Csak az íze végett

– A kommunizmus, finoman szólva, nem használt a minőségi borkultúrának. Milyen lehetőségei voltak akkoriban egy villányi borásznak?

– Annak a rendszernek Villány nem volt a kedvezményezettje. Szerencsénkre, mert így nem nekünk kellett megtermelni a szovjet piacra szánt nagy mennyiségű erősített csemegebort. Nálunk a kommunista évtizedekben is minőségi bor készült. A gazdák mindig büszkék voltak erre, elbújt volna szégyenében, akinek a bora nem erjed ki, és édes marad. Ki-ki dicsekedett, behívta a szomszédját, hogy kóstolja meg az övét. „Csak az íze végett”, hallottam gyakran.

– Milyen a jó villányi bor?

– A titok az itteni mikroklíma. Ez a maradék Magyarország legdélebbi borvidéke. 38 kilométer hosszú, legkeletibb települése egy katlanszerű völgyben Villány, középpontjában a Szársomlyóval, amelynek a két oldalán két, a hűvöstől védett medence terül el, és magas a napsütéses órák száma, ami a lehető legjobb a sok meleget igénylő vörösbor készítéséhez. Itt már a rómaiak idejében is szőlőt neveltek, bort készítettek. A Kopár-dűlő alatt a IV. században volt egy római birtoktelepülés, úgynevezett oppidum, a tulajdonosa egy Valerius Dalmatius nevű előkelő volt, valószínűleg tartományfőnök. Itt állt egykor egy olyan különleges villa mozaikpadlóval, padlófűtéssel, amihez hasonló a muzeológusok szerint az egész Római Birodalomban talán három vagy négy lehetett. Különösen fontos volt tehát ez a vidék már akkor is. A ma is élő vörösborkultúrát a török elől északra húzódó rácok alapozták meg a mohácsi vész után. Ők honosították meg a kadarkát, ami az egyik legfontosabb szőlőfajta. A török kiűzése után, az 1700-as évek első felében betelepülő németek, köztük 1746-ban az én családom Elzászból a kékoportót, ma hivatalosan használatos nevén a portugie­sert hozták magukkal. Ez a két fajta határozta meg évszázadokon át a villányi borkultúrát, amelynek sajátja az elegancia, a lágy, bársonyos, érett gyümölcsösség.

– Ma is ezek a legfontosabb fajták?

– A portugieser egyértelműen, nem is hagyjuk, hogy elvesszen, bár a bor iránt érdeklődő közönség nem becsüli sokra. Nem lesz belőle úgynevezett nagy bor, inkább a mindennapok könnyed, nem túl magas alkoholtartalmú italának való. Mi nagyon szeretjük, örömmel fogyasztjuk, már csak ezért is fontos ma is ez a fajta. Fehérbor is készül a borvidéken, de jóval kevesebb, mint vörös, inkább a Szársomlyótól nyugatra eső, Siklós környéki területek alkalmasak erre, ahol nyitott a hegyoldal, szellősebb, hűvösebb a klíma, így megmarad a savgerinc, ami nagyon fontos a fehérboroknál.

– A fogyasztók milyen stílusú bort keresnek Villányban?

– Főleg a nagy testű, magasabb alkoholfokot produkáló bordeaux-i fajtákat, a cabernet sauvignont, a cabernet franc-t kedvelik. Utóbbi igazán nagy formátumú, tökéletes otthonra lelt nálunk, olyannyira, hogy néhány éve ez lett a zászlóshajónk. A bordeaux-i fajták a XIX. század végén kerültek Villányba a filoxéravész után az egyes borvidékek számára készített fajtaajánlás nyomán. Jó döntés volt. Az állami gazdaság területein 1965-ben én telepítettem az első száz hektár cabernet franc-t. Franciaországból, Montpellier-ből hoztuk a szaporítóanyagot. Ez adta az állami gazdaság csúcsborát.

– A fajtaborokra fókuszálnak?

– Nem, a házasítások legalább ilyen fontosak. Egy jól elkészített cuvée az azt alkotó fajták erényeit összeadja, és így még jobb minőséget hoz létre. Nekünk is vannak fajtaboraink és házasításaink egyaránt, büszke is vagyok rá, hogy a Kopár-dűlőben termett Carissimae vagy a Grand Selection nemzetközi megmérettetéseken is elismerést hoznak. Húsz hektáron dolgozunk, ennyi telik az erőmből. Az említett szőlőfajták mellett kékfrankost, pinot noirt, mertlot-t, a Siklóshoz tartozó Máriagyűdön pedig olaszrizlinget és rajnai rizlinget is nevelünk. A családi példa előttem lebegett, édesapám aranykalászos gazda volt, ő vitte volna tovább a családi birtokot, ha nem veszik el a kommunisták. De 1945 után a nullára kipucoltak minket, apám állami gazdasági alkalmazottként dolgozott. Én orvos akartam lenni, de apám beteg lett, nem tudta finanszírozni a tanulmányaimat. Ebben a helyzetben elfogadtam az állami gazdaság társadalmiösztöndíj-ajánlatát, 1965-ben végeztem Budapesten a Kertészeti Egyetemen, 27 évig dolgoztam Villányban nagyüzemekben. Azóta is áldom a Jóistent, hogy szőlővel és borral foglalkozhatok.

