Csak bölcsen a szabadsággal!

– Célba talál vajon a mostanság kezdődött Petőfi 200 nevű programsorozat? Hogyan tekint a társadalom a költőre napjainkban?

– Petőfi Arany János mellett az egyik legtöbb üzenetű költőnk, azaz a Petőfi-jelenség lényege eleve a soküzenetűség. A másik Petőfi nyelvezete. Ő úgy volt népies költő, úgy volt Arany és Tompa mellett a népi triász harmadik tagja, hogy mellőzte a direkten népi kifejezéseket. A hétköznapi ember nyelvét használta, és nem tájszavakat. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem kopott meg napjainkra Petőfi jelentősége, alakja egyáltalán nem merül a feledés homályába. Mert üzenetei nem kötődnek korhoz.

– Időnként feltámad a vita arról, hogy Petőfi a nemzet vagy inkább a nemzetek fölött álló világszabadság költője volt-e…

– Ez hamis kérdésfelvetés. Tessék újraolvasni például a Hazámban vagy a Magyar vagyok című versét! Petőfi egész életműve a nemzethez való ragaszkodásáról árulkodik. Sorsának alapélménye az ő nemzeti identitástudatának megélése volt. Petrovics István 1818-ban feleségül vette a szlovák származású leányt, Hrúz Máriát. Ő lett a költő édesanyja. Mégis, Petőfi számára magyarnak lenni meghatározó érzés volt, nem létezett a nemzet életének olyan részlete, amire ne reagált volna. Nemcsak a tájra és az emberekre gondolhatunk itt, de például a magyarság gyakran előbukkanó szangvinikusságára is felfigyelt. Nemcsak szerette, de tisztelte is ezt a szabadságszerető nemzetet. 1849-ben született Európa csendes, újra csendes című versében például azt írta erről, hogy csak egy nép kezében van még ott a kard, a magyaréban. Petőfi tehát nemzeti költő, ám üzenetei egyetemesek. Ő mindig magyar fókuszból tekintett a világra. Ezt a fogalmat, hogy világszabadság, Vörösmartyval együtt ő használta először. Értelmezésében a világszabadság csak a magyar szabadság kivívásán keresztül valósulhatott volna meg egészen.

– Ha már a szabadságnál tartunk… Szabad oktatást követelő jelszavak olvashatók a pedagógustüntetések bizonyos plakátjain. Magyarán vannak tanítók, tanárok, akik olyan tudást és eszmeiséget adnának tovább a diákjaiknak, amit ők szubjektíve jónak látnak. Vajon ők tanítanák Petőfit?

– Én csak őszintén remélni tudom, hogy nincs olyan magyar irodalomtanár ebben az országban, aki ne tanítaná Petőfit. Visszatérve a kérdésre, én mint tanár a szocializmus idején alkalmaztam azt a módszert, hogy magamra zártam a tanterem ajtaját és tanítottam saját, benső indíttatásaim szerint. Bezártam az ajtót, mert tudtam, hogy hamis eszmék uralkodása idején nincs is más lehetőségem elmondani azt a diákoknak, amit igaznak gondolok. De nem léptem át azt a pontot, hogy negligáljam az állami tanterv kereteit. Vagyis azokról a költőkről, írókról tanítottam, akik ott voltak a tantervben. Éles cezúra van ugyanis aközött, hogy a tanár érvényesíti-e a személyiségét, látásmódját a kötelező tananyagon keresztül vagy bejelenti, hogy ő ezt az írót, illetve költőt nem tanítja, sőt, tudomásul sem veszi a magyar irodalomban való léte­zését.

