Csapatjáték szerelemmel

– Mit jelent önöknek a csapatjáték?

Semsei Rudolf: – Azért ezt a jeligét választottuk, mert nagyon sok izgalmas, szép gondolatot meg lehet fogalmazni belőle. Régen, még a gyerekeink születése előtt rengeteget jártunk vízitúrázni, ahol az ember nagyon hamar megtanulja: a vizet mindenekfelett tisztelni kell, és a kenu csak akkor halad, ha a benne ülők együtt húzzák egy adott ritmusban. Ugyanez igaz a házasságra is. Amikor jegyesfelkészítést tartunk, ami azt jelenti, hogy a Budai Szent Imre Plébánia közösségéhez tartozva házasulandó párokkal beszélgetünk, mindig el is mondom, milyen furcsa, hogy a vízitúrától az autóvezetésig mindenhez tanulni, vizsgázni kell, de pont az élet egyik legnehezebb dolgába, a házasságba vagy a gyerekvállalásba mindenféle előkészület nélkül beleugrik a legtöbb ember. Rendezvényszervezőként dolgozva is azt látom, hogy a párok inkább az esküvőre készülnek nagyon, és kevésbé az azt követő, remélhetőleg hosszú évtizedekre. Pedig a kenuzásra kellene összpontosítani, annak minden örömére, ahogyan közösen hasítjuk a vizet a napsütésben, és igen, néha utunkba kerülnek zúgók is, amiket nem árt valahogy kikerülni. Van egy számomra nagyon kedves mondás, ami mindezt jól érzékelteti: ha gyorsan akarsz valahova eljutni, menj egyedül, de ha messzire, akkor keress társat magad mellé.

Dobay Eszter: – Vagyis a házasságban fontosabb a mi, mint az én. Az esküvő után új dimenzió jön létre. És igen, ez néha azzal jár, hogy az embernek háttérbe kell szorítania a saját érdekeit, és tudatosítania magában, hogy ha együtt csinálunk valamit, abból talán még jobb, új minőség születik.

S. R.: – És persze folyamatosan keresni kell a másik boldogságát. Nem nagy dolgokra gondolok elsősorban, csak olyanokra, hogy mondjuk minden este tisztára törlöm magam után a konyhapultot, mert tudom, hogy Eszter nem szereti, ha morzsás marad, és ha bosszús lesz emiatt, az nekem sem jó. A mi csapatunkban fontos egymás tisztelete.

D. E.: – Az alkalmazkodás nem egyenlő az önfeladással, hiszen szeretetből fakad. A kapcsolatunk elején én például elég rendetlen típus voltam, de Rudi olyan kitartóan mondogatta, milyen jó, ha rend van az ember körül, hogy ma már én is értékelni tudom, és törekszem rá. Mert igenis, ha a másiknak valamire igénye van, azt meg kell hallgatni. És átalakulni annyira, hogy tessek neki, ne csak külsőleg, belső tulajdonságokban is.

S.r.: – Miközben a külsőről sem szabadna megfeledkezni. Sok házasságban komoly probléma, hogy a felek elhagyják magukat, és egy idő után már nem akarnak tetszeni egymásnak. Pedig a külső, észszerű keretek közt persze, és nem átvéve az uralmat minden egyéb fölött, nagyon is fontos. A keresztény identitás, ami szerint mi is élünk, sem azt jelenti, hogy az ember nem járhat színes ruhákban, és nem beszélhet soha a szexről. Utóbbi is szerves része a boldogságnak, annak, hogy én szeretnék valamit adni a másiknak, ami még jobban, szorosabban, erősebben összeköt minket.

– Fiatalon, a húszas éveik elején kötötték össze az életüket, és viszonylag hamar jöttek a gyerekek is, először a most tizenhét éves Anna és a tizenöt éves Marci, aztán néhány év múlva Lilla, végül a legkisebb, a hétéves Balázs. Manapság inkább harminc fölött szokás családot alapítani, nem tartotta a környezetük ezt furcsának?

S. R.: – Talán azért nem, mert a családunk, a barátaink is hasonló gondolkodásúak, sorra születtek a társaságban a gyerekek, mi ezt láttuk normálisnak, követendőnek. De az igaz, hogy a mostani huszonévesek kevésbé a hosszú távú életcélokra vagy a családtervezésre, inkább az anyagiakra helyezik a hangsúlyt. Olvastam egy kutatást, mely szerint a mai fiatalok több mint fele a világ körüli utazást jelölte meg fő céljául, de ami jó hír, közel ugyanilyen arányban gondolták fontosnak a közösségekhez tartozást is. Igaz, első körben valószínűleg nem a családot értették ezalatt, hanem a „mentsük meg az esőerdőket és a bálnákat” jellegű kezdeményezéseket. De nem kell ettől megijedni, örüljünk annak, ha egyáltalán kibújnak a telefonjuk mögül, és magukon kívül is elkezdi érdekelni őket valami. Ez már előrelépés a szocializációban, akár a család felé is.

