Csurka István, a hiányzó ember

Az első Békemenetről megfogalmazott magvas gondolatok jelentették az utolsó csurkai publicisztika lényegét. Az író üdvözölte és gyönyörűnek nevezte a nagy és rendkívül demonstratív eseményt, azt a nemzeti egységet, illetve a nemzetért való azon kiállás harcos bátorságát látta benne, amiért egész életében küzdött. Alkotóként, politikusként, közéleti személyiségként egyaránt. Arra készült, hogy vállalja a színházcsináló ember szerepét is, nem csak drámaírói minőségben. Az Új Színházat szerette volna a nemzeti érzelmű színjátszás kegyhelyévé tenni barátjával, a színész és színházigazgató Dörner Györggyel közösen. A balliberális sivalkodás minden mást túlharsogott. Többek között azért, mert arra készült a teátrum, hogy bemutassa Csurka István Hatodik koporsó című drámáját, és a premier egyben az Új Színház hitvallásának deklarációja is lett volna. No meg golyó ütötte lyuk a balliberálisok által uralt hazai kultúra páncélján.

Tévedés azt hinni – márpedig sokan hiszik –, hogy Csurka István politikai tettekkel akarta megváltani a magyarságot. Nem, ő a kultúrában, azaz a kultúra átalakításában látta a változások kulcsát, különös gondot fordítva a televízió világára is.

Ki volt Csurka István? Ez volt a konferencia legfontosabb kérdése. Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója „túlzottan is nehézsúlyú küzdőnek” nevezte. Olyan író politikusnak, aki túl korán lépett porondra, és már a nyolcvanas évek lelassult, elkényelmesedő világában is olyan problémákról beszélt, amelyek szokatlanok voltak az átnevelt társadalom és ijesztőek a pártvezetés számára. Elővette például Trianon ügyét, ami óhatatlanul is elvezetett a nemzeti egység gondolatához. Márpedig ha volt valami, amitől igazán félt a Kádár-rendszer, az a nemzeti egység eszméje.

Igen, ez volt a kor spirituális valósága. A pártvezetés úgy tartotta, nem attól robban ki egy újabb ’56 Magyarországon, ha drágább lesz a párizsi. Hanem attól, ha Trianon igazságtalansága és a nemzet fogalma felé tereli valaki az emberek figyelmét…

Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója arra emlékeztetett, hogy Csurka István már az 1985-ös monori találkozón is új magyar önépítést szorgalmazott. Egy elsősorban szellemi mozgalmat, amelyben az értelmiség saját életével, annak minőségével ad példát az egész társadalomnak. Szívre ható program kell a felemelkedéshez, ez is Csurka István gondolata volt. Ő már akkor felismerte, hogy a kádári szocializmus alapköve a dollár lett, az emberek szellemi orientációját pedig az atlanti világ jóléte jelentette. (Az IMF 1982-ben „érkezett” Magyarországra, mondhatni Soros Györggyel együtt – a szerk.) Csurka István egyébként az általa elképzelt politikai rendszerváltást nem vitatkozó pártokra és ideológiai irányzatokra bízta volna, hanem a nemzetre. Konkrétan egy alkotmányozó nemzetgyűlésre, amiről az író régi, kipróbált harcostársa, Bíró Zoltán irodalomtörténész, az MDF egyik alapítója is beszélt a tanácskozáson.

A nemzet, a nemzet, a nemzet… Ez lett Csurka gondolkodásának nagy, minden hullámverésnek ellenálló alapköve. Békés Márton beszélt róla, hogy 1994-ben, amikor a koalícióra lépő MSZP és az SZDSZ 72 százalékos parlamenti többséggel kezdte a kormányzást, Csurka István a nemzeti konzervatív pártok egyesülését szorgalmazta. Még úgy is, hogy sokak szerint éppen Csurka volt az, aki a MIÉP megalakításával megindította a nemzeti tábor divergációját.

