Csak a tények! – M. Kiss Sándor emlékére

Megtisztelve érezhette magát az, aki közelebbről is ismerte a történész M. Kiss Sándort. Szakmájának kiemelkedő alakja volt, aki páratlan életművet hagyott maga után. Nem csak köteteket és dokumentumfilmes nyilatkozatokat, de egy egész történészgenerációt, amelynek tagjai sokszor ott ücsörögtek a professzor úr Teleki téri erkélyén és hallgatták rögtönzött előadásait, amelyek az egyetemi órafolyamainak folytatásai voltak.

Szívesen szakított időt a fiatalokra, hiszen érezte, hogy a magyar társadalom kollektív történelmi emlékezetét csak velük lehet majd biztos, tényszerű alapokra helyezni.

Igen, a tények! M. Kiss Sándor nem szerette a ma oly divatos narratívákat, feltételezéseket, kombinációkból álló „elbeszéléseket”. A tények embere volt, és az ilyeneket nem minden politikai rendszer és annak kulturális, tudományos apparátusa szereti. Elmondta, milyen jelek utaltak arra még a rendszerváltás előtt, hogy figyeli őt Kádár belügyi apparátusa, de nem tudott mit kezdeni ezzel, dolgozott tovább, ahogy tette addig is. Nos hogyne, M. Kiss Sándort mint tudóst és kutatót 1956 története felé sodorta az érdeklődése, a forradalmat azonban ellenforradalomnak nevezték még akkor, és a felkelés históriája – ide számítva Nagy Imre kivégzését is – Kádár János elevenébe vágott. Utolsó nagy, de szellemileg már erősen szétzilált hivatalos fellépésén is a forradalom és Nagy Imre árnyékát igyekezett elhessegetni maga fölül.

M. Kiss Sándor nem volt fecsegő ember, de mindig sokat beszélt. Mert sokat tudott, és hát az beszéljen, aki tud is valamit, tartja a népi mondás. Széles vágányon haladtak az előadásai, mert tények tömkelegét tartotta a kezében, és ezt mind át is akarta adni. Egyrészt tanítványainak, másrészt az egész társadalomnak. Értette a viccet és jó humora is volt, de nem nevetett akkor, amikor az újságírók arra panaszkodtak neki, hogy a történészek nem a lapoknak és az olvasóknak, hanem egymásnak nyilatkoznak. Igaza volt, a tréfás megjegyzés épp annak a kultúrharcnak a kellős közepén került az asztalra, amelynek épp most éljük meg újabb, és ha lehet, még vadabb fejezeteit. 

Sokat dolgozott, felsorolhatatlanul sok és fontos pozíciót töltött be. Már az Antall-kormány is felfigyelt rá, nem véletlen, hogy 1991 és 1994 között a Miniszterelnöki Tanácsadó Testület kormányfőtanácsosa volt. 

Nehéz dolog pályafutásának nagy teljesítményei közül kiválasztani a legnagyobbat. De talán nem is szükséges, elegendő, ha az ember például arra az elképesztően jelentős feltáró munkára gondol, amelyben Tóth Ilona sorsát, bírósági perét és halálos ítéletét vette górcső alá. Szétrobbantva azt a teljesen hamis legendát, amelyet a Kádár-rendszer font a medika köré. Olyan erős volt ez a negatív pártállami narratíva, hogy még egyes jobboldali jogtudósok és történészek sem tudtak szabadulni a hatásától, hiszen a rendszerváltás tizedik évében is azt mondták, elég bajos lesz Tóth Ilona rehabilitálása… Végül mégiscsak győztek M. Kiss Sándor tényeken alapuló érvei.

A 82 éves, számos kitüntetéssel és elismeréssel rendelkező, Széchenyi-díjas történész július 8-án itt hagyott bennünket. Hiányozni fog, persze, de tanítványainak szellemében és a tanítványok által alkotott történeti iskolában mindenképpen velünk marad az idők végezetéig.