– Többek között azért kapott kemény kritikát a Nemzeti alaptanterv módosított változata, mert olyan alkotók kaptak helyet benne, akiket jó néhányan fasisztának, magyarkodónak, lélekszennyezőnek tartanak…

– A dokumentum tananyagtartalmaiban megjelenik a XX. századi nemzeti, konzervatív irodalom jelentős íróinak sora. Így Herczeg Ferenc, az első irodalmi Nobel-díjra jelölt magyar író, vagy Nyirő József, akit a határon túli irodalomban a székelyek apostolának neveznek, vagy Szabó Dezső, aki elementáris hatást gyakorolt a két világháború közötti magyar értelmiségre Elsodort falu című regényével. Ebbe a sorba tartozik Wass Albert is, akinek az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényét 1948-ban irodalmi Nobel-díjra jelölték. Véleményem szerint nemcsak Nyirőt, Wass Albertet, Herczeg Ferencet érdemes tanítani a magyar iskolákban, de például a Trianon után önállóvá vált erdélyi líra nagyságait, Dsidát, Áprilyt, Reményiket is. A cél ugyanis e korszak irodalmi palettájának teljes bemutatása, csonkítás nélkül.

– A módosított Nemzeti alaptantervet bírálatok érték a tanári szabadság kérdésében is…

– A dokumentum úgynevezett kötelező része a rendelkezésre álló tanórák nyolcvan százalékát fedi le. A maradék húsz százalékban a tanár szabadságot kapott rá, hogy mit tanítson az adott korszakon belül. A kerettantervben található kötelező írók mellett csak ajánlott művek és szerzők szerepelnek. És még egy fontos kérdésre szeretném felhívni a figyelmet. Ez a kortárs költészettel kapcsolatos. A tizenkettedik osztályosoknak szóló tantervi részben a tanárnak teljes szabadsága van a kortárs költészet bemutatására. Ebben ezerféle üzenet közvetíthető. Ma legalább 1500 olyan alkotó él Magyarországon, aki kortárs írónak, költőnek számít. De vajon felvállalhatja-e bárki is, illetve morálisan megengedhető-e, hogy ezekből központilag kijelöljünk ötöt, és azt mondjuk, ők testesítik meg a magyar kortárs irodalom kánonját? A Nemzeti alaptanterv megengedi, hogy ezen a téren a tanár azt tanítson, amit szeretne. Ha valaki Döbrentei Kornél verseiért rajong, akkor őt tanítja. Aki Karafiáth Orsolya költészetét kedveli, az őt fogja tanítani.

– Biztos, hogy jól van ez így? Ez még akkor is kérdés, ha tudjuk, hogy a korlátlan szabadság csak e tantervi rész 10-15 százalékát érinti…

– Igen, jól van így. Mert ha az emberi szabadságba belefér, hogy sokféleképpen gondolkodunk a világról, úgy a kötelező tananyagok mellett is kell lennie olyan szegmensnek, ahol ez a szabadság megvalósulhat. A tanterv alapvető célja, hogy megteremtse azt a nemzeti, műveltségi sztenderdet, ami összeköti a generációkat, és ezáltal létrejöjjön egy közös kulturális kód.

– A tiltakozóknak már az sem tetszik, hogy nemzeti sztenderdről beszélünk, ők európai sztenderdet szeretnének. Ez valóban ellentmondás?

– A nemzeti jelzőt már csak azért sem lehet kihúzni, mert ennek a dokumentumnak az a neve, hogy Nemzeti alaptanterv. Persze nemcsak magyar írókat tanítunk, hanem európaiakat, amerikaiakat és így tovább… A világirodalom jelentős alkotóinak és műveinek ismerete a nemzeti műveltség sztenderd része. Nekünk a saját, azaz a magyar értékeket hozzáadva kell európainak lennünk. Nem zárkózhatunk el másoktól, de nem is másolhatunk szolgaian másokat! A világirodalom a nemzetek irodalmának összessége. Arról nem is beszélve, hogy a nagy világirodalmi alkotások is alkotóik helyi alapélményeiből születtek. Gogol vagy Márquez nem provinciális író attól, mert saját népe valóságából indul ki, Márquez Száz év magány című regénye talán a legjobb példa erre… Története egy kis faluból, Macondóból indul, mégis az egész emberiség számára érvényes, egyetemes üzeneteket hordoz.

