Miközben vadászati nagyhatalomnak számít Magyarország a lőtt vad mennyisége és minősége terén, a vadhús fogyasztásában az utolsók közt kullogunk. Nem szeretjük a vadhúst? Vagy csak drágálljuk? Ilyen következtetésre juthatunk a számokból: a vadhús iránti kereslet a teljes hazai húsfogyasztásnak csak ezrelékekben kifejezhető töredékét teszi ki…

Ennek egyik legszembetűnőbb oka a rossz minőségben rejlik: előre csomagolt, fagyasztott formában jutunk csak vadhúshoz, a mélyfagyasztott termékről pedig csupán a felengedést követően derül ki, hogy mócsingos, hasznavehetetlen, silány minőségű húscafatokat vettünk, vagy sem, ami sehogyan sincs arányban a termék árával…

Egy-két nagyobb fővárosi csarnokban és a multik üzleteinek hűtőládáiban jutunk csak hozzá, vagy újabban a webáruházak kínálatából választhatunk. Tőkehús formájában Magyarországon a háziasszonyok zöme nem tud vadhúst venni. Így azután túlzás nélkül állíthatjuk, hogy több afrikai törpeharcsát, norvég lazacot, és nagyságrendekkel több sertéshúst, illetve kínai baromfit fogyasztunk, mint amennyi hazai szarvast, fácánt vagy őzet.

Vannak, akik ezt étkezési szokásainkkal magyarázzák. Egyes szakértők szerint a gazdasági helyzet esetleges javulása sem hozná automatikusan magával a kereslet növekedését. Ez azonban tévedés. A magyarok szeretik, pontosabban, szeretnék a vadat. De nem jutnak hozzá. Persze jobb a helyzet, ha valaki egy vadásztársaság tagja. Ez ma már nem számít különös kiváltságnak. Míg a rendszerváltás előtti időkben csak egy szűk kör, a pártállami hatalomgépezet bennfentesei élvezhették a vadászat örömeit, ma már mindenki tagja lehet egy-egy társaságnak, ha ideje, kedve és főleg pénze van rá. Ez utóbbiból viszont sok kell, mert egy frissen vizsgázott kezdő vadász felszerelése, a fegyverek, távcsövek, ruházat a legszerényebb áron számolva is több mint félmillió forintba kerül, amihez még hozzá kell adni a több százezer, esetenként akár 1-2 milliós egyszeri belépési díjat a vadásztársaságba és a rendszeresen jelentkező költségeket: a vadászjegy, a biztosítás, a szállás, ellátás, a lőszer és a társasági tagdíj költségeit is.

Magyarországon a vadászok száma ezzel együtt mintegy ötven-hatvanezerre tehető. Őket nem kell meggyőzni arról, hogy a vadhús élvezete mellett élettani hatása is kimagasló. A vadon élő állatok húsának összetételére ugyanis a jóval kisebb zsír- és jóval nagyobb fehérjetartalom a jellemző. Magyarországon a 900 vadásztársaság és összesen közel 1400 vadászterület található, ahol évente 250 ezer vadat ejtenek el.

De hová tűnik a vadhús? Az Öreglaki Vadfeldolgozó a teljes hazai vadfeldolgozás húsz százalékát végzi. Takács Ferenc, a vadfeldolgozó üzemvezetője harminc éve van a szakmában, de csak arra tud visszaemlékezni, hogy külföldön adtuk el a vadat.

– Nálunk a vadhús kilencven százaléka exportra kerül. A legtöbbet Németországba szállítjuk, de jelentős mennyiséget exportálunk Belgiumba és Olaszországba is. A fennmaradó tíz százalék java részét éttermeknek, szállodáknak értékesítjük – mondta a Demokratának Takács Ferenc, aki úgy tapasztalta, hogy azt, amit a nagy áruházláncok Magyarországon kínálnak, Nyugat-Európában a legolcsóbb termékként ismerik.

A nyesedéket (eufemisztikusan: apróhúst) jellemzően darált húsként fogyasztják, az olaszok például abból készítik a milánói makarónit. Nálunk a drágább részekre, őzgerincre, combra alig van kereslet. Illetve éppenséggel lenne, csakhogy a nagy áruházláncok arra már nem tudnának százszázalékos hasznot tenni. Ekkora profitot a nemesebb hús már nem viselne el, a vevők érzékenyen reagálnak az árakra. S bár az egyes nagyáruházak árlistáján őzgerinc vagy vaddisznócomb is szerepel, a polcokon csak ritkán találkozunk vele. Persze nem lehet azon csodálkozni, ha a vásárlók az olcsó termékeket keresik.

Ha azonban azt vesszük, hogy a lőtt vaddisznó kilogrammjáért újabban csak 200-280 forintot adnak a feldolgozók, akkor a nagy áruházláncok 1500-2200 forintért kínált nyesedékáruja irreálisan drága. Vagyis a nagy áruházláncok fölözik le a hasznot. Ezt nem nehéz kimutatni. A vadhús felvásárlási árához hozzá kell adni a begyűjtés, az állat-egészségügyi vizsgálat, a hűtés, a szállítás és a feldolgozás költségeit. Persze a vadfeldolgozók is igyekeznek minél nagyobb haszonnal értékesíteni a feldolgozott terméket, ezért a kiváló minőségű vadat exportálják.

Itthon jóformán csak a multik által forgalmazott nyesedék marad. Közben az idén a vadhús felvásárlási ára elérte a mélypontot. Míg 10-15 évvel ezelőtt 400-500 forintot adtak a vaddisznócomb kilójáért, ma nem lehet érte 200 forintnál többet kapni, panaszkodnak a vadgazdálkodók, akiket nemcsak az átlagosnál gyengébb tavalyi gímszarvas-szezon sújt.

