– Az orvosok gimnazista korában eltiltották a vízilabdától.

– Nemcsak a vízilabdától, hanem minden sporttevékenységtől. Csak saját felelősségemre sportolhattam. Úgy szeretem a vízilabdát, hogy a fél szemem világát odaadnám érte. Ezt szó szerint kell érteni. A Toldy Ferenc Gimnáziumban ültem egy órán, amikor észrevettem, hogy nem látom a táblát, mert belülről folyadék öntötte el a szemem. Üvegtesti bevérzés. Egy éven belül háromszor kerültem kórházba. Pályafutásom során bármikor kaphattam volna olyan ütést a bal szememre, hogy megvakulok. Meccs közben szerencsére erre soha nem gondoltam. Ráadásul tizennégy éves koromtól magas vérnyomásom van, amit állandóan kezeltetnem kell. Sajnos mostanában ezzel sok a bajom.

– Milyen családban nőtt fel?

– Nagyon jó családi környezetben. Soha nem voltunk gazdagok, igaz, a szegénység is elkerült minket. Apám jogász volt, magas életszínvonalat biztosított nekünk. Ezt gyermekfejjel úgy éltem meg, hogy nekem sosem volt rongylabdám, csak bőr. Apám nagyon vigyázott, hogy ne gyűjtsünk nagy vagyont. Ennek ellenére nemcsak azt a házunkat államosították, amiben laktunk, hanem még két másikat is. Anyám is olvasott, művelt asszony volt. Életének egyik legnagyobb mondata az volt, amikor megkérdezte tőlem, hogy mibe kerülne nekem letenni a nagydoktori vizsgát. Elkezdtem gondolkodni, mondtam, olyan öt-hat év, napi kilenc óra. Csak azért kérdeztem, mondta, mert most készült el egy kosztümöm, abban szeretnék menni a diplomaosztóra. Ahogy Thomas Mann írja, a nő addig nő, amíg a koporsószöget rá nem verik. Bátyámmal nagyon jó testvérek voltunk. A szememben ő a világ legolvasottabb embere, mindig tőle kaptam a könyveket. De hogy a család a társadalom alapegysége, arra csak akkor jöttem rá, amikor a nyolcvanas években hat évet Szicíliában töltöttem. Egy vízilabda-csapattársam, aki akkor végezte a fogorvosit, Torinóba ment dolgozni. Másfél évre kiszakadt a megszokott családi környezetéből. Nagyon jómódú volt, ezért meglepett, amikor mondta, hogy az unokahúga nővérének az öccsénél fog lakni. Pedig megengedhette volna magának, hogy lakást béreljen. Mikor ezt felhoztam neki, azt válaszolta, hogy ő már 24 éves, és szeretne minden este családban vacsorázni. Nagyon megérintett ez a mondata. Én akkor 36 éves voltam, 1200 kilométerre az otthonomtól.

– Itt került kapcsolatba az olasz maffiával.

– A diktatúra a nyolcvanas évek elejétől kezdett puhulni. A focisták ekkor már játszhattak külföldön, de a vízilabdásokat csak 1984-től engedték. Én 1985-ben Siracusába igazoltam. Akkor a csapat elnöke Enzo Genovese volt, Vittorio Genovesének, a „La Maffia” fejének unokája. Az amerikaiak a szicíliai partraszállás előtt Vittoriótól kértek segítséget, rendkívül befolyásos ember volt. De a maffia a való életben teljesen más, mint ahogy azt a Polip című sorozatból megismerhettük. Nem foglalkozik kábítószer-kereskedelemmel, nincsenek véres, fegyveres leszámolások. A statisztikák szerint a fegyveres bűncselekményeknek mindössze három ezrelékét követték el. Bár egész Olaszországot behálózó hatalommal rendelkeznek, mégis puritánul élnek. Enzo Genoveséről ránézésre senki nem mondta volna meg, hogy nagy hatalma van. A felesége magánórákat adott matematikából. A maffia tulajdonképpen erkölcsi tartást ad az olasz társadalomnak azzal, hogy bizonyos rendszabályokat előír. Ma már az adózás és a televízió területén szerzik a nagy pénzeket.

– Egy osztrák játékvezető feleségét tartja a felfedezőjének. Miért?

– Az 1973-as világbajnokság előtt a B válogatott tagja voltam, és épp a jugoszlávokkal játszottunk edzőmeccset. Ekkor Josef Dirnweber feleségének megtetszett a játékom, vagy csak a szőke fejem, nőknél sosem lehet tudni. Szólt a férjének, aki akkor a világ egyik legjobb játékvezetője volt, nézzen meg engem. Ő ajánlott Gyarmati Dezső figyelmébe. Dezső úgy volt vele, ha már tetszem a világ legjobb vízilabdabírójának, akkor nem lehetek rossz játékos. Persze neki nem voltam ismeretlen, mert még korábban együtt fociztunk. Azt mondta, aki ennyire jól focizik, az biztos jól vízilabdázik. Valószínű már akkor megjegyzett magának.

– A magyar–szovjet meccsek voltak a legnagyobb rangadók. Volt előtte politikai eligazítás?

