Elsősorban a Magyar Demokrata Fórumnak köszönhette a kisebbségi kormány, hogy az ellenzéki többség dacára az interpellációs szavazások nagyobb részét megnyerte, mert a párt burkoltan, a távolmaradás stratégiájának alkalmazásával támogatta a szocialistákat. Leggyakrabban Vas János, akit a Tisztelet Társasága juttatott a parlamentbe, valamint Dávid Ibolya elnök éltek ezzel az eszközzel, ők a szavazások nyolcvan százalékán nem vettek részt. Így foglalható össze a Republikon Intézet tanulmánya, melyet a honi sajtó gyorsan felkapott, és amelynek a ténymegállapításaival nem is lehet vitatkozni. Azok értelmezése, koncepciózus beállítása azonban már további elemzést igényel.

Külső támogatók

Az interpelláció során a képviselő kérdez, a miniszter vagy az államtitkár válaszol. Ha az interpelláló nem fogadja el a választ, akkor a parlament szavaz róla. Az egyes voksolások adatai a Republikontól függetlenül is néhány kattintással, fél perc alatt elérhetők az Országgyűlés honlapjáról. Tekintve, hogy az MDF frakciója mindössze tizenegy főből áll, a 2008. május 5. és június 9. közötti, összesen 31 interpellációs szavazás (melyből négyet vesztett el a kormány) elemzése rövid idő alatt elvégezhető. A Republikon gondolatmenetének sarokpontja, hogy mivel 12 esetben, azaz a szavazások több mint egyharmadánál az SZDSZ képviselőcsoportja nem támogatta a kormányt (egységesen nemmel szavazott), és a Fidesz és a KDNP is összezárt, az MDF frakciója volt a felelős azért, hogy mindössze négyszer szavazták le a kabinetet. Erre azért nyílt lehetőségük, mert az Országgyűlésben ma 190 kormánypárti és 196 ellenzéki képviselő van, azaz ha minden kormánypárti megnyomja az igen gombot, akkor elegendő számukra, ha hét vagy több ellenzéki képviselő távol marad a szavazástól. Mivel a „tartózkodás” valójában nemet jelent (a kormányt támogató igeneknek meg kell haladniuk a nemek és a tartózkodások együttes számát, azaz hiába van 190 igen és 185 nem, ha van 10 tartózkodás is, akkor a kormány vesztett), ezért az „igen” szavazat és a távolmaradás az egyetlen lehetőség a kormány (az előbbi esetben nyílt, az utóbbiban burkolt) támogatására.

Természetesen vannak állandó és igazolt hiányzások is, de a Republikon szerint az MDF a májusi és a júniusi parlamenti szavazásokkor stratégiailag alkalmazta a hiányzás eszközét. „Miközben a párt többségi – és egyben hivatalos – álláspontja az interpellációs szavazásokkor – egy kivétellel – a miniszteri válasz elutasítása volt, tényleges gyakorlata szerint a képviselők többsége ugyan valóban ellenezte e válaszokat, ám kisebbségük – általában 3-5 fő – távol maradt.” 14 esetben legalább 5-en távol maradtak a szavazástól. Nyolc olyan eset volt, amikor a „nem” válasz nem volt többségi álláspont az MDF-ben.

Bár óvatosan fogalmaznak, a Republikon elemzői több dolgot is sejtetnek a tanulmányban. Az egyik ezek közül az MDF tisztújítása és a hiányzások közötti összefüggés, a másik az, hogy a párt burkolt támogatása az ősszel „felértékelődhet”, hiszen Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az adótörvények és a költségvetés megszavazásától tette függővé lemondását, és ahogyan egy interpellációt, úgy a költségvetést sem csak igen szavazatokkal, hanem távolmaradással is lehet támogatni.

Amiről a Republikon nem ír

Az már a tanulmány első olvasásakor feltűnik, hogy hiányzik a „kontrollcsoport”, azaz nem történik még csak utalás sem arra, hogy miként viselkedtek a kisebbségi kormányzást megelőzően az MDF képviselői. Jól és eredetien hangzik, hogy Vas János és Dávid Ibolya a távolmaradásával állt ki a kormány mellett, de vajon hogyan szavazott a párt akkor, amikor szilárd többsége volt a szocialista–szabad demokrata koalíciónak?

Megnéztük a pontosan egy évvel korábbi, 2007. május 5. és június 9. közötti, összesen 30 (tehát az ideivel szinte megegyező számú) interpellációs voksolás adatait. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy az idei esztendőben az MDF parlamenti frakciójának tagjai a korábbinál jóval erőteljesebb ellenzéki tevékenységet folytattak.