– Ebben a változó és értékválságokkal terhes korszakban mi a mai modern iskola célja és feladata?

– Mi a modern? Olyan műveltségi kódot szeretnénk létrehozni Magyarországon, ami lehetővé teszi a közös és tiszta beszédet. Ahhoz, hogy egy nép nemzedékről nemzedékre továbbadhassa az idő által is megerősített értékeit, vagyis a kultúráját, kell az iskola. A jó iskola teljes személyiséget akar nevelni. A tanár pedig az iskola legfontosabb alakja, a személyiségnevelés központi figurája. A Nemzeti alaptantervben nem határoztunk meg mindenható pedagógiai módszereket, és azt sem, hogy a tanár milyen módon adja át a tananyagot. Azért nem, mert felfogásunk szerint egyedül ő képes megítélni, hogy egy-egy anyagrész átadása kapcsán a frontális módszer, a kiscsoportos foglalkoztatás vagy például a kooperatív technika elemeit alkalmazza-e az adott osztályban. Ki is mondjuk, hogy nincs eleve üdvözítő forma. Ez jelentős újítás, a tanári szabadság bővítése, ez modernitás. Rendkívül szükséges volna, hogy a tanártársadalom teljes mélységében ismerje meg a Nemzeti alaptantervet és az azt részleteiben kibontó kerettantervet is. Az a tapasztalatom számos, pedagógusoknak tartott előadásom alapján, hogy a tanárok egy része úgy formál véleményt, hogy nem ismeri teljes egészében ezeket a dokumentumokat.

– Meglepték a tanártüntetések, vagy számított rájuk?

– Mindenki tudja, hogy a tanártársadalom tartja kezében a nemzet jövőjét. Látjuk, hogy vannak jogos követeléseik a pedagógusoknak, amelyeket minél előbb teljesíteni kell. Ez elsősorban a bérkérdés. Nem véletlen, hogy az első tüntetéseken a béremelés ügye vezette a követelések listáját. Aztán jött egy furcsa átalakulás. A követelések teljesen jogos részei egyre lejjebb kerültek, feljöttek viszont az oktatáspolitikai problémák, amelyekről természetesen szintén beszélni kell, ám végül megérkeztek a politikai kérdések is, sőt, ezek váltak nagyon hangsúlyossá. Ezt azért tekintem hibának, mert a közvélemény bizonyos részében jelentősen hiteltelenítették és gyengítették a tanártársadalom követeléseit.

– A tüntetések politikai meghatározottsága kikezdte a pedagógus pálya hitelességét is?

– A pedagógust tudása, személyisége, példaadása teszi hitelessé. Megjegyzem, terminológiai harc is zajlik az oktatás szférájában. Mi a mérlegelő gondolkodásra való nevelést pártoljuk és hangsúlyozzuk. A gyerekek személyiségfejlesztésében az a fontos, hogy önállóan, a világ dolgait szabadon mérlegelő felnőttekké válhassanak. A mérlegeléshez persze tudás kell. A kritikához gyakran elég az előítélet, az előfeltételezés és maga az a tudat, hogy eleve kritikai éllel kell közelíteni bármihez. Lehet, hogy egy kérdésben a mérlegelő és a kritikus is azonos következtetésekre jut. A különbség azonban az, hogy a mérlegelni tudó ember mögött jelentős tudás és ismeretanyag áll, ennek birtokában képes a valóságra tekinteni. Az ab ovo kritikai közelítés viszont gyakran kényszerpályára visz. Sajnos, egye inkább teret hódít a világban az úgynevezett kommentműveltség. Ezzel az internet közösségi oldalain találkozhatunk elsősorban. Itt az adott témákban születő kommentekre utalok, amelyeket az azt átvevők már saját véleményükként hangoztatnak anélkül, hogy mögötte bármilyen konkrét tudás, ismeret állna. Veszélyes és rendkívül manipulatív jelenségről van szó, amelyben könnyen átvehetik a hatalmat az értékek fölött az irányzatok és a divatok.