– Nem tudok erről. Olyan sem, hogy „fiúk, azért nagyon ne verjétek meg szovjet testvéreinket!” A szovjetek nem nagyon provokáltak, tulajdonképpen velük nagyon jóban voltunk. Inkább a szerbek voltak durvák. A szovjetek meccs előtt mindig egyszerre, vezényszóra ugrottak be a vízbe. Nagy volt az egység közöttük. Valamikor a nyolcvanas évek végén is jöttek Magyarországra játszani, a vezényszó elhangzott, de nem mindenki ugrott a vízbe. Páran kint maradtak a parton játszadozni, mókázni. Az egység bomladozott. Számomra ez volt az első jele annak, hogy ez a hatalom nem bírja már sokáig.

– Önöket Nagy Generációként emlegették.

– A Nagy Generáció egy illúzió volt. Ha jobban belegondolunk, erre a jelzőre nem szolgáltunk rá, mert nem kerültek ki közülünk Nobel-díjasok, nem oldottuk meg a világgazdasági válságot, a kommunista rendszert sem mi döntöttük meg. Vízilabdacsapatunk, amely kilenc éven át a világ élvonalához tartozott, hihetetlen népszerűségnek örvendett. Az edzéseinket, meccseinket híres színésznők, modellek látogatták. A legkedvesebb emlékem az volt, amikor Belgrádban világbajnokok lettünk, és Borsos Miklós rézkarcot küldött, „nemzeti örömből” aláírással. Illyés Gyula pedig meghívott borozgatni, annak ellenére, hogy antialkoholista vagyok. Természetesen leültem vele. De akkor a népszerűség mást jelentett, mint most. A mi népszerűségünket a maiak már nem fogják elérni, mert nekünk csak a vízben kellett teljesítenünk.

– A mai fiataloknak nehezebb?

– Aki a szocializmusban sportolásra adta a fejét, eltökélt volt a győzelemre, mert a kiugrási lehetőség igen szűk volt. De aki jól sportolt, az biztos lehetett a kiugrásban. Ez ma már kevés. Nekünk az ellenfeleinket kellett legyőzni, nem Majkát és Győzikét. Csak nyerni kellett, és az elég volt. A magyar oktatási rendszer nem alakítja ki a gyerekben, hogy mindennap nyerni kell. Erről mindig Klampár Tibor, a világ legjobb asztaliteniszezőjének története jut eszembe. Amikor az általános iskolás korában focizott és gólt rúgott, megverte az ellenfél csapatából azt a srácot, aki nem örült a góljának. Merthogy egy gólnak örülni kell. A versenysportban ez a hozzáállás kötelező. Ma a világ legnagyobb iparága a sport. Nagyobb, mint a filmipar vagy a zene. Nem értem, hogy nálunk a sportolásra fordított pénz miért ilyen alacsony, szinte egyenlő a nullával. Miért nem akarunk a világ legnagyobb iparágában részt venni? Az angolszász országokban a sport egy átlagember életét is képes meghatározni. Egy magyar ember naponta csak 12 percet sportol, a normális egy óra lenne. Nagyon kevés nagyváros rendelkezik olyan lehetőségekkel, mint Budapest. Tömegközlekedéssel fél óra alatt elérünk egy erdőbe. Ezt az adottságot nem használjuk ki. Nálunk az a tömegsport, hogy rendőrök elzárják a forgalom elől a Hősök terét, és tessék, lehet futni, biciklizni.

– Van esély arra, hogy olimpiát rendezzünk?

– Szerintem nincs. Ahhoz sokkal következetesebb sportpolitikára lenne szükség. Puritánabb olimpiákat kéne rendezni. Ha a jövőben is ekkora teret nyer a pénz és a marketing, akkor nem kell se Peking, se Róma, se Budapest, csak egy nagy tévéstúdió, ahol felveszik az eseményeket. Nem számít, hogy nyolcvanezer ember van a helyszínen, ha a közvetítéseket a televízióban kétmilliárd nézi. Látni kell, hogy az olimpia ebbe az irányba halad, s ez egyáltalán nem utópia.

– Mindennap lejár a Komjádi-uszodába. Nem tud elszakadni?

– 1959-ben voltam itt először, azóta tudom, hogy az uszoda a világ legjobb helye. Faragó Tamással közösen van egy vízilabda-iskolánk. Húsz évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ez ennyire jól fog működni. Körülbelül 200-250 gyerek jár hozzánk, sok ifjúsági és junior válogatottat neveltünk fel. Nálunk kezdett vízilabdázni Varga Dániel és Varga Dénes is, akik most Pekingben olimpiai bajnokok lettek.

– Mennyi idő alatt lehet felismerni egy gyereknél a tehetséget?

– Körülbelül egy év alatt lehet megmondani, hogy kiből mi nem lesz. Aki kisebb korban nagyon ügyes, az általában koravén, és nagyobb korában eltűnhet a tehetsége. Olyan is ritkán van, akin az első nap látszik, hogy nagy sportoló lesz, de olyan még nem volt, akire azt mondtam, hogy nem lesz belőle élsportoló és rám cáfolt volna. Nagyon jó érzés látni, ha van egy kisfiú, aki tehetségesebb, mint én voltam akkor.

Lass Gábor