D. E.: – Egy biztos, nálunk nem voltak ilyen kérdések, hogy akarunk-e egyáltalán gyereket, és ha igen, hányat. Rudiék hárman vannak testvérek, mi csak ketten a nővéremmel, de ezt valahogy már gyerekkoromban is kevésnek éreztem. Abban volt csak egy pici megtorpanásunk, hogy a harmadik gyerekünk után Rudi szerette volna, ha a következőt örökbe fogadjuk. Én viszont bizonytalan voltam, féltem tőle, tudnám-e úgy szeretni, mint a „sajátjainkat”. Így a Jóistenre bíztuk a dolgot, és ő nagyon frappánsan megoldotta a kérdést: én hamarosan terhes lettem Balázskával, Rudi húga pedig örökbe fogadott egy kislányt. Aki elég sokat van nálunk, és nagyon-nagyon szeretem.

– A nagycsalád sok tennivalóval is jár, hogyan lehet a mindennapi mókuskerékben hosszú távon is megőrizni a házasság lényegét, ami jó esetben két felnőtt ember szerelemből vállalt szövetsége?

S. R.: – Minden alkalmat meg kell ragadni a beszélgetésre, a közös programokra, akár ketten, akár a barátokkal, különben a gyerekek elköltözése után két idegen bámulja majd egymást. Olyan ez, mint amikor az ember a múzeumban ráül az áramfejlesztő biciklire: ha nyomod a pedált, világít a lámpa, ha leállsz, egy idő után beáll a teljes sötétség. Nekünk, főleg az előző lakásunkban, a fürdőszobában voltak a legjobb eszmecseréink: amíg az egyik zuhanyzott, a másik ott üldögélt, és jókat dumáltunk közben. Ebből a szempontból a televízió katasztrófa, mert elviszi még azt a minimális időt is, amit az emberek együtt tölthetnének a nap végén. Ezért nálunk a vacsoraidő szent és sérthetetlen, ilyenkor tényleg együtt kell hogy legyünk mindenféle telefonnyomkodás nélkül. Ehhez persze nagyon kell Eszter partnersége is, hogy ha valamiért később jövök, általában akkor is megvárnak az evéssel, amit aztán a lefekvés előtti közös ima követ. Én meg cserébe inkább reggel hétre járok focizni, hogy ne a családtól, Esztertől vegyem el még erre is az időt.

– Vagyis újra a csapatjátéknál vagyunk. A Budapest Party Service nevű rendezvényszervező cég alapítójaként és a Vak Varjú étteremlánc egyik tulajdonosaként az üzleti életben is hasznosítani tudja ezt a fajta, nem az énre, hanem a mire alapozó szemléletet?

S. R.: – Hogyne. Én mindent magamtól építettem fel, a szüleimnek semmi köze nem volt a vendéglátáshoz, és ha valamiben erős vagyok, akkor ez az, hogy jó embereket tudok magam köré válogatni. A céges vezetésnél és otthon is szerintem a másikba vetett százszázalékos bizalom a legfontosabb, vagyis hogy ne akarjon az ember mindent egymaga kézben tartani. Persze azt nem tudom, hogyan fogom viselni, ha esetleg valamelyik gyerekem egyszer majd szeretné átvenni tőlem a stafétabotot. Hiába gondolom magam fiatalosnak, látom, hogy a mostani húszévesek teljesen másként gondolkoznak. De ez így természetes, minden generáció úgy érzi, hogy nem értik meg a szülei. Visszagondolva, én is egy idióta kamasz voltam, akinek a szobája időnként úgy nézett ki, mint egy disznóól, és aki végigbulizta a gimis, majd a főiskolás éveket. Erre többször figyelmeztetnem kell magam, amikor mondjuk azért piszkálom a gyerekeket, mert nem hajtották össze rendesen a pokrócot a kanapén. Különösen, mert hiszek benne, hogy a példa hosszú távon fontosabb, mint a szabály. Ha azt látják, hogy otthon mindig rend és tisztaság van, felnőttként nekik is erre lesz igényük; ha nem csak úgy megkapnak dolgokat, hanem azokért meg kell dolgozniuk, például a két nagynak nyáron az étteremben, akkor később is tudni fogják, mi mennyit ér. Nagyon fontosnak tartom az önállóságra való nevelést. Ha mi húsz-harminc évvel ezelőtt már egészen korán egyedül jöhettünk-mehettünk a városban, intézhettük a saját kis dolgainkat, akkor ma, amikor mindenkinek ott a mobil a kezében, miért ne lehetne ezt a gyerekeknek megengedni? Annyival nem lett se veszélyesebb, se érthetetlenebb a világ.

D. E.: – Én sokkal aggódósabb vagyok, mint Rudi, de talán ez a természetes: az anyának és az apának bár a felelőssége ugyanaz, a szerepe mégiscsak más egy családban.