Cirkuszt és kenyeret!

Havi pár tízezer forintos, megalázóan alacsony nyugdíjból tengődik egykor világhírű cirkuszművészeink jó része. Az ő megsegítésükre tartottak jótékonysági előadást a Fővárosi Nagycirkuszban, a helyzet hosszú távú rendezéséhez azonban állami segítségre is szükség van.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Akár egy élsportoló, olyan fizikai terhelésnek vannak kitéve a cirkuszi artistaművészek, akiknek a pályája értelemszerűen hamar véget is ér – pláne, mert a közönség sem biztos, hogy vevő lenne a levegőben repkedő, gumiasztalon ugráló ötvenesekre. A máskülönben életük teljében lévő cirkuszosok egy részének innentől kezdve talán még az addigiaknál is keményebben meg kell küzdeniük a létfenntartásért, az agilisabbak új, fizikailag kevésbé terhelő műsorszámokat dolgoznak ki, néhányan saját társulatot alapítanak, vagy megpróbálnak valahogy a civil életben érvényesülni.

Az idősebbek ugyan még élhettek a korkedvezményes szakmai nyugdíj lehetőségével – ezt 2012-ben bizonytalan időre eltörölték –, ami szintén csak féloldalas megoldást nyújtott a problémára. A cirkuszművészek jövedelmének nagy részét adó napidíjak ugyanis nem számítottak bele a nyugdíjalapba, így számtalan egykor világhírű artistánk (és az életüket szervező cirkuszi dolgozók egy része) méltatlanul alacsony, ötven-hatvan ezer forintos havi juttatásból tengődik. Nem véletlen, hogy immáron harmincéves hagyománya vannak annak a jótékonysági előadásnak, amelynek során egy évben egyszer a Fővárosi Nagycirkusz aktuális előadásának bevételét az idős artistaművészek megsegítésére ajánlja fel, a pénzt karácsony előtt egyenlő arányban osztják szét a rászorulók között. Idén augusztus 10-én az Atlantic Flight – Nagy cirkuszi utazás című műsorra válthattak jegyet a segíteni akarók. A manézsban műszakban levők, illetve a technikai személyzet ingyen dolgozott, az Emberi Erőforrások Minisztériuma pedig félmillió forinttal járult hozzá a kezdeményezéshez.

Nincs máásik…

– Ezúton is szeretném hálámat tolmácsolni a Fővárosi Nagycirkusz összes művészének és dolgozójának, a Művészeti Dolgozók Szakszervezetének, a Baptista Szeretetszolgálatnak és persze a közönségnek, hogy ilyen lelkesen mellénk álltak – mondja Eötvös Tibor, az eseményt szervező Artistaművészek és Cirkuszi Dolgozók Szakszervezetének elnöke. Ha az ő neve ismerős, nem véletlen: az Állami Artistaképző Intézetben zsonglőrként végzett artistaművész édesapjával, a világhírű zenebohóc Eötvös Gáborral lépett fel a legendás Van Máásik!!! produkcióban, majd testvérével és feleségeikkel rúddobó akrobataként járták a világot. Egyébként a több száz éves múltú Picard–Eötvös cirkuszdinasztia leszármazottja, az Eötvös utazócirkusz alapítója.

– Cirkuszt és kenyeret!, szólt a mondás már az ókorban is, és valóban, kevés olyan művészeti ág van, ami ennél ősibb gyökerekkel rendelkezik. Ami nem jelenti azt, hogy sajnos manapság ne küzdenénk ezer problémával. Az egyik a már említett szakmai nyugdíj visszaállításának ügye, némi reményre ad okot, hogy a táncművészek esetében ez már részlegesen megtörtént, a másik pedig a magyar cirkuszművészet színvonalának folyamatos esése. Míg a szüleim, de még az én korosztályom aktív éveinek idején is – az oroszok és a kínaiak mellett – a magyar artistacsoportok voltak a legkeresettebbek és legelismertebbek világszerte, ma már sajnos sok hellyel hátrébb szorultunk.

Hogyan tovább?

Ennek okai Eötvös Tibor szerint igencsak szerteágazóak. Régen már az Állami Artistaképző Intézet falai közül tökéletesen kidolgozott produkciók kerültek ki, a világszámok létrejöttében a kemény munka és a folyamatosan burjánzó ötletek mellett nagy szerepe volt a számtalan övéhez hasonló cirkuszdinasztiának is. És persze a mainál sokkal nagyobb biztonságnak, hiszen a frissen végzetteket biztos státusz várta a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalatnál (MACIVA), ami menedzselte őket, intézte a külföldi fellépéseket, szállást, tárgyalt a gázsiról. A rendszerváltás után, az új gazdasági kényszerek miatt, ez a fajta állandóság megszűnt, ma sokkal bizonytalanabb egy kezdő cirkuszművész helyzete, diploma után, segítség híján csak az élelmesebbek tudnak hosszú távon talpon maradni. A helyzetről sokat elmond, hogy jelenleg a MACIVA-nak egyetlenegy állandó státuszú foglalkoztatottja nincs, meghatározott idejű szerződésekkel, számlára dolgozik mindenki. Az egykor remekül működő nemzetközi kapcsolataink is elkoptak, régóta nincs például külön nemzetközi osztály, ahol napi huszonnégy órában a magyar cirkuszművészek menedzselésével, „eladásával” foglalkozna egy teljes apparátus.

