Döbrentei Kornél: Isten visszahozott a halálból, hogy írjak

– Istenről szeretnék beszélgetni önnel.

– Ennek örülök. Istenről és halálról sokat gondolkodom mostanában. Jelen pillanatban Isten létét tudom, és ez engem betölt.

– Mindig is hitt Istenben?

– Nem hittem, hanem inkább természetesen tudtam, hogy van. Nagymamánk nagyon vallásos volt, a szó templomi értelmében is, édesapám pedig akarta, hogy járjak hittanra, mert valami olyannal akart megismertetni, „ami nélkül nem tudok létezni”. Abban az időben Istent valakinek képzeltem el, még talán az arcára is emlékszem. Most, hogy a halálból visszajöttem, elmondhatom, hogy még nem láttam az arcát, és nekem dicsfény sem világított.

– Dicsfény?

– Nevezhetjük fényárnak is. Volt egy férfiú a kórházban, aki elmondta, hogy meglátta a fényt, és már nem is akart visszajönni. De visszahozták. Én fényt nem láttam, ám lehet, hogy nem is haltam meg egészen. Olyan érzés volt, mintha apadt nyelvvel köveket szopogatnék. Bennem ez maradt meg a halálból. Vagy abból az útból, ami arrafelé vezetett. De a Jóisten ad termékenyítő erőt, amivel olyan tartalmak születnek meg benned a mindennapjaidban, amiből élni tudsz. Amióta az eszemet tudom, azóta Isten bennem van, úgy is mint tartás, tartalom és forma.

– Mit érzett a halálban