Egyetlen év alatt a másfélszeresére nőtt a diplomás munkanélküliek száma. A felvi.hu adatai szerint idén márciusban több mint 54 ezer pályakezdő keresett állást a munkaügyi központok nyilvántartása szerint. Az álláskereső fiatalok számát tekintve ez a szám az előző hónaphoz képest csökkenést, éves összevetésben azonban emelkedést jelent.

Tavaly év végén összesen 591 ezer álláskeresőt tartottak nyilván, az előző év azonos időszakához képest létszámuk 2,2 százalékkal csökkent. Idén márciusban a pályakezdő álláskeresők aránya a nyolc általános iskolát végzettek körében 37,4 százalék, a szakmunkásképzőt vagy szakiskolát végzettek körében 17,4 százalék, a szakközépiskolát vagy technikumot végzettek körében 22,3 százalék, a gimnáziumi érettségivel rendelkezők körében pedig 14,8 százalék volt.

A diplomás pályakezdők körében drámai, nyolcszázalékos a munkanélküliség aránya. A diplomás munkanélküliség jelensége az ezredforduló környékén ütötte fel a fejét, és azóta egyre többen keresnek állást olyan diplomával a zsebükben, amelyek értékét a munkaerőpiac egyre inkább megkérdőjelezi.

Ennek három oka van: nem azt képezzük, amire szükség lenne, nem akkora számban, amennyire szükség lenne és nem úgy, mint ahogy arra szükség lenne. Ez a felismerés vezeti a kormányt az oktatás, ezen belül a közoktatás, a szakképzés, illetve a mostanában igencsak nagy visszhangot kapó felsőoktatás átalakításának szándékában. Utóbbiról egyelőre csak azt lehet tudni, hogy bár az átalakítás szükségességével minden érintett egyetért, mégis óriási darázsfészekbe nyúl az oktatási kabinet, amikor egy, a jelenleginél jóval kisebb hallgatói létszámmal működő felsőoktatást képzel el. Pedig a munkaerőpiac igényeinek megfelelő, azzal összhangban működő képzési rendszer kialakítása tovább már nem várathat magára.

Egyre nagyobb a szakadék a felsőoktatásban részt vevők képzési iránya és a valóságos munkaerő-piaci igények között. A most induló képzéseknek ráadásul az öt év múlva jelentkező piaci igényeknek kell megfelelniük.

Hány orvosra, hány tanárra, hány jogászra, hány közgazdászra lesz szükség öt év múlva? Kell-e vajon annyi kommunikációs és marketingszakember, mint amennyit jelenleg képzünk? Lesz-e elég rendőr, elég jól képzett szakmunkás? Ezek a legfontosabb kérdések, amelyekre a választ csak a munkaerőpiac igényeinek ismeretében, az egyetemet, főiskolát végzett hallgatók pályájának nyomon követése révén kaphatnánk. De éppen ez a legnagyobb baj: nincs megfelelő nyomon követési rendszer, hiányzik a monitoring, amelynek segítségével a friss diplomás pályája követhető lenne.

Nincsenek megbízható adatok arról, hogy hányan helyezkedtek el a diplomaosztó után a tanult szakterületen, így a felsőoktatás eredményessége sem mérhető megfelelően.

Léteznek ugyan törekvések, sőt már programok, felmérések is, ám az ezekből nyerhető információk igencsak töredékesek. Az egyik ilyen nyomkövetési rendszer az intézményi DPR-kutatások adataira épül, amely az egyes intézményi oldalakon egy-egy egyetem, főiskola diplomás pályakövetési kutatásainak nyers, súlyozatlan adatait tartalmazza.

Az intézményi oldalakon nem reprezentatív adatokat közölnek, és az oldal szerkesztői egyenesen óva intik a felhasználót attól, hogy az adatok tanulmányozása során általánosításokba bocsátkozzanak – olvashatjuk a felvi.hu oldalán, a DPR-kutatások adatairól. Ezekből az adatokból elsősorban azért nem lehet kiindulni, mert a kérdőíves felmérésekre választ adók száma a végzett hallgatók számának a legtöbb esetben még a 15 százalékát sem éri el. A képzés ilyenformán teljesen elszakadt, messze eltávolodott valódi céljától és egyre inkább önjáróvá vált: úgy tűnik, hogy a hallgatók a pályaválasztásuk során inkább csak vágyálmokat kergetnek.

