Hirdetés

Rossz dolog egy haza­fias­nak szánt műalkotásról rosszat írni, de még annál is rosszabb egy ilyen műalkotást végignézni. Márpedig a Most vagy soha! című film minden vonatkozásban rossz lett, amit a rengeteg ráköltött pénz sem tesz elviselhetőbbé. Történelmi hibáit már sokan elemezték, de nem ez a legnagyobb baj vele. A Keresztapa című film kapcsán senki sem kérte számon, hogy mennyire jól ábrázolja az amerikai alvilágot (nagyon jól), mert az a film önmagát igazolta azzal, hogy hihetetlenül jó lett. De mert ezúttal az alkotók egy mindenki által jól ismert történelmi eseménysort vittek filmre, elkerülhetetlen a történelemmel való összevetés.

Egy mondatban: nem így történt, és így nem is történhetett volna. Ezek a lazán ökörködő, egymásra sem figyelő márciusi fiúk bármeddig vidámkodtak volna kedvenc kocsmájukban (Pilvax), az őket körülvevő közönyös kofatársadalmat so­ha az életben semmire sem tudták volna mozgósítani. Az alkotók büszkén emlegették, milyen nehéz volt annyi sarat összehozni, amennyi a filmben látható. Kevesebb több lett volna. Sajnos a film első része szépen bele is fulladt a sárba. Akárhány égő gyufát dobsz a trutyiba, abból soha nem lesz tűzvész.

Korábban írtuk

És bár a közvéleményt a nem kevéssé feminin Petőfinek és lányos lelkű barátainak nemigen sikerült mozgósítani, a néző nagyon nem izgult, hiszen tudtuk, hogy bármilyen nyuszikák is hőseink, ebből végül mégis forradalom lett. Mérsékelt izgalmat talán a film igazi főszereplője, a Farkasch névre hallgató akcióhős keltett, aki mint Jason Statham nyugdíjas korában, pompás verekedéseket mutatott be, majd az egész filmben remekül lőtt, verekedett, úszott és élt túl mindent, hogy végül az ember elkezdett szurkolni neki, hiszen a modellként szolgáló akciófilmekben az ilyen hősök pontosan ilyen szakszerű kegyetlenséggel vernek agyon és lőnek szitává mindenkit – az igazság nevében. Farkaschnak sajnos nem volt ilyen szerencséje, a történelem erősebbnek bizonyult nála. Petőfit mégsem lőhette le, Szendrey Júliát sem csábíthatta el, mert ugye a dolog így nem történhetett meg. Ezért aztán jól hátba szúrták a kellő pillanatban. Kár érte, ám így is főhős lett belőle.

A második „férfi” főszereplő maga Szendrey Júlia, aki pompás kung-fu ütésekkel és rúgásokkal méltó ellenfele volt Sta­tham-Farkaschnak, ki tudja, kettejük párviadalából még mi nőhetett volna ki… ámde a történelem, mint tudjuk, közbeszólt. Júlia, aki a valóságban talán épp e jeles nap estéjén fogant meg, merthogy kilenc hónappal később szülte meg a kis Zoltánt, nem tudni hogyan, látnoki erővel már reggel előre látta, hogy estére gyermeket vár majd… Na jó, ezt tudjuk be a költői szabadságnak. Kicsire ne nézzünk… Estére a főnökség aláírt egy fontos papírt, amit a mi Petőfink kilógatott az ablakon. Mindenki örült.

Hát, kábé ennyi a mozi. Lehetett volna akciófilm rengeteg verekedéssel és lövöldözéssel, de akkor át kellett volna helyezni az idősíkot mondjuk Mexikóba, ahol José Martinez és társai aztán azt csinálnak, amit akarnak, és ahol ebből a Farkasch-Wulfból akár egy új X-man-Zorro is lehetett volna. Szendrey Júliából meg Lara Croft vagy Donna Izabella… De nem így történt. Na, mindegy.