Tavaly a leadható szavazataik 51 százaléka (330-ból 169) veszett el távolmaradás miatt, idén csak 39 százalék. Tavaly a leadható szavazataik 46 százaléka volt „nem”, azaz a kormánytag válaszának elutasítása, míg az idén az 56 százaléka.

Ami az egyes képviselőket illeti, Vas Jánosnak és Dávid Ibolyának szokása, hogy nem vesz részt a voksolásokon. Vas tavaly csupán kilencszer szavazott a harmincból (szemben az idei néggyel), az elnök asszony pedig nyolcszor (idén ötször). Ők ketten tehát valóban többet hiányoztak, Herényi Károly frakcióvezető azonban például tavaly 23-szor maradt távol, 2008-ban már csak nyolcszor, Katona Kálmán 14-szer, illetve 7-szer, Boross Péter volt miniszterelnök hatszor-hatszor. Szó sincs tehát a távolmaradások növekedéséről.

Hiányérzete támad az embernek akkor is, amikor csak az interpellációs szavazások részleteiről értesülhet. A tárgyalt időszakban összesen 559 szavazásra került sor, ezeknek csak 6 százaléka volt interpellációs.

„Az interpelláció olyan vitaparlamenti műfaj, amelynek elsődleges célja a kormányhoz való viszony kifejezése” – erősködik a Republikon, de maga is kénytelen elismerni, hogy „az interpelláció leszavazásának tulajdonképpeni szakpolitikai következménye nincs”, mert ha egy miniszter válaszát leszavazzák, akkor a kérdés a parlament illetékes szakbizottságához kerül, de ezen túlmenő szankció a miniszter személyét nem éri. Nem világos, akkor az intézet miért nem vizsgálta a többi, sok esetben érdemibb szavazást? A válasz azok áttekintésekor nyomban kiderül: azért, mert ezeknél az MDF az interpellációs szavazásoknál mutatotthoz képest nagyobb létszámban, következetesebben támogatta a Fideszt és a KDNP-t a kormánnyal és a velük szavazó SZDSZ-szel szemben, például a törvénymódosításokról szóló voksolások esetében. Az MDF a Republikon elemzéséről kiadott állásfoglalásában fel is emlegeti, hogy „a kisebbségi kormány fennállása óta az SZDSZ és az MSZP olajozott együttműködésének köszönhetően nem történt meg, hogy egy sima feles, vagy az összes képviselő felét igénylő indítvány megbukott volna az Országgyűlésben.”

Végül, a Republikon nem vette figyelembe és nem is említi, hogy a pártok frakciói a kisebbségi kormány megalakulásakor drákói intézkedéseket vezettek be, az SZDSZ és a Fidesz pénzbüntetést szabott ki az igazolatlanul távolmaradóknak vagy átszavazóknak, az MDF volt az egyetlen ellenzéki párt, amely hangsúlyosan nem változtatott addigi gyakorlatán.

Az elemző intézet szurkáló állításaival ellentétben tehát az MDF semmilyen „új” stratégiát nem alkalmazott sem az interpellációs, sem más szavazásoknál. A Magyar Demokrata Fórumnak a baloldallal való kollaborálása egészen más területen keresendő: éppen egy konzekvens jobboldali stratégia megalkotásának elmulasztásában, továbbá a korábbi MSZP-s politikushoz köthető Tisztelet Társaságával kötött szövetségben. Egyszóval a valós jobboldali fordulat esélyének elszabotálásában. Idén tavasszal pedig legfeljebb abban, hogy nem vezetett be a többi ellenzéki párthoz hasonlóan kemény szankciókat az összes szavazás esetében, és nem küzdött foggal-körömmel azért, hogy bár az övé a legkisebb frakció a parlamentben, esetleg ne négy, hanem hat vagy hét vagy még több – valójában azonban politikai következménnyel nem bíró – interpellációs kormányválasz bukjon el.

„Egyetlen olyan alkalom sem volt, amikor a párt teljes frakciója egységesen nemmel szavazott volna a kormány interpellációs válaszára” – írja ebben az esetben teljes joggal a Republikon, bár azt elfelejti hozzátenni, hogy a vizsgált 2007-es időszakban is legfeljebb hét volt az egyszerre leadott nemek száma, illetve azt, hogy a nem interpellációs szavazásokkor rendszeres volt az MDF-frakció közel teljes létszámú jelenléte és ellenzékisége.