Ezt bizonyítják a tavalyi felvételi adatok is: közel 140 ezren jelentkeztek egyetemre, illetve főiskolára, közel tíz százalékkal többen, mint az előző, 2009-es évben. A legnépszerűbb a gazdaságtudományi képzés, ezen belül első helyezett a turizmus-vendéglátás szak, amelyet a gazdálkodási és menedzsmentismeretek követ. Kiugró növekedést mutat a nemzetközi gazdálkodás mint alapképzés: mintegy kétharmadával ugrott meg a jelentkezők száma egyetlen év alatt. Bár a jogi és igazgatási képzések népszerűsége némileg elmarad a gazdaságtudományi képzésekétől, a jogász szak azért még mindig tartja dobogós helyét a népszerűségi versenyben, szorosan a nyomában a mérnök-informatikus képzéssel. Változatlanul nagyon népszerű a kommunikációs és médiatudományi képzés is.

De vajon egy-egy szak értékét valóban a népszerűségben kell mérni? Az óriási feszültségek hátterében az áll, hogy jelenleg a felsőoktatási intézmények egyáltalán nem érdekeltek a munkaerő-piaci igények integrálásában. Nekik a jelenlegi normatív finanszírozás következtében az az érdekük, hogy minél több hallgatójuk legyen. Az évről évre kiosztott több mint ötvenezer diploma harmadát gazdasági szakokon szerzik a hallgatók, miközben a közgazdászok körében bukkant fel először a diplomás munkanélküliség jelensége.

A 18 évesek egyáltalán nincsenek tisztában a diplomák értékével, ilyenformán az egyetemek és főiskolák gyakorlatilag becsapják őket. Diplomájuktól a biztos megélhetést várják, a valóságban viszont csak a munkanélküliek népes táborát fogják gyarapítani. Az oktatási szakemberek többsége elégedetlen a tanulók, illetve hallgatók tudásszintjével, a cégek pedig arra panaszkodnak, hogy a friss diplomást előbb be kell tanítaniuk. Hatékonynak nevezhető ez az álmokat kergető, divatszakokat menedzselő felsőoktatási rendszer? Nyilvánvalóan nem. Kell vajon ennyi főiskola, egyetem? Nem kell.

Orbán Viktor miniszterelnök azt sem tartaná ördögtől valónak, ha összesen három állami egyetem maradna, a többi oktatási intézmény létét pedig eldöntené a piac. A miniszterelnök ezt a véleményét a felsőoktatási koncepció vitája során fejtette ki. Ha tehát valaki a saját pénzén „vonatkerék-pumpáló sztármenedzser” vagy „műsorvezető celebszakács” képesítést szeretne szerezni, ám tegye. Az államnak viszont definiálnia kell, hogy pontosan mire van szüksége az ország működéséhez, és mit finanszíroz: mennyi államigazgatási, jogi végzettséggel rendelkező köztisztviselőre és hány kormányhivatalnokra, orvosra, tanárra, óvodapedagógusra, rendőrre, tűzoltóra, illetve katonára van szüksége.

Melyek a legfontosabb közfeladatok, és ezenfelül melyek azok a prioritások, amelyek egy közép-, illetve hosszú távú stratégia részeként az ország felemelkedéséhez szükségesek.

El kell döntenünk, hogy melyek azok a területek, amelyekben az ország kimagasló eredményt tud elérni. Ha ez az agrárium, akkor képezzünk több agrárszakembert, ha ez az informatika, akkor több informatikust. Ha a kiugrás lehetőségét az egészségügyben, illetve a gyógyturizmusban látjuk, akkor ilyen szakemberek képzésére lesz szükség. Képezhetőek az államilag finanszírozott képzés keretében is kutatók, mérnökök, informatikusok, sőt jogászok és közgazdászok is, de csak annyi számban, amennyire valóban szükség van, erősíteni pedig ott kell, ahol hiány mutatkozik. Ilyen például a rengeteg tanulással járó orvosképzés, amely egyáltalán nem szerepel a legnépszerűbb szakok között.

A felsőoktatás gyökeres átalakításának tervét sokan azzal bírálják, hogy a magyarországi diplomások száma elmarad az európai országokétól. Ez azonban nem igaz. Az OECD-felmérések alapján az elmúlt években növekedett itthon a diplomások száma, s bár a 25 és 64 év közöttiek körében Magyarország a 17 százalékos diplomás arányával a középmezőny tetején helyezkedik el (az első helyen az USA, illetve Norvégia áll, náluk a diplomások aránya a 25-64 éves korosztályon belül 30 százalékos), ugyanakkor a 25-35 évesek korosztályán belül egyáltalán nem maradunk el az uniós átlagtól.