Készülhetett volna film az 1848-as vértelen forradalom csodájáról is. Amit a reformkornak nevezett fantasztikus időszak készített elő, a nemzeti öntudatra ébredés felemelő korszaka, az a lassú erősödés, ami fokról fokra szülte meg az egyre erősebb igényt a nemzeti szuverenitásra. Nem sárban toporgó, üres tekintetű kofák, ostoba kereskedők és szájtáti bámészkodók éltek akkoriban Pest-Budán, hanem egy olyan ébredező társadalom, amelyik egyre hevesebben kereste önmagát. Nem sár borította akkoriban a pesti utcákat, hanem puskapor, ezért elég volt Petőfinek egyetlen verse, hogy a puskapor lángra kapjon, és forradalom robbanjon ki általa. Petőfi volt a szikra, de egy egész nemzet lobbant lángra. Hogy az igyekvő alkotók is értsék a márciusi ifjak problematikáját: nem a fiúk csináltak történelmet, hanem a történelem csinált legendát a fiúkból. Ahogy Petőfi írta, „Habár fölűl a gálya, / S alúl a víznek árja, / Azért a víz az úr!” Ha van párhuzam 1990 és 1848 között, azt itt kellett volna keresni.

Akár erről is szólhatott volna a film. A látvány helyenként mutatós lett, a zene jól szólt, ám a forradalom elmaradt. Nagy baj, hogy Andy Vajna meghalt…

Elterjedt a hír a pesti szóbeszédben, hogy az alkotók már új filmtémát találtak: a mohácsi vészt. Uram, irgalmazz! Nem volt elég egyszer?

Egy kokárdányi űr

Akárcsak a háborúhoz, a történelmi film testéhez is egyetlenegy dolog kell: pénz. A Most vagy soha! című film teste, magyarán a díszletek, kellékek szépek, a korhangulat tetszetős; beszédes, hogy az agyondicsért díszleteket a Disney bérelte ki, amin nem csodálkozom, hisz elvégre a Petőfi-film is egy nyomokban történelmi valóságot tartalmazó, Disney-mesébe hajló magyar fantázia. A film teste tehát rendben van, díszmagyaros, kackiás, virtuskodó.

De mi van a lelkével?

Mivel egyfajta nemzeti-romantikus thrillert akartak készíteni, á la Guy Ritchie, szíve joguk megmásítani az eseményeket, még Petőfi-gőzrobotot is elbírna a lelkem, inkább az a baj, hogy a csodát csak magyarázzák, mintsem művelik. Csak egyetlenegy dologhoz nem kell pénz, még a filmek esetében sem, mégpedig a jó dramaturgiai érzékhez, színvonalas forgatókönyvhöz, mert mégiscsak ez a lélek láthatatlan gerince. Az író olyan állatfaj – még a magas irodalom olümposzi pázsitjairól elbitangolt forgatókönyvíró is –, amely eltűri a ridegtartást. Egy szál ceruzával egyetlenegy használt vajpapirosra firkálva is születhetnek remekművek. A Most vagy soha! című filmnek éppen a forgatókönyve és a dramaturgiája az Achilles-sarka, a kitalált cselekményszálak nemhogy erősítenék, hanem gyengítik a filmet. Alkotói valamiért azt hitték, hogy egy történetet el lehet regélni drámai csúcspont és felszabadító katarzis nélkül is.

Hát, nem lehet.

Mivel úgy döntöttek – elég szerencsétlenül –, hogy egyetlen, valódi konfliktus nélküli nap történetét – március 15-ének pest-budai (és véletlenül sem budapesti) eseményeit mutatják be, így bele kellett szőni egy kitalált összeütközést és kitalált gonosztevőket is. És mindez természetes, hiszen műalkotásról van szó, inkább az a gond, hogy meggondolatlanul tették. Rengeteget lehetne boncolgatni a filmet, de csak három lényeges szempontra szeretnék rávilágítani:

1. A konfliktusnak nincsen tétje: a kitalált szereplő, az udvarhű Farkasch meg akarja puccsolni a márciusi ifjak forradalmi tervét, és még Petőfit is megölné, hogy elérje a célját. Farkasch többször is megkísérli lelőni a költőt, az utolsó kísérletekor pedig maga Szendrey Júlia rambózza le a megtermett férfiút. Ennek a kitalált konfliktusnak azért nincsen különösebb tétje, mert a nézők fejében Petőfit száztonnás cselekményvért (plot armor) védi. Nem ragadja meg a néző képzeletét, nem hiteti el vele, hogy Farkaschnak akár sikerülhetne is gazterve, hisz mindenki tudja, hogy Petőfi Sándor Erdélyben, a fehéregyházi síkon hal majd meg, bő egy év múlva. Petőfi tehát nem halhat meg, így megölésének kísérlete nem válhat a drámai feszültség fokozásának eszközévé.