Röviden: az MDF fő bűne, hogy „hagyja élni” a jelenlegi baloldalt, és az, hogy nem küzd ellene minden lehetséges eszközzel. Nem pedig az, amit a Republikon sugall, sőt bizonyítani vél, hogy a párt mindennap munkareggeli keretében határozza meg, hogy ki mikor mehet be az ülésterembe és ki mikor nem.

Kilóg a lóláb

Minek tudhatóak be a Republikon elemzésének (néhány fontos megállapítása mellett is) átlátszó hibái és csúsztatásai? A kulcsot a tanulmány megértéséhez az elemző cég vezetőinek személye és pártpolitikai kötődése adják. A Republikon magát egy pártpolitikailag független, „de vállaltan a liberális értékeknek elkötelezett” politikai-kommunikációs intézetként határozza meg. Létrejöttének célja, hogy „a liberális gondolkodók, elemzők, értelmiségiek központi műhelyeként, a hazai liberális gondolkodás meghatározó viszonyítási pontjaként, az innovatív közpolitikai törekvések fókuszpontjaként működjön”. Az intézet annyira független, hogy a külügyi elemzésekkel foglalkozó társcégét Ara-Kovács Attila, az SZDSZ külügyi irodájának korábbi vezetője igazgatja, aki a 2002-es kormányváltás után a Külügyminisztériumban dolgozott és A korszakváltás programja című pártiratnak volt az egyik szerzője.

Tóth Csabát, a Republikon stratégiai irányítóját Horn Gábor jobbkezeként ismerik, a szociális népszavazás éjszakáján például élő adásban jelentkezett az SZDSZ-központból, arról győzködve a hallgatóságot, hogy valójában igen jó, a várakozások feletti eredményt értek el.

Adódik a kérdés: miért így és miért épp most hozta nyilvánosságra a Republikon az elemzését? Úgy értesültünk, hogy az írás már jóval korábban elkészült, és az SZDSZ legfelsőbb vezetése tudatosan jelentethette meg a tanulmányt, az MDF tisztújítására és a parlamenti csatározások intenzitásának fokozódásához időzítve. A lépés megtételét kikényszeríthette az is, hogy az elnökválasztás óta az SZDSZ nem tudott a parlamenti küszöb fölé kerülni, és a szabad demokraták körében széthúzás és robbanásközeli állapot tapasztalható (Gegesy Ferenc ferencvárosi polgármester kilépése, nyílt kritikák Fodor Gábornak). Az MDF „hírbe hozásával” megszabadulhattak a rájuk eső reflektorfény egy részétől, nem beszélve arról, hogy a Dávid Ibolya vezette párt egyes közvélemény-kutatóknál újra eléjük került.

A két kispárt között folyó harc, úgy tűnik, intenzívebb szakaszába lépett. Miközben az MDF azt hangoztatja, hogy a fontosabb szavazásokkor a párt frakciója közel teljes létszámban követett következetesen ellenzéki politikát, a szabad demokraták közvetve azt vetik a szemükre, hogy az MDF képviselői közül ketten (a „házi őrizetben” tartott Almássy Kornél és Vas János) még a parlament feloszlásáról szóló szavazáson sem vettek részt, pedig azt a párt maga javasolta. Márpedig az SZDSZ szerint nincs jelentősebb döntés egy országgyűlési képviselő munkája során, mint az ilyen szavazás.

Nem lehet kijelenteni, hogy a két kispárt torzsalkodása az MSZP-nek egyértelműen kedvező lenne. Az „egymást követő emberfogás” és a parlamenti küszöb magaslata megfelelési kényszert is kiválthat az MDF-ből és az SZDSZ-ből, hogy mindenképpen nemmel szavazzanak a sorsdöntő szavazásokkor. Tavaly decemberben egyébként tizenegyből tíz MDF-es képviselő utasította el az idei költségvetésről szóló törvényjavaslatot, csak Dávid Ibolya hiányzott. Az SZDSZ-frakció természetesen megszavazta azt, közülük csak Eörsi Mátyás nem vett rész a voksoláson.

Ahogy mondani szokás, Gyurcsány Ferencnek vannak még tartalékai.

Monostori Tibor


Parlamenti számtan

A kisebbségi kormány fennmaradásának vagy bukásának kulcsa az Országgyűlés kezében van. A kérdés egyszerű: képes-e a kormány előterjesztéseihez többséget szerezni, vagy sem. Lássuk tehát, mivel számolhatunk.