A felsőoktatási rendszer átalakítása természetesen nem képzelhető el a szakképzés, és ezen belül is a felsőfokú szakképzés keretszámainak növelése nélkül. A hiányszakmákat támogatni kell.

Ma Magyarországon 81 egyetem, illetve főiskola működik, köztük több nagy múltú és számos új alapítású intézmény. 29 intézményt az állam tart fenn. Az intézmények között évek óta óriási a harc a hallgatókért, a népszerűséget az egyes intézmények a jelentkezők számában mérik. A legnépszerűbb az ELTE, ahova tavaly 26 ezren jelentkeztek, ebből 15 ezren első helyen. A nagy egyetemek is tartják előkelő helyüket, a Szegedi Tudományegyetemre, a Pécsi Tudományegyetemre és a Debreceni Egyetemre is rengetegen jelentkeztek, az utóbbira több mint tízezren.

A felsőoktatási rendszer átalakításának szándéka először tavaly ősszel merült fel. A tavaly őszi munkaanyag az egyetemre, főiskolára való bejutást jóval nehezebbé tenné: a felvételihez két emelt szintű érettségit tenne szükségessé egy kötelező és egy választott tantárgyból. Ennek a feltételnek viszont csak igen kevesek felelnek meg: a tavaly felvett hallgatók mindössze 5,5 százaléka tett két tantárgyból emelt szintű érettségit, és egy tárgyból is csak a hallgatók 24 százalékának volt emelt szintű vizsgája.

A koncepció szerint a korábbi korlátlan számú jelentkezési lehetőségek számát a tavaly őszi tervezet háromban határozná meg. Emelkedne a bejutáshoz szükséges pontszám, és szigorodnának a vizsgakövetelmények is. Egy tárgyat a hallgató legfeljebb kétszer vehetne fel és mindkét esetben csak kétszer vizsgázhatna belőle. Ha a vizsga nem sikerül, a felsőoktatási intézmény búcsút venne a bukott diáktól…

A mai középkorúak biztosra vehető, hogy üdvözlik az ilyen terveket. Az idősebb generáció pedig teljesen elképed a jelenlegi lazaságok hallatán. Ők ugyanis még tanultak az egyetemen, és a harmadik utóvizsga után már csak külön rektori engedéllyel vizsgázhattak negyedszer is. Nem volt korlátlan számú jelentkezési és vizsgalehetőség, volt viszont a középiskolából vitt pontszám mellett írásbeli és szóbeli felvételi vizsga a felsőoktatási intézményben, aki pedig nem tett eleget a tanulmányi és vizsgakötelezettségének, azt elbocsátották. Nem úgy, mint ma: a hároméves alapképzést csak a hallgatók fele végzi el a három év alatt.

A jelenlegi rendszer legnagyobb hibája a finanszírozásban keresendő: az intézmények a minél magasabb hallgatói létszámban érdekeltek, a normatív finanszírozási rendszer arra ösztönzi őket, hogy minél több hallgatót vegyenek fel, és bent tartsák őket a campus falai között. Ez rontja a színvonalat, aminek az a következménye, hogy egy mai diploma még annyit sem ér, mint ötven éve egy érettségi.

A diplomás mégsem adja alább: nem akar a végzettségénél alacsonyabb munkakörben elhelyezkedni, gyakorlati, szakmai ismeretei hiányosak, vagy egyáltalán nincsenek, elvont, elméleti jellegű, felületes tudásával és sokszor óriási önbizalmával nem csoda, ha inkább ellenszenvet, mint rokonszenvet kelt az állásinterjún. Nem ritka, hogy harmincéves, diplomás embereket még mindig a szüleik tartanak el. A cégek azért nem szeretnek friss diplomásokat alkalmazni, mert azt tapasztalják, hogy 2-3 évbe is beletelik, amire a pályakezdőből a munkaköre ellátására képes munkaerőt nevelnek. Erre pedig nincs se pénz, se idő.

A gazdasági, társadalmi és morális válságból csak versenyképes tudással lábalhatunk ki, amihez az kell, hogy a diplomagyárak, a futószalagon termelő campus-nagyüzemek helyét a munkaerőpiaci igényekre hangolt és azt kiszolgálni képes, professzionális képzés vegye át.

Hernádi Zsuzsa