Eredetileg az volt az elgondolás, hogy a mindenkori kormánytöbbség egyezségre kényszerüljön az ellenzékével, és csak olyan változások menjenek át, amelyek a koalíciókon átívelő egyetértéssel találkoznak. Az elmúlt két évtizedben azonban kiderült, hogy ilyen egyetértésre nincs esély. Elsősorban azért nincs, mert a módosítások hatással vannak a pártok választási eredményeire, és eddig egyetlen párt sem mondott le önként a legtöbb szavazat megszerzésének lehetőségéről. Úgy tűnik tehát, hogy mélyreható változásokra csak akkor van esély, ha az alkotmányozó többséget egyetlen párt nyeri el. A szükséges változtatások listájának összeállítása maga is politikai döntést igényel. Van azonban olyan is, amelyik kézenfekvő és sürgető. Vegyünk sorra néhányat ezek közül.

Alkotmány

A pártok közötti megegyezés lehetetlenségének következménye például, hogy a ma hatályos magyar alkotmány még mindig az 1949. évi XX. törvény nevet viseli. Emiatt sokan ma is azzal érvelnek, hogy a sztálini alkotmány van érvényben, amelyet teljesen újra kell cserélni. A valóság ezzel szemben az, hogy a mai alaptörvénynek már csak a neve a régi, a tartalma teljesen új. Ugyanakkor szimbolikus jelentősége volna annak, hogy a magyar alkotmány végre levegye a kinőtt, régi ruhát, és teljesen új megfogalmazásban, új törvényként szülessék újjá.

Ezzel a pártok elvben egyet is értenek. A részletekben azonban annál nagyobb a különbség. Létezik olyan elképzelés, hogy a Szent Koronát helyezzék vissza jogaiba – ez azonban közjogi nonszensz, a Szent Korona-tan nem közjogi konstrukció, hanem jogfilozófiai megközelítés, amely a huszonegyedik században már semmiképp sem foglalható törvényszövegbe, nem kodifikálható. Az államfői és a miniszterelnöki hatalom egymáshoz való viszonya annál inkább – ebben a tekintetben azonban az elképzelések igen messze esnek egymástól, kezdve a mai, német gyakorlatot követő szabályozástól, a francia félprezidenciális rendszeren át a latin-amerikai elnöki kormányzásig. Ismerve a mai és a parlamentbe tartó pártokat, ebben a kérdésben egyezségre aligha jutnak majd. A többi alapvető kérdéssel nagyjából ugyanez a helyzet – márpedig ha a tartalomban nem születik megegyezés, akkor a szimbolikus gesztus, az új ruhába öltöztetés sem kapja meg a többséget.

Országgyűlés, önkormányzatok

A Magyar Országgyűlés legalább egy évtizede alkotmányos mulasztásban van, az 1990-ben megrajzolt parlamenti választókerületeket ugyanis nem módosította a lakosságszám megváltozásának megfelelően. Így most akad olyan kerület, amelyben feleannyi szavazat ér egy mandátumot, mint a másikban. Elsősorban Budapest ennek a mulasztásnak a kedvezményezettje, hiszen a lakosságszám jelentősen csökkent, az elnyerhető mandátumok száma viszont változatlan maradt.

A kerületeket tehát a lakosságszám változásához kellene igazítani. Mivel azonban egyes települések esetében valószínűsíthető, hogy melyik pártot mennyire támogatják (munkás-földműves, etnikai többségi-kisebbségi, katolikus-protestáns, idős-fiatal lakosság aránya stb.), a körzetek módosítását minden párt másképpen szeretné. (Szlovákiában például azért hoztak létre észak-déli irányban megnyúlt megyéket, hogy a déli sávban élő magyarok minden megyében kisebbségben maradjanak).

A jelenlegi állapot igazságtalan, megváltoztatására viszont csak akkor van esély, ha erre egy párt kap felhatalmazást.

A Magyar Országgyűlés mai létszámát gyakorlatilag a rendelkezésre álló székek száma határozza meg. A Parlament épületét, benne az üléstermeket egy háromszor ekkora ország számára méretezték, aztán az ország megkisebbedett, a képviselői létszám megmaradt. Nemzetgazdasági szinten nem igazán jelentős tétel az az összeg, amely az Országgyűlés létszámának csökkentésével megtakarítható, de nem is elhanyagolható pénzről van szó, különösen, hogy feleekkora létszámmal is tökéletesen működhetne a törvényalkotás. Ebben a mai pártok egyet is értenek. A megfelezés módjában viszont annál kevésbé. A nagy pártok, amelyek egyéni körzetekben is esélyesek, megőriznék, vagy akár növelnék az egyéni körzetek súlyát, a kis pártok viszont a listák szerepének növekedésében érdekeltek.