2. A történetnek nincsen katarzisa: szomorú, ha egy film addig késlelteti a katarzist, amíg el nem múlik a lehetősége – sajnálatos módon itt ez történik. A márciusi ifjak ki akarnak robbantani egy forradalmat, de az alkalmi verekedésen kívül lényegében csak sétálgatnak a városban, a Petőfi elleni merényletek pedig nem emelik a tétet. Az idő múlásával azon kapja magát a néző, hogy eltelt másfél óra, és még mindig a bonyodalom sűrű rengetegében csatangolnak a hősök anélkül, hogy a végzet vagy a drámai csúcspont felé gravitálnának. Helyette csúcspontpótlékokat kapunk: miután átmennek a hídon, szembenéznek a talján szuronyokkal, majd a várban az osztrák ágyúkkal és puskákkal, de egyetlenegyszer sem dördülnek el. Igen, értjük, hogy vértelen forradalom volt, de ha beleszövünk fantasztikus elemeket a történetbe, ha Szendrey Júliát Szendrey Rambóvá változtatjuk, akkor kérem alássan, miért nem dördülhet el az ágyú is? Csehovi narratív elv és társai, kérem alássan. Egy drámának az a lényege, hogy a drámai csúcspont felé haladjanak a szereplők, a szereplőket pedig úgy vonzza a végzetük, mint Cthulhu hívása vonzza ördöngös követőit a földkerekség minden táján – Ph’nglui mglw’nafh Cthulhu R’lyeh wgah’nagl fhtagn – for ever!

3. A gonosz szereplő jobb a jónál: ez bevált recept, Gárdonyi Géza Titkosnaplójában arról is elmélkedik, hogy egy hős csak annyira erős, amennyire az ellensége is az. Tehát az ősellenség ereje lényeges drámai elem, csakhogy ennek a filmnek aligha az volt a célja, hogy a kitalált Farkaschból faragjon érdekesebb, szekérderekabb és keményebb karaktert, mint március 15-e hőséből, Petőfi Sándorból. Valahogyan mégis sikerült. Aki olvasta Petőfi verseit, leveleit – hajaj, de dévajkodó, sólyomlelkű, ugratós ember volt! –, azt tudja, hogy a valódi Petőfi nem pesti flaszterbölcsészként létezett, mint ahogyan a filmben ábrázolják. Lehet, hogy szándékosan, lehet, hogy szándéktalanul, de a filmkészítők egy igazi feminista főhőst teremtettek Szendrey Júliából, egy igazi hollywoodi heroine-t, Petőfi Sándort pedig egy mélabús szabadbölcsésszé degradálták, aki elfogódik, ha valaki elmondja a versét.

Summáját írva március idusának, szerintem csak az írhat jó történelmi filmet, akit mindig is foglalkoztatott a történelem, az a rendező forgathat jó történelmi filmet, akinek kamaszkori álma volt, hogy a mozivásznon lássa unalmas délutánokat kitöltő, daliás időkön elmerengő látomásait. Csak az igazi alkotói szenvedély szülhet igazán jó művészetet, az eredeti alkotói szándékot semmi sem pótolhatja, sem pénz, sem igyekezet, sem tehetség. Korunkban a parázsevő, táltos képzelet hiányát az újmódi fügefalevéllel, a nemzeti színű kokárdával lehet eltakarni. Nem csoda, hogy a film végén a nézők lelkében is képződik egy kokárdányi űr.

Pataki Tamás

Talán majd máskor

Még be sem mutatták, de a Most vagy soha című filmre már akkor ránehezült a politikai indíttatású előítéletesség. Anélkül, hogy bárki egy kockát is láthatott volna belőle, baloldali kritikusok előre tudták, hogy csapnivaló lesz, amire válaszul jobboldali publicisták látatlanban a védelmükbe vették. Most pedig, hogy végre bemutatták, jobbról hovatovább hazafias cselekedetnek minősül a megnézése, miközben balról kötözködéssel vegyes gúny fogadja. Egyik sem szerencsés. Moziba nem hazafias kötelességtudatból megy az ember, hanem hogy kellemesen eltölthessen két órát, és közben esetleg kapjon némi gondolkodnivalót is. A gúnyolódás pedig méltatlan, sok ember jelentős teljesítményt tett bele ebbe a produkcióba, és ők is, a nézők is megérdemlik, hogy előítéletektől mentesen szülessen róla ítélet.