– A vadásztársaságok egyik fő bevételi forrása a vadhús-értékesítésből származik – mondja a Demokratának Frendl József, a Jánoshalmi Vadásztársaság vadászmestere, aki az alacsony felvásárlási árak mellett a rossz minőséget is a saját bőrén tapasztalja. – Szeretem a vadételeket, ezért rendeltem Keszthelyen vaddisznópörköltet. Olyan ehetetlenül büdös volt, hogy vissza kellett küldenem. Kandisznóból csinálták, azonnal megéreztem rajta – mondja a vadászmester, aki szerint ezekkel a dolgokkal nemcsak az ország megítélését rontjuk, de elveszítjük azokat a lehetőségeinket, amelyekkel élni, és nem visszaélni kellene.

Így jutottunk el odáig, hogy miközben hazánkban korábban jelentős hagyományai voltak a vadból készült ételek fogyasztásának, napjainkra olyan drasztikusan lecsökkent a vadhús fogyasztása, hogy feledésbe ment a tudás, hogyan kell ízletesen elkészíteni a vadételeket.

Az egy főre jutó fogyasztás Magyarországon évente még a húsz dekagrammot sem éri el. A vadhúsexport ezzel szemben már a harmincas évek közepén megindult. Akkoriban az itthon értékesített vadhúst közvetlenül mészárszékeknek, éttermeknek adták el, és ez így volt a hatvanas évekig, majd a Mavad monopolhelyzete jellemezte a piacot. Már ekkor felismerték a külföldi keresletben rejlő lehetőségeket, nagy állami vadhúsfeldolgozó üzemeket hoztak létre, amelyek a vadhúsbegyűjtéstől a feldolgozott vad értékesítéséig a teljes termékpályát lefedték.

Egy vadászidényben a vadgazdálkodási ágazatból 6-7 ezer tonna lőtt vadhús kerül a piacra. A vadásztársaságokat a területbérleti díj, a munkabér, a vadföldművelés költségei, a takarmányköltségek és a legjelentősebbnek számító vadkárköltségek is sújtják, miközben a vadhús-értékesítésből származó bevételeik a kiadásaiknak sokszor még a harminc-negyven százalékát sem fedezik. Ez az oka annak, hogy a vadásztársaságok tagjainak olykor mélyen a zsebükbe kell nyúlni.

A vadászok drágán megfizetnek szenvedélyükért. De szorult helyzetben vannak a vadásztársaságok is, amelyek alig győzik megtéríteni a vadkárt a hozzájuk hasonlóan kivéreztetett mezőgazdasági gazdálkodóknak, akik igyekeznek is behajtani minden fillért.

A vadfeldolgozó üzemek is panaszkodnak: szűkül a nyugat-európai piac, mert az uniót elárasztotta az új-zélandi tenyésztett szarvashús. Egyre inkább kiszorulunk a német piacról, mert már ők is árérzékenyek… Csakhogy erről is tehet valaki. Békés Sándor, a Mecsekalja Vadásztársaság vadászmestere arra hívta fel a figyelmet, hogy ez az új-zélandi gímszarvas-állomány, amelyből az a vadhús jön, amelyik most nagy tömegben elárasztotta a nyugat-európai piacokat, Somogy megyéből származik!

– Nyílt titok, ezt minden vadász tudja. Akkoriban jó üzletnek tűnt befogni és eladni a magyar szarvasteheneket… Most pedig már nem tudunk árban versenyezni a saját génállományunkból származó tenyészállatok árával – fedte fel a vadászmester a nyugat-európai dömping titkait.

Itt tartunk tehát. Mint a mondókában. Ez elment vadászni. Ez meglőtte. Ez hazavitte. Ez megfőzte. És ez az icike-picike mind megette. Ennél világosabban nem is lehetne jellemezni a magyar vadágazat kritikus helyzetét… Aki elmegy vadászni és meglövi a vadat, sokat fizet a szenvedélyéért. Aki feldolgozza és eladja, busás haszonra tesz szert, a kitűnő hús színe-javát külföldön értékesíti. Aki pedig megeszi…, az sajnos nem mi vagyunk. Nekünk csak a nyesedék jut, az is borsos áron.

A kiút ebből a válságos és szomorú helyzetből a törvényalkotáson keresztül vezet. Pechtol János, az Országos Magyar Vadászkamara főtitkára azt szeretné elérni, hogy a kistermelők közvetlenül is értékesíthessék a vadat.

– Ehhez törvénymódosításokra van szükség, a jelenlegi jogszabályok ugyanis a vad értékesítését közvetlenül a termelőknek nem teszik lehetővé. A vadász, ha elejt egy vadat, jelenleg három csatornán keresztül értékesítheti: eladhatja egy vadfeldolgozó üzemnek, vagy szőrben-bőrben egy vendéglátó egységnek, szigorú állatorvosi ellenőrzés mellett. A harmadik lehetőség, hogy megvásárolhatja a lőtt vadat saját használatra és a saját felelősségére, de akkor nem adhatja tovább senki másnak. A megoldás az lenne, hogy a kistermelők a higiéniai előírások és az állatorvosi ellenőrzés fenntartása mellett a saját közvetlen környezetükben szabadon értékesíthessék a vadhúst – foglalta össze a főtitkár annak a módosító javaslatnak a lényegét, amelyről már tárgyalt is Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettessel, akit a közelmúltban az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnökévé választottak.

Pechtol János biztos abban, hogy fellendülhet a belföldi kereslet, ha a lőtt vad egy részét közvetlen környezetükben értékesíthetnék a vadászok. S akkor a magyar háziasszonyok is hozzájutnának a kiváló minőségű, egészséges húshoz – fél áron.

Hernádi Zsuzsa