A nagy visszatérés

Író volt-e Csurka István, vagy inkább politikus? Ez azért is érdekes, mert ahogy arról egy korábbi interjújában beszélt Bíró Zoltán, Csurkát úgy próbálta eljelentékteleníteni a balliberális oldal, hogy nagyszerű írónak nevezte, de szélsőséges és kártékony politikusnak. Azaz maradjon inkább a novelláknál… A kultúrpolitikus L. Simon László szerint igenis tehetünk különbséget egy-egy alkotó művészi és politikai tevékenysége között. (Iskolapéldája ennek Ezra Pound esete, akit egyfelől nagyszerű költőként, másfelől pedig a nácik hűséges propagandistájának tart számon a világ – a szerk.) Csurka István 1993-ban elhagyta az írószövetséget, de 2009-ben – ez szintén kényes politikai pillanat volt úgy is, mint Gyurcsány leváltásának éve – visszalépett. Az író és a szövetség viszonyáról Soltész Márton, a Kertész Imre Intézet tudományos igazgatója tartott izgalmas, részletekbe menő előadást, amelynek egyik érdekfeszítő vonulata Csurka István és a testületben hangoskodó, Aczélhoz hű alkotók egymásnak feszülése volt. Szerette a szövetséget. Sokan az antalli III/III-as leleplezéséhez kötötték Csurka István kilépését a testületből. Mondván, nem akarta, hogy a személyét érő támadásokból bármi is a szövetségre fröccsenjen. Visszatérésben az író egyszerűen csak természetesnek mondható döntését látta meg L. Simon László, mások viszont úgy gondolták, hogy Csurka érezte a politikai fordulat közeledését, és tudta, hogy fontos feladatai lesznek az irodalom terén is, ezért kérvényezte a visszafogadását.

A filozófus Lánczi András szerint Csurka István alkatából következett, hogy szinte kontroll nélkül kimondta mindazt, amit maga körül látott, idehaza és a nagyvilágban egyaránt. Ez kétségtelenül írói és nem politikusi attitűd. A tapasztalatot, a megéltséget tartotta az írói alkotómunka alappillérének, logikája messze állt a teoretikus gondolkodású elemzőkétől. Drámáit sem bonyolult szónoklatok, hanem konkrét karakterek és konfliktusok jellemzik. De ezeknek a művelnek nagyon is megvan a súlyos, társadalompolitikailag értelmezhető üzenetük. Lánczi András szerint Csurka István mint író olyan kérdéseket vetett fel már idejekorán, amelyekkel a politikának foglalkoznia kellett volna. Ilyen például a mindenkori magyar társadalom romló morális állapota, tagjainak emberi minősége. Merthogy Csurka írói látleletei a morál erózióját mutatták, erről szólt első novelláskötete, az 1956-ban megjelent Tűzugratás is. Rákosi magából kikelve szidta a pályakezdő írót, mondván, a kor fiataljai nem olyanok, mint amilyennek Csurka István ábrázolja őket. Érdemes megjegyezni, az író végül csak a Békemenet majd 500 ezres tömegében látta megállni, sőt, megfordulni a romlást.

Érdekes és sokak által felvetett probléma, amit Lánczi András úgy fogalmazott meg, hogy Csurka István élete utolsó húsz évében a politikában akarta kimondani azt az igazságot, amit addig az irodalom nyelvén mondott ki. Ez is lett többek között az író körül keletkezett feszültségek egyik oka, mert a politika természeténél fogva kendőz, taktikázik és ügyel a dolgok ritmusára, megnyilvánulásainak időzítésére. Mindez viszont összeegyeztethetetlen Csurka István irodalmi hitvallásával, aki műveiben, publicisztikáiban az egyenes és azonnali beszédet szerette.

Szóval író volt-e Csurka István, vagy politikus? Dörner György szerint barát volt – nemcsak az ő barátja, hanem minden magyar barátja –, Bíró Zoltán szerint pedig Csurka István esetében nem lehet szétválasztani a két hivatást, de tény, hogy volt, amikor az írói és volt, amikor a politikusi vénája mutatkozott meg erőteljesebben.