Ebben az esetben is igaz, hogy az a helyes megközelítés, ha a Bocskai Istvánnal szólván a dolgot ő magát nézzük, egy magyar filmet, amely a magyar történelem talán legragyogóbb napját, 1848. március 15-ét idézi meg. Itt mindjárt fölvetődik a kérdés, vajon hűen-e. A kérdés azonban újabbat szül: szükséges-e, hogy egy film a történelemhez hű legyen?

A válasz nem is olyan egyszerű, mint elsőre gondolná az ember. A történelmi filmnek, akár egy regénynek, önmagában kell hitelesnek lennie. A filmkészítőnek szabadságában áll, hogy másfél-két órában a saját törvényeihez igazodó univerzumot teremtsen, és csak az a megbocsáthatatlan, ha azon belül ütközik ellentmondásba. Erre mondják a hozzáértők, hogy ragaszkodjunk a tényekhez, ha magunk találjuk is ki őket. A történeti szabadságnak persze vannak korlátai, Julius Caesar még egy filmben sem hajózhatja körül Afrikát, Napóleon nem nyerheti meg a waterloo-i csatát, és Kossuth Lajost nem koronázhatják királlyá. Ha a filmkészítő történelmi alakokra bízza, hogy hírnevükkel a saját alkotását a közönség körében vonzóvá tegyék, illik ezeket a korlátokat betartania.

A Most vagy soha nem is lépi át a korlátokat, az eredeti történet minden fontos szereplője megjelenik a vásznon, és megcselekszi mindazt, amiről tudjuk, hogy megcselekedte. Igaz, nem csak azt, de erről majd lentebb. Hogy a film megérte-e a ráfordított milliárdokat, azt majd később tudjuk meg, de az már most megállapítható, hogy végre egy olyan produkció került a mozikba, amelyből nem spórolták ki a díszletet és a kosztümöket. Ez meg is látszik rajta, a látvány, még ha visszaköszönnek is a nemzetközi történelmi filmek képi kliséi, megnyerő, és hitelesen idézi meg a kort. Ebben a történész szakemberek sem találhatnak kifogást. Látványosak az enteriőrök, a kosztümök, szépek a maszkok. És ami a film egyik legnagyobb erénye, egytől egyig kitűnőek a színészek, a film másfél órájára valamennyiről készségesen elhisszük, hogy ők azok, akik akkor a történelmet csinálták. Ha egy dán vagy indonéz néző beül erre a filmre, meg lesz róla győződve, hogy a XIX. század közepi Magyarországról látott egy szép és izgalmas alkotást.

A magyar néző azonban zavarban van. Ez a film ugyanis egy másik történetet beszél el, mint amit ő ismer. Ez a másik történet is izgalmas, leköti a figyelmet, és még az sem baj, hogy sok tekintetben idegen attól a kortól, amelyben játszódik. A film minősége szempontjából annak sincs jelentősége, hogy valójában hogyan kellett szólítani egy osztrák tábornokot és mi volt a különbség a gyalogsági és a lovassági egyenruha között. A problémát az okozza, hogy annak a csodálatos napnak a lelkisége teljesen más volt, mint amit a film bemutat. Ebben a Kádár-kori március 15-i tüntetések és a 2006-os rendőrroham emlékei keverednek az A sakál napja című film drámai csúcspontjával, akkor viszont a maroknyi csodálatos fiatalember, mögöttük a pesti néppel úgy masírozott be a szabadságba, mintha egy hirtelen kitárult ajtón zuhantak volna be egy lakodalomba. Az igazi március 15-ét megelőző napokon nem volt tüntetés szétverése, aznap nem volt lövetéssel fenyegetés, végképp nem volt titkosrendőri erőszak. Így talán egy dél-amerikai spanyol gyarmaton történhetett volna, de nem Pesten és Budán. A mi forradalmunk a szabadság ünnepe volt már az első napon. Az erőszak majd csak ősszel következett. Azt még el kell valakinek filmen is mesélnie. Most nem sikerült, talán majd máskor.

Bencsik Gábor