A magyar választási rendszer korrekt, de bonyolult, bármely elemének módosítása előnyöket és hátrányokat is hozhat a pártoknak. Az elmúlt húsz évben az Országgyűlés létszámának csökkentéséről, illetve a csökkentés módjáról nem sikerült megegyezni, és kérdéses, hogy a következő Országgyűlésben összehozható-e pártok közötti egyetértés.

Magyarországon ma 3200 települési önkormányzat működik. Ez nem kirívóan sok, Európában bőven van példa hasonló nagyságrendre, például a szomszédos Ausztriában. Az önkormányzatokban helyet foglaló képviselők száma – harmincezer ember – azonban rettenetesen nagy, és rettenetesen sokba kerül. A fele is bőven elég lenne. Csakhogy a kis pártok nem érdekeltek a létszám csökkentésében, mert az önkormányzati képviselők adják a hátországukat, ezzel tudják helyi pártembereiket, aktivistáikat jövedelemhez juttatni. Az önkormányzati képviselők számának csökkentése a pártok számára sokkal nagyobb veszteség, mint az országgyűlési képviselőké, ezért ilyen döntést csak nagyon erős, biztos hátországgal rendelkező párt képes meghozni.

A rengeteg önkormányzat ráadásul ugyanannyi hivatalt is jelent – megint csak nagyon sok pénzért. Indokolt volna a hivatalok kistérségekbe – például járásokba – való összevonása, miközben minden településen megmaradna a polgármester és az elöljáróság. Csakhogy ez megint több tízezer ember megélhetését érinti – szinte biztos, hogy pártközi egyezség erről sem hozható tető alá.

Az előző kormány többször nekikezdett az ország megyék feletti, regionális újjászervezésének, a megyék ellenállásán azonban ez mindannyiszor elbukott. Az világos és érthető, hogy az Európai Unió számára, a támogatások megítélése és az átadott pénz elköltésének ellenőrzése szempontjából egy magyar megye túlságosan kicsi területi egység. Az is nyilvánvaló azonban, hogy az ezeréves magyar megyerendszer olyan erős tradíció, amelyről a lakosság nem akar lemondani.

Olyan megoldásra van tehát szükség, amely mindkét szempontot figyelembe veszi, például intézményi háttérrel rendelkező megyecsoportok formájában. Ez azonban nem járhat a bürokrácia növekedésével, és rendkívül érzékeny kérdés, hogy milyen jogok és kötelességek milyen szintre kerüljenek. Több mint kétséges, hogy ezekben a kérdésekben pártok feletti megegyezés születhet.

Veszélyes-e a kétharmad?

Sokan fölvetik, hogy a kétharmados többségből fakadó hatalom „egy kézben” rendkívül veszélyes, a győztes párt szinte korlátlanul átalakíthatja az ország közjogát, bebetonozhatja saját hatalmát. Ám ez csak abban az esetben volna igaz, ha a győztes pártnak módja lenne a demokrácia alappillérét, a szabad, titkos, általános választás jogát korlátozni. E korlátozás nélkül legkésőbb négy év múlva, a következő választásokon számot kell adnia minden tettéről.

Az előző kormány megpróbálkozott néhány életidegen reformintézkedéssel – belebuktak. A következő kormány ezt a hibát nem követheti el, társadalmi támogatás nélkül nem hozhat lényegi döntéseket. Ha mégis, bukással fizet majd érte.

Magyarország alkotmányos keretei megújításra várnak. Az elszámoltatás, a bűnösök megbüntetése fontos dolog, de országunk sorsát nem az fogja meghatározni, hogy hány volt politikus kerül rács mögé, hanem az, hogy képes-e jogrendszerével igazodni a megváltozott körülményekhez.

Nem attól fordul jobbra a sorsunk, ha sokan kapnak „húsz évet a húsz évért”, hanem attól, ha képesek leszünk felkészülni a következő húsz évre.

Magyarország újkori történetében eddig kétszer volt radikális változás és elszámoltatás: először a nyilas számonkérőszék, utána a kommunista népbíróság ítélkezett a nép nevében. A következmények ismertek.

Most sem ez hozza el a felemelkedést, hanem a határozott, megfontolt és végigvitt alkotmányos megújulás. Amikor ikszet teszünk a szavazólap megfelelő helyére, erről döntünk április 11-én.

Bencsik Gábor