Raszkolnyikovból Zsoké

A konferencia minden előadója egyetértett abban, hogy Csurka István váteszi módon tekintett a jövőbe, már negyven éve ismerte a kort, amelyben ma élünk, és mindent tudott róla. Kovács Dávid történész, egyetemi tanár, a Jobbik alapító tagja szerint előre látta a pólusok közé szorult ország kettős függésének kínjait. Akkoriban a Szovjetunió és az USA kivetett hálójáról beszélt, amelyben a Szovjetunió marxizmusa és az USA sajátos demokráciaelmélete keveredett. A nagyhatalmakat igazi ragadozóknak nevezte és óvta, féltette a magyar társadalmat attól az atlantista mámortól, amely a magyarokat kezdte áthatni, különösen a Kádár-rendszer gyengülését látva. (És éppen a már befogadott Soros György tűnt a társadalom szemében az atlanti jólét kézzelfogható előhírnökének – a szerk.) Ha kissé átalakult koordináta-rendszerben is, de ma is a nemzet fölé tornyosul a függés veszélye, naponta kérdőjelezik meg bizonyos politikai műhelyekben szuverenitásunkat.

Csurka sok volt – ahogy Schmidt Mária mondta: túlságosan is nehézsúlyú – a pártállami rendszer számára, és sok a rendszerváltás politikai kurzusának is. Dörner György mesélte el, hogy a kádári kurzus idején alatt úgy beszéltek a tanárok és az előadók a Színművészeti Főiskolán Csurka Istvánról, hogy ő maga az Isten. Ugyanők bunkózták és alpárizták a rendszerváltás után.

Az író egy nagy lejáratási kampány, egy kiterjedt karaktergyilkosság célpontja lett. A lényeget tekintve a támadások – az MDF-en belüli nagy nekirohanások is – Csurka István III/III-as múltjára építettek. Balogh Gábor, a Terror Háza Múzeum vezető történésze beszélt arról, hogy az írót már 1956 szeptemberében kinézte magának az állambiztonság. A Színművészeti Főiskola hallgatói nagygyűlést szerveztek, amelyen különféle anomáliákkal szembesítették a vezetőséget, persze óvatosan. Aztán szólásra emelkedett a dramaturg szakos Csurka István. Amit mondott, azt nem tette zsebre senki. Az állambiztonság sem, neve bekerült bizonyos jelentésekbe, jegyzőkönyvekbe. Szavai a hatóság számára még indokoltabbá tették a forradalom utáni letartóztatását; október napjaiban amúgy fegyvert fogott és a főiskola nemzetőrparancsnoka lett. Amikor elvitték, az autó hátsó ülésén irodalmi műveiről kezdett vele társalogni a belügy tisztje. Itt kell keresni Csurka híres kötetének, Az esztéta című dokumentarista önvallomásnak a gyökereit. Csurka aláírt, persze vívódva. De ahogy fogalmazott, nem engedte, hogy a tollat, azaz az írói pálya fegyverét elvegyék tőle. Bebizonyosodott, hogy sohasem jelentett senkiről. Ez volt az a pont, ahol L. Simon László párhuzamot vont Csurka István és a filmrendező Szabó István között. Szabó jelentett, de közben remekműveket is alkotott, mondta L. Simon, Csurka remekműveket alkotott, de csendben maradt, olyannyira, hogy a hatvanas években Raszkolnyikovból mindjárt Zsokévá változtatta a nevét a kartotékokban az állambiztonság. Az aláírás pillanatában Dosztojevszkij vívódó regényhősének nevét választotta, a Zsokét pedig az állambiztonságtól kapta. Nem vették hasznát mint ügynöknek, úgyhogy a megfigyelő Csurkát mindjárt megfigyelt személlyé tették. Csak egy új dosszié kellett hozzá.

A Zsoké… Igen, Csurka István bujkált az állambiztonság tartótisztjei elől, nem járt társaságba, kerülte a barátait, hogy senki se kérdezhessen róluk semmit. Így történt, hogy a lovak, a lóverseny árnyékéban, a lovi közönségében lelt oltalomra. Ami az ügynököket illeti… Csurka jóval később híressé vált, 1973-as szigligeti italos botrányát elsimították volna a görbe este részvevői. Csakhogy az alkotóház beszervezett gondnoka jelentett róla. Onnantól kezdve az állambiztonságnak is foglalkoznia kellett az üggyel.

