Melodráma, baromfiudvar, kupleráj. Az egymástól távolinak tűnő fogalmakat egy dolog köti össze, a fővárosi közgyűlés ülését jellemezték vele. Ám nem egy, a munkájában megfáradt jobboldali publicista tollából szaladtak ki ezek a szavak, hanem Hock Zoltán, a Magyar Demokrata Fórum budapesti frakcióvezetőjének szájából, amikor február 28-án késő délután elérkezettnek látta az időt arra, hogy tárgyilagosan elemezze az aznap történteket.

A Budapestet irányító koalícióban vihar dúl. Hiába kérte Steiner Pál szocialista frakcióvezető, hogy vegyék le a napirendről a költségvetés megtárgyalását, az SZDSZ asszisztálása mellett az mégis oda került. Az ebédszünet után aztán az MSZP-sek már nem jelentek meg, és nem sokkal később frakciószünet ürügyén a neoliberálisok is elhagyták az üléstermet, ahova már is nem tértek vissza, a közgyűlés így határozatképtelenné vált. Az MDF-es politikus dörgő intelmeit ezért aztán igazán megfelelő pillanatban mondta el, ugyanis a cserbenhagyás helyszínén szabad demokrata részről akkor már egyedül Demszky Gábor tartózkodott.

Hock hiába hozta fel példának a közgyűlés szervezésének és a testületi ülések előkészítésének kaotikusságát, a helyszínen, az utolsó pillanatban kiosztott és visszavett anyagok temérdek mennyiségét és vonta le azt a konklúziót, hogy mindez azt mutatja, a főváros nincsen vezetve. A főpolgármester válaszában úgy vélte, hogy bár a közgyűlés működésével valóban vannak gondok, de ő maga felelősséget csak a költségvetés elfogadása és annak végrehajtása miatt érez, hiszen a történelemben is csak ez marad meg.

Foggal, körömmel

A koalíciós kakasviadal casus bellije látszólag a költségvetés, amely mentén megmerevedtek az álláspontok, valójában azonban a lappangó konfliktus sokkal mélyebben gyökerezik, s időről időre valamilyen ürüggyel fellángol. A szocialisták most ahhoz a feltételhez kötötték a 2008-as költségvetés megszavazását, hogy egyidejűleg megkezdődik az egészségügy úgynevezett strukturális átalakítása vagy legalább az első lépés a finanszírozásának megoldása, mert jelen helyzetben évről évre 8 milliárdos hiány termelődik az általuk (az SZDSZ-szel közösen) irányított rendszerben. Lelki szemeik előtt egy részvénytársasági formában létrehozott kórházholding lebeg, amely megatulajdonosként fogná össze a több tucat intézményt és a száznál is több ingatlant. A cél a beszerzések központosítása, a költséghatékonyság, a lényeget rejtő ördögi részleteket (az átalakítás költségeit, a cégek felügyeletét és persze a pénzek elosztását) máris jótékony homály és a szakmai egyeztetések gondos mellőzése fedi.

Az ügy súlyát – és a rendre a szőnyeg alá söpört konfliktus mélységét – mutatja, hogy a kirobbant háborúban a nyilvánosság előtt estek egymásnak a pártok. John Emese, az SZDSZ budapesti frakcióvezetője szimplán zsarolásnak nevezte az MSZP kérését, egyik képviselőjük pedig, valószínűleg anélkül, hogy Kóka János pártelnökkel és Horn Gábor népszavazási kampányfőnökkel erről előzetesen egyeztetett volna, leszocialistázta a szocialistákat azzal, hogy centralizációs kísérletüket a tanácsrendszerhez hasonlította, mert az új rendszer éppen azt zárná ki, amit a kormányprogram tartalmaz, azaz hogy a kórházak végre „versenyezhessenek” a betegekért. Az MSZP viszonzásképpen a február 28-án történtek miatt azzal vádolta meg a szabad demokratákat, hogy megsértették a koalíciós szerződést azzal, hogy napirendre vették a költségvetés tárgyalását. Ők egyébként úgy emlékeznek, hogy az átalakításra éppen a főpolgármester kérte meg őket.

A főváros működőképessége is veszélybe kerülhet, kaptak a szívükhöz nyilvánosan az SZDSZ frakció tagjai, mert ha március 15-ig nincs büdzsé, az állam elzárja a pénzcsapot, ami havi 5 milliárdos mínuszt jelent a bevételi oldalon. Nehéz azonban elképzelni, hogy Veres János pénzügyminiszter ilyet tenne, bármennyire is örül ezekben a nehéz időkben minden apró költségvetési pluszbevételnek vagy kiadáscsökkentésnek. Infarktus közeli állapotot pedig inkább előidézhetne szabad demokrata körökben, ha jobban megnéznék az idei évre tervezett költségvetési gigahiányt.