– Talán e miatt a bizonytalanság miatt is van, hogy bár a fiataljaink ugyanolyan tehetségesek, nem igazán készülnek itthon világra szóló műsorszámok, a csapatok hamar szétmennek, az ügyesebbek pedig ahogy tehetik, külföldi társulatokhoz csatlakoznak – magyarázza Eötvös Tibor. – Ezzel persze nem azt szeretném mondani, hogy ne volnának itthon jó kezdeményezések akár az újcirkusz, akár a hagyományos cirkusz terén. A Recirquel állandó társulata például méltón tesz szert lassan világhírre, és a Fővárosi Nagycirkusz új típusú, színházi elemeket is bőven használó előadásai, a Lúdas Matyi vagy a Rómeó és Júlia pedig szintén alkalmasak arra, hogy a fiatal cirkuszosok megmutathassák a sokoldalúságukat. A baj a hogyan tovább?-bal van, hiszen utóbbi produkciókban nincsenek elkülöníthető számok, amelyekre egy hagyományos cirkuszi produkciókra utazó impresszárió felfigyelhetne, és hosszú távú szerződéseket kínálhatna. És ami nekem különösen fáj, édesapám miatt is, az a bohócszámok teljes ötlettelensége, kifáradása. Pedig, újcirkusz ide vagy oda, ha egy hagyományos utazó társulat megérkezik egy városba, a közönség első izgatott kérdése még mindig az, bohóc és állat vajon lesz-e?

A fűrészpor szaga

Kollégájához hasonlóan látja a helyzetet Tomacsek Marianne Myro is. Az egykor szintén a Balettintézet égisze alatt működő Artistaképzőben végzett cirkuszművész 1994-ben ment szakmai nyugdíjba, de sosem tudott elszakadni a fűrészpor szagától: előbb a Fővárosi Nagycirkusz konferansziéja volt, néhány éve pedig a szervezési osztály munkatársaként hétvégente ugyanitt telefonügyeletes. Mindezzel a szerencsésebbek közé tartozik, hiszen mindig hozzá tudott tenni valamennyit a kevéske nyugdíjához anélkül, hogy el kellett volna szakadnia a számára leginkább ismert és szeretett világtól.

– Azelőtt ugyanis a vezetők nagy gondot fordítottak az átképzésekre, illetve hogy a teljesen kiöregedett művészeknek valamilyen testhezálló feladatot találjanak házon belül. Ma már sajnos a jegyszedők is inkább fiatal hoszteszek, de mivel munka nélkül éhen halnánk, aki bírja, dolgozik. Egyik kollégám például butikot nyitott egy bevásárlóközpontban, a másik az építőiparban van, a harmadik kertépítéssel foglalkozik – meséli Myro kicsit keserűen, de egy pillanatig sem bánva, hogy ez az egyébként minden más tekintetben nagyszerű élet jutott neki. Izgő-mozgó kislányként pilóta édesapja íratta az Artistaképzőbe, ahol drótszámmal végzett: 6 Tünde nevű, hat lányból álló csoportjuk bejárta a világot, több mint tíz évig táncoltak, ugrottak szinkron a manézs felett öt méterrel sugár alakban kifeszített drótokon. A csoport szétszéledése után a többiekhez hasonlóan megházasodott, majd férjével közösen kutyaszámmal folytatta, illetve egy luftbalett-produkcióval, végül jött a konferálás.

– Mivel tényleg gyerekkorom óta a cirkuszban töltöttem minden időmet, nagyon fáj látnom, hogy míg a mi időnkben tíz-tizenkét magyar akrobatacsoport járta a világot, ma már csak elvétve akad egy. Levegőszámaink egyáltalán nincsenek, a hagyományosan magyarként számontartott ugródeszka is csak mutatóban. Mintha a mostani fiatalokat nem lehetne összetartani, végeznek az iskolában, aztán pár szezon után összevesznek, szétszélednek. Elképzelhetetlen, amit mi, lányok akkoriban tettünk, hogy még vérszerződést is kötöttünk, hogy lesz, ami lesz, legalább tíz évig együtt maradunk – magyarázza Tomacsek Marianne.

Pedig a kívülről irigylésre méltó élet valójában nagyon is kemény volt.

– Minden fillérért megdolgoztunk. Mikor például kint voltunk három évig Amerikában, napi tíz dollár volt a napidíjunk – a másik felét a MACIVA kapta itthon –, ebből még ételre is csak szűkösen futotta. Miközben New Yorkban a híres Ringlingnél napi három előadásban vettünk részt, ha haza is akartunk hozni valamennyit a fizetésünkből, a hasunkon spóroltunk.

Myro ezzel megválaszolja azt a civilek oldaláról gyakran kimondatlan kérdést is, hogy miért nem sikerült mégsem vagyont felhalmozni a cirkuszosoknak, ha amúgy beutazták a világot, és az alacsony alapbérük mellé „busás” napi juttatást kaptak.

Bizakodásra ad okot, hogy a kulturális tárca mintha felfigyelt volna a problémára. A maga is a cirkusz világából érkező Fekete Péter államtitkár a jótékonysági koncert kapcsán elmondta, tervbe vették egy cirkuszi életpályamodell kidolgozását. Néhány konkrét támogató intézkedés egyébként már most is folyamatban van: a Jászai Mari- és a Hortobágyi Károly-díjjal kitüntetett, 65. életévüket betöltött artisták művészjáradékot kapnak a Magyar Művészeti Akadémia új programja révén, a Kulturális Államtitkárságban pedig két olyan pályázat is fut, amelyek keretében kiegészítő támogatást nyújtanak az idős művészeknek.