A magyar Országgyűlésbe minden választáson 385 képviselőt küldünk. A biztos többséghez tehát 193 támogató szavazat szükséges. Az Alkotmány néhány, az ország sorsát alapvetően befolyásoló témában kétharmados többséget ír elő, amely jelenleg csak az ellenzékkel egyetértésben érhető el. További néhány, még mindig nagy fontosságú, de nem az előbbiekhez mérhető súlyú témakörben a megválasztott összes képviselő többségének kell egybehangzóan szavaznia, ilyenkor az ellenzéki távolmaradásnak csekélyebb a jelentősége. A legtöbb kérdésről – például a költségvetésről – a jelenlévők többsége határoz.

A magyar Országgyűlésben ma a legnagyobb frakció a szocialista párté, a legutóbbi választáson 190 mandátumot nyertek. Ez, ha csak három fővel is, de kevesebb a minimális többségnél. Emellett a frakció két tagja, Horn Gyula és Toller László súlyos beteg, nem szavazhat. A függetlenként mandátumot szerzett Gyenesei István a kormány tagja, aligha kérdéses, hogy támogatni fogja a kormány előterjesztéseit. A frakció tehát 189 támogató szavazattal számolhat – feltéve, hogy mindig minden szocialista képviselő jelen lesz, és igennel szavaz.

A második legnagyobb frakció a Fidesz – Magyar Polgári Párté, 139 főt számlál. A szövetséges KDNP-nek 23 képviselője van, ez a pártszövetség tehát 162 szavazattal rendelkezik. Létszámban a következő frakció az SZDSZ-é, amely 20 fővel alakult, Gegesy Ferenc polgármester lemondásával azonban 19 főre apadt. A legkisebb frakció az MDF-é, 11 fős. Az ellenzék tehát elvileg 192 fővel számolhat, feltéve, hogy valamennyi képviselője jelen lesz és egységesen szavaz.

Az arány tehát a következő: 189 kormánypárti, 192 ellenzéki (most tekintsünk el attól, hogy az SZDSZ és az MDF tudja-e és akarja-e betartatni frakciójában a pártfegyelmet).

A képlet egyszerűnek tűnik (a kormánypárti többség megszűnt, a kormánynak le kell mondania), csakhogy két tényező bonyolítja. Az egyik az, hogy Gyenesei Istvánon kívül még két független (volt fideszes) képviselő ül a teremben, őket nem köti a pártfegyelem. A másik, hogy a Házszabály szerint az ülést levezető képviselő csak szavazategyenlőség esetén szavazhat, akkor viszont értelemszerűen az ő szavazata dönt (ez azért van így, hogy soha ne születhessék döntetlen eredmény). A levezető elnök kijelölése a kormánypárti házelnök joga, ezzel tehát egy ellenzéki szavazatot bármikor „talonba tehet”.

Innen kezdve számos forgatókönyv lehetséges a néhány kétséges szavazat eloszlására. Nézzünk néhány példát:

– Ha minden cselekvőképes képviselő részt vesz a szavazáson, továbbá ha minden kormánypárti, valamint független képviselő támogatja a kormány javaslatát, és minden ellenzéki ellene voksol, 191–191 arányú egyenlő szavazás lesz, és az ellenzéki levezető elnök dönt – nyilvánvalóan a kormány ellen. Ha a levezető elnök kormánypárti, az ellenzék kétfős többséget szerez (190–192), így a levezető elnöknek nem lesz módja szavazni.

– Ha a fenti esetben akár csak egyetlen ellenzéki képviselő távol marad a szavazástól, a kormánypárt nyer (191–190).

– Ha a két független képviselő távol marad a szavazástól, az ellenzék kerül többségbe akkor is, ha ők adják a levezető elnököt (189–191). Ha viszont három ellenzéki képviselő távol marad (nem szavaz), a kormánypárt a két független támogatása nélkül is győzni tud (189–188), így a levezető elnöknek nem lesz módja leadni a szavazatát.

– Ha a két független az ellenzékkel szavaz, akkor a kormánypárt csak akkor tud nyerni, ha a levezető elnök ellenzéki, és öt ellenzéki képviselő nem szavaz (189–188). A variációkat megsokszorozza, ha valaki akármelyik oldalról átszavaz, vagy ha kormánypárti képviselő(k) marad(nak) távol. A parlamenti erőviszonyok tehát végletekig kiegyenlítettek.

A kormánypártnak azonban egy nagyon súlyos problémával kell szembenéznie: akárhány szavazást megnyerhet, egyetlen vesztett csatával elveszíthet mindent.