– Melyek voltak pályafutása legemlékezetesebb évjáratai?

– Sok ilyen volt. A globális felmelegedés nekünk tulajdonképpen jót tett, szinte eltűntek a gyenge évjáratok. Ha csak 1991-től, a családi vállalkozásunk indulásától számítom, 1993, 1997, 1999, 2000, 2003, 2006, 2007, 2008, 2009 egyaránt ragyogó volt. 2010 már hűvösebbre sikerült, 2014-ben katasztrofálisan sok eső esett, de azóta megint kiemelkedő évjáratoknak örülhettünk. A tavalyi már túl jó is volt, a hosszú, száraz hőség túl magas alkoholfokokat eredményezett, ami már kilóg a villányi borstílusból.

– Milyen szerepe van a bornak, a borkultúrának, a borásztársadalomnak a magyar vidék életében?

– Villányban, de másutt is abszolút meghatározó. Az is volt mindig. Nem számított villányi embernek, akinek nem volt szőlője. Ez is szerepet játszott abban, hogy az első lehetőségnél, 1967-ben megvettem az első szőlőmet, 0,3 hektárt, hozzá egy kis pincét. Pontosabban szólva, visszavásároltam az államtól a családnak az elkommunizált sajátunk egy részét. Ilyen világ volt. Ezt akkor háztájinak nevezték. Az ember napközben a nagyüzemben ledolgozta a munkaidőt, este és hétvégente pedig művelte a sajátját. Idővel más magángazdákkal alapítottunk egy úgynevezett szakcsoportot, hogy megszüntessük a pincegazdaság piaci monopolhelyzetét. Erre akkor már volt törvényes lehetőség. Híres volt a villányi szakcsoport, kitüntetést is kaptunk. Ez a szakcsoport vásárolta meg tagjaitól a bort, a palackokon pedig feltüntettük az adott termelő nevét. Ez feltűnést keltett akkoriban, sikere is volt az akciónak. Meggyőződésem, hogy ez is hozzájárult Villány 1990 utáni sike­reihez.

– A magyar borászat, benne Villány most a neki rendelt pozíciót foglalja el a bortérképen?

– Magyarországnak a rendszerváltozáskor 130 ezer hektár körüli borszőlőültetvénye vol. Sok nagyüzemi terület tönkrement, az uniós csatlakozási kvótában engedélyezett százezer hektárhoz képest ma 60 ezer hektár alá csúsztunk. Minden borvidéken csökkent a szőlőterület, kivéve Villányt, ahol 2000-ről 2500-ra nőtt. Még fontosabb, és ez országszerte jellemző, hogy megújultak az ültetvények, hozzáértéssel, szépen művelik őket a gazdák. Mennyiségben visszaestünk az elmúlt bő 30 évben, minőségben viszont nagyot léptünk előre. A nagyüzemek is teljesen átalakultak. Szükség is van rájuk, hiszen csak ők tudnak mennyiséget is produkálni. A mi családi pincészetünk a Covid előtt évi 150 ezer palack bort forgalmazott, a járvány sajnos ezt jelentősen visszavetette, a vendéglátás, a gasztronómia még mindig nem éledt teljesen újra. A helyi borturizmus azért kezd visszatérni régi önmagához, a környező országokba irányuló szállításaink is helyreállnak lassan.

– Hogy áll utánpótlás dolgában a magyar bortermelés?

– Sok helyen gond a birtokok tovább­örökítése. Villányban szerencsésebb a helyzet, szinte minden pincészetnél belépett már a legújabb generáció. Mi is közéjük tartozunk, az unokáim már a tizenegyedik nemzedéket képviselik a családban, amely 1746 óta megszakítás nélkül borászattal foglalkozik Villányban. Két fiúunokám közül a kisebbik szőlész-borász szakközépiskolába járt itt, Villányban, a nagyobbik a Kertészeti Egyetem után Montpellier-ben végezte a mesterképzőt, ami hét egyetem közös kurzusa. Két szemesztert hallgatott Montpellier-ben, kettőt a neves Geisenheimi Egyetemen, az említett franciaországi képzés egyik alapító intézményében. Ez angol nyelvű képzés volt, mellette persze franciául és németül is meg kellett tanulni. Nálunk biztosítva van a családi hagyomány továbbvitele.