Rosszul tudjuk, milyen viszonyban volt Antall és Csurka, állította a konferencia több felszólalója is, mert kezdetben kifejezetten jó volt köztük a kapcsolat. Adódtak véleménykülönbségek, olyanok, mint hogy Csurka a maga mozgalmi létében és keretei között tartotta volna az MDF-et, Antall viszont az azonnali párttá alakulás mellett kardoskodott. A gondot Csurka István 1992-es Néhány gondolat… című opusa jelentette, ami többek között számonkérés is volt az Antall József vezette kormánnyal szemben. Mire a miniszerelnök elővette Csurka III/III-as kartonját. Az író azonban nem húzódott vissza, inkább új pártot alapított. Ez lett a MIÉP.

Fájt Antallnak, de a balliberális ellenzéknek, a kultúrát kezében tartó balos közegnek is a Néhány gondolat… dinamikája és kíméletlensége. Már csak azért is, mert a művet nemcsak az amerikai kongresszus, de maga az amerikai politikai élet magyar származású és nagy hatású korifeusa, az amúgy Ceaușescu-barát Tom Lantos is antiszemita alapvetésnek tekintette. Dörner György szerint Csurka István nem antiszemita volt, hanem őszinte. Kovács Dávid pedig úgy véli, Csurka nem lehetett óvatosabb, üvöltenie kellett. Mint ahogy mindig is üvöltött a magyarság romló állapota miatt.

Így, „üvöltve” lépett az 1988-as lakiteleki tanácskozás színe elé is, ahol bejelentette, golyófogó lesz. Haláláig vállalta ezt a szerepet.

Jöjjön a reneszánsz!

L. Simon László említette meg, hogy Csurka István irodalmi tevékenységéről sokkal többet írt a sajtó a kádári időkben, mint mondjuk az elmúlt húsz évben. Generációk nőnek fel úgy, tette hozzá, hogy nem találkoznak a színházakban egyetlen Csurka-darabbal sem.

Amúgy is általános jelenség volt a népi-nemzeti írók, a harmadik utasok „kigyomlálása” kulturális hagyományainkból. Olyan alkotókról beszélünk, ragadta magához a szót G. Fodor Gábor, a XXI. Század Intézet stratégiai igazgatója, akik a csurkai megállapítás szerint nem a „vonalas irkát, hanem a sima irkát” kedvelték. Bíró Zoltán szerint ellenfelei karaktergyilkosságok újabb és újabb rohamaival igyekeztek margóra szorítani, egyes számú közellenséggé tenni Csurka Istvánt, de róla lepergett minden. Nem félt a párbajtól, ám nem a pofonok jelentettek számára kihívást. G. Fodor Gábor úgy summázta a csurkai életutat zárszavában, hogy az író számára egyetlen létezett csupán, a magyarság ügye. Realista fantasztának nevezte Csurkát; a különös szókapcsolat lényege, hogy a társadalmi viszonyok és a valóság ábrázolásában realista volt, a jövő felvázolásában pedig fantaszta. Több felszólaló is a romantikus, illetve az idealista jelzőt használta erre, de hozzátette azt is, hogy az író több esetben is adós maradt a problémák lehetséges megoldásának felvázolásával, a valóban végrehajtható ötletekkel, javaslatokkal. Ám úgy vélte, megteszi ezt helyette a 2010-ben kormányra kerülő Fidesz–KDNP. Csurka István üdvözölte, hogy vége sínre került a magyarság sorsa, és ez a koalíció annyira kemény lépesekkel – bankadó, IMF kitessékelése, a szuverenitás kinyilvánítása stb. – kezdte a regnálását, hogy a MIÉP sem lehetett volna radikálisabb.

A konferencia nem titkolt célja volt, hogy visszahozza a társadalmi és politikai közbeszédbe Csurka István személyét és munkásságát. Schmidt Mária szerint nagyos is szükséges újraértelmezni – de nem átértelmezni! –, napjaink valóságához igazítani az író gondolatait és téziseit. Békés Márton pedig úgy vallott, hogy az író váteszi víziói – sajnos – valósággá váltak. A történész olyan Csurka-reneszánszot szeretne kezdeményezni, amelynek nyitánya, első lépcsője éppen e konferencia lehet.

Sokan szólaltak fel, sok mindenről beszéltek Csurka Istvánnal kapcsolatosan. De elég egy fél mondat az összefoglalására: hiányzik ez az ember.