Elterjedt, hogy a filmesek már új filmtémát találtak: a mohácsi vészt
Csata a nyusziházban
Ami nem történt, és ami így nem is történhetett volna, avagy miért nem szabad dilettánsoknak mozifilmet készíteni, vagy ha mégis, miért kell azt ártatlan embereknek megnézniük?Rossz dolog egy hazafiasnak szánt műalkotásról rosszat írni, de még annál is rosszabb egy ilyen műalkotást végignézni. Márpedig a Most vagy soha! című film minden vonatkozásban rossz lett, amit a rengeteg ráköltött pénz sem tesz elviselhetőbbé. Történelmi hibáit már sokan elemezték, de nem ez a legnagyobb baj vele. A Keresztapa című film kapcsán senki sem kérte számon, hogy mennyire jól ábrázolja az amerikai alvilágot (nagyon jól), mert az a film önmagát igazolta azzal, hogy hihetetlenül jó lett. De mert ezúttal az alkotók egy mindenki által jól ismert történelmi eseménysort vittek filmre, elkerülhetetlen a történelemmel való összevetés.
Egy mondatban: nem így történt, és így nem is történhetett volna. Ezek a lazán ökörködő, egymásra sem figyelő márciusi fiúk bármeddig vidámkodtak volna kedvenc kocsmájukban (Pilvax), az őket körülvevő közönyös kofatársadalmat soha az életben semmire sem tudták volna mozgósítani. Az alkotók büszkén emlegették, milyen nehéz volt annyi sarat összehozni, amennyi a filmben látható. Kevesebb több lett volna. Sajnos a film első része szépen bele is fulladt a sárba. Akárhány égő gyufát dobsz a trutyiba, abból soha nem lesz tűzvész.
És bár a közvéleményt a nem kevéssé feminin Petőfinek és lányos lelkű barátainak nemigen sikerült mozgósítani, a néző nagyon nem izgult, hiszen tudtuk, hogy bármilyen nyuszikák is hőseink, ebből végül mégis forradalom lett. Mérsékelt izgalmat talán a film igazi főszereplője, a Farkasch névre hallgató akcióhős keltett, aki mint Jason Statham nyugdíjas korában, pompás verekedéseket mutatott be, majd az egész filmben remekül lőtt, verekedett, úszott és élt túl mindent, hogy végül az ember elkezdett szurkolni neki, hiszen a modellként szolgáló akciófilmekben az ilyen hősök pontosan ilyen szakszerű kegyetlenséggel vernek agyon és lőnek szitává mindenkit – az igazság nevében. Farkaschnak sajnos nem volt ilyen szerencséje, a történelem erősebbnek bizonyult nála. Petőfit mégsem lőhette le, Szendrey Júliát sem csábíthatta el, mert ugye a dolog így nem történhetett meg. Ezért aztán jól hátba szúrták a kellő pillanatban. Kár érte, ám így is főhős lett belőle.
A második „férfi” főszereplő maga Szendrey Júlia, aki pompás kung-fu ütésekkel és rúgásokkal méltó ellenfele volt Statham-Farkaschnak, ki tudja, kettejük párviadalából még mi nőhetett volna ki… ámde a történelem, mint tudjuk, közbeszólt. Júlia, aki a valóságban talán épp e jeles nap estéjén fogant meg, merthogy kilenc hónappal később szülte meg a kis Zoltánt, nem tudni hogyan, látnoki erővel már reggel előre látta, hogy estére gyermeket vár majd… Na jó, ezt tudjuk be a költői szabadságnak. Kicsire ne nézzünk… Estére a főnökség aláírt egy fontos papírt, amit a mi Petőfink kilógatott az ablakon. Mindenki örült.
Hát, kábé ennyi a mozi. Lehetett volna akciófilm rengeteg verekedéssel és lövöldözéssel, de akkor át kellett volna helyezni az idősíkot mondjuk Mexikóba, ahol José Martinez és társai aztán azt csinálnak, amit akarnak, és ahol ebből a Farkasch-Wulfból akár egy új X-man-Zorro is lehetett volna. Szendrey Júliából meg Lara Croft vagy Donna Izabella… De nem így történt. Na, mindegy.
Készülhetett volna film az 1848-as vértelen forradalom csodájáról is. Amit a reformkornak nevezett fantasztikus időszak készített elő, a nemzeti öntudatra ébredés felemelő korszaka, az a lassú erősödés, ami fokról fokra szülte meg az egyre erősebb igényt a nemzeti szuverenitásra. Nem sárban toporgó, üres tekintetű kofák, ostoba kereskedők és szájtáti bámészkodók éltek akkoriban Pest-Budán, hanem egy olyan ébredező társadalom, amelyik egyre hevesebben kereste önmagát. Nem sár borította akkoriban a pesti utcákat, hanem puskapor, ezért elég volt Petőfinek egyetlen verse, hogy a puskapor lángra kapjon, és forradalom robbanjon ki általa. Petőfi volt a szikra, de egy egész nemzet lobbant lángra. Hogy az igyekvő alkotók is értsék a márciusi ifjak problematikáját: nem a fiúk csináltak történelmet, hanem a történelem csinált legendát a fiúkból. Ahogy Petőfi írta, „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!” Ha van párhuzam 1990 és 1848 között, azt itt kellett volna keresni.
Akár erről is szólhatott volna a film. A látvány helyenként mutatós lett, a zene jól szólt, ám a forradalom elmaradt. Nagy baj, hogy Andy Vajna meghalt…
Elterjedt a hír a pesti szóbeszédben, hogy az alkotók már új filmtémát találtak: a mohácsi vészt. Uram, irgalmazz! Nem volt elég egyszer?