Hetven évvel ezelőtt fényes, boldog napokat élt a magyarság. Németország és Olaszország döntőbíráskodása nyomán, Anglia és Franciaország egyetértésével a Felvidék déli, magyarlakta sávja és Kárpátalja egy része felszabadult a csehszlovák megszállás alól. A magyar diplomácia fényes sikerét az öngyűlölő vagy magyarellenes történelemhamisítók a csatlósnak vetett alamizsnaként igyekeznek kisebbíteni, igazodva ahhoz a folyamathoz, mely 1945 óta módszeresen porlasztja az önbecsülést. Pedig az igazság nem idegenek kegyéből, hanem a korabeli magyar állam okos, fegyelmezett politikájának köszönhetően diadalmaskodhatott, legalább részlegesen.

Az 1918–1819-es országvesztő felfordulást követő keresztény-nemzeti újjáépítés kezdettől alapvető céljának tekintette a megszállt országrészek visszaszerzését, Magyarország teljes területi egységének helyreállítását. Nem akadt olyan politikai erő, amely megkérdőjelezte volna ezen alapvetés helyességét, jogosságát. Még a mai szocialisták által történelmi előképnek tekintett szociáldemokraták is teljes mellszélességgel támogatták a trianoni bilincs széttörésére irányuló törekvéseket.

Önérzetes magyar ember nem is tehetett másként. Abban az időben elképzelhetetlen volt az a kóros öngyűlölet, mely manapság olyannyira jellemzi mindennapjainkat. Ezen túlmenően pedig szilárd, céltudatos magyar államszervezet állt hazánk élén. Akkor Horthy Miklós neve és tekintélye fémjelezte Magyarországot, s a kormányzó tévedéseivel, gyengéivel együtt is biztos igazodási pontként szolgált.

Mindez azt eredményezte, hogy a korabeli magyar diplomácia, kihasználva a versailles-i „békerendszer” repedezését, bátran élt a kínálkozó lehetőséggel, s nyíltan fellépett revíziós követeléseivel. Ezzel tárgyalóasztalhoz kényszerítette a csehszlovák állam képviselőit, akik rémülten látták, hogy a nyugat-magyarországi harcokban már hírnevet szerzett Rongyos Gárda is hadműveletekbe kezdett Felvidéken és Kárpátalján, jelentős zűrzavart okozva az amúgy sem túl jelentős harcértékű csehszlovák ármádia soraiban. Körülbelül ezer önkéntes szivárgott át a trianoni határon, elvágták a telefon- és távíróvezetékeket, vasúti sínek, hidak felrobbantásával lehetetlenné tették az ellenséges csapatmozgásokat, lefegyverezték a megszállók egységeit, s Prága ellen lázították a szlovákokat és a ruszinokat. Meglehetős sikerrel, hiszen előbbiek mindig lojálisak voltak a magyarsághoz, a tót atyafiak pedig torkig voltak a csehek basáskodásával, kultúrfölényük állandó hangoztatásával.

A tárgyalások során a csehek eleinte kizárólag Csallóközről voltak hajlandók lemondani, ám mivel a Rongyos Gárda hadmozdulatai miatt tarthatatlanná vált a helyzet, a nagyhatalmak sürgős döntésre kényszerültek, a megszállók pedig kénytelenek voltak ezt elfogadni. Vagyis a hivatalos magyar diplomácia és az önkéntes gerillák együttesen kényszerítették ki a nekünk kedvező változásokat. A várva várt döntést 1938. november 2-án a bécsi Belvedere palota Aranytermében hirdették ki. Ennek értelmében 11 927 négyzetkilométernyi terület és valamivel több mint egymillió lélek (86 százalékában magyar) szabadult fel a csehszlovák megszállás alól. Visszatért Komárom, Érsekújvár, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács, Beregszász. (Kárpátalja többi részét 1939 márciusában foglalta vissza a Magyar Királyi Honvédség.) Magyarország örömmámorban úszott, a felszabadult országrészekben és a fővárosban egyaránt százezrek ünnepeltek az utcákon, éljenezve Horthy Miklóst, Imrédy Béla miniszterelnököt és Magyarország támogatóit. Hazánkra elismeréssel tekintett a világ, mint olyan országra, amely érvényesíti érdekeit, visszaszerzi elrabolt területeit.

Boldogabb időkre visszapillantani önmagáért is jó érzés, de még fontosabb, hogy jelenkorunkkal összevetve levonjuk a tanulságokat eleink tetteiből. Ha összehasonlítjuk 1938 Magyarországát mai állapotainkkal, azt látjuk, hogy hiányzik a legfontosabb, a magyar állam. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy egy állam feladata az általa vezetett közösség védelme, szellemi és anyagi javainak megóvása és gyarapítása, lélekszámának lehetőség szerinti növelése, életkörülményeinek biztosítása, biológiai erejének fokozása – nos, akkor tényszerűen megállapítható, hogy jelenleg a Kárpát-medencében nem létezik magyar állam. Helyette nevük említésére sem méltó nívótlan izgágákkal sodródunk végzetünk felé.

1938-ban nagyjából ezer magyar önkéntes megbénította a megszálló hadsereget, ma pedig a budapesti apparátus teljes tétlensége mellett, sőt cinkos közreműködésével (hiszen fényképes névlistával várták Dunaszerdahelyre igyekvő honfitársainkat a határon) veri véresre a szlovák karhatalom a magyar futballszurkolókat. Hetven évvel ezelőtt elismeréssel tekintett ránk Európa, ma megvetett, bárki által leköpött rongyként lógunk a cselédlépcsőn.

Ágoston Balázs