Sokismeretlenes egyenlet

Hock Zoltán említett felszólalásában ironikusan utalt arra, hogy őt nemigen foglalkoztatja, lesz-e március 10-én büdzsé vagy sem. Egyrészt, mert történt már hasonló csúszás Budapest, de más önkormányzatok életében is, másrészt szerinte Magyarország egyszerűen még nincs a jogállamiságnak azon a fokán, mint más államok Európában, hogy a törvényi határidő átlépése automatikusan a közösségi intézmények leállását jelentse, azaz a város életének megbénulásával járjon.

A most éppen a költségvetési vitában kicsúcsosodó konfliktus mögött valójában az a különleges helyzet áll, amiben 2006 óta a koalíciós pártok Budapesten vannak. Hiába vette át hosszú évek után az ellenzék a vezetést a népszerűségi versenyben, ez az előny igen kicsi. Ráadásul a Medián tavaly novemberi-decemberi felmérése szerint mind a szocialisták, mind a szabad demokraták fővárosi népszerűsége továbbra is jóval magasabb, mint a két párt országos átlaga. Mindkét párt számára ez maradt tehát az utolsó fellegvár. Még mindig reménykednek abban, hogy egy esetleges ciklusvégi általános hangulatjavítással, a kormány osztogató politikájának feléledésével, kampányhadjáratokkal és az MDF támogatásával 2010-ben is sikerülhet életet lehelni a leütött és elkábított, majd megsimogatott és dédelgetett szavazókba, és voksaikkal visszaverni a jobboldal ostromát. Ebben a tervben azonban minden jel szerint már nem szerepel Demszky Gábor, akinek személye és politikája immár nem csupán a fővárosi koalíciót évek óta nyíltan kényszerházasságnak tekintő szocialisták, hanem a párt túléléséért küzdő szabad demokraták számára is egyre súlyosabb teher.

Nagy kérdés, hogy milyen lesz a Demszky utáni Budapest, a városházán mindenesetre már a helyezkedés jelei láthatók. Ha az SZDSZ országos támogatottsága olyan mélyre süllyedne is 2010-ig, hogy utolsó reményüket mégis a leamortizálódott főpolgármesterben látnák, az MSZP még egyszer biztosan nem áll mögé. Sőt, egyelőre nem látni olyan szabad demokrata politikust, akinek a kedvéért egyáltalán újra képes lenne ilyen áldozatra. Ikvai-Szabó Imre főpolgármester-helyettes neve fel sem merül, John Emese súlytalan, Kóka János esetleges jelölését pedig a legitimációs válságban szenvedő neoliberális pártban is hatalmas öngólnak tartanák: a pártelnök a magyar gazdaság ütemes lelassítása, saját pártjának módszeres hiteltelenítése után valószínűleg úgy viselkedne a fővárosban is, mint elefánt a porcelánboltban. Nem jobb a helyzet azonban szocialista oldalon sem. Demszky két MSZP-s helyettese közül Horváth Csabáról azt rebesgetik, hogy nem képes keresztülvinni sem szakmai, sem politikai elképzeléseit, Hagyó Miklós pedig talán még nála is kevésbé karakteres egyéniség, főként a jövőbeni legvalószínűbb ellenzéki kihívójával, Tarlós Istvánnal összehasonlítva.

Láthatatlan emberek

A koalíciós pártok persze nem adják fel, és BKV-botránysorozat és járatritkítás ide, széteső városvezetés és büdzsé oda, bizonytalan négyes metró és elmaradó fejlesztések amoda, az egyelőre csak mérsékelten lecsökkent támogatottságukon felbuzdulva megkezdték sajátos hatalmi harcukat. A jobboldal nincs könnyű helyzetben, ha a maga javára akarja fordítani a helyzetet, mert a választókra a legnagyobb hatással Budapesten sem a kormányzati-vezetési teljesítmény, hanem az ideológiai hívószavak vannak, ezek felhasználását pedig a koalíció az évtizedek során tökélyre fejlesztette. Tarlós István úriember-politizálása lepereg a balliberális oldal választóin ugyanúgy, ahogy a sorozatos botrányokat is megszokták már.

Az egyenlet ismeretlenjei egyelőre azok a szabad demokrata és szocialista politikusok, akiknek legkésőbb egy év múlva ilyenkorra már pártjuk erős embereivé kellene válniuk, ha meg akarják akadályozni az ellenkező esetben borítékolható bukást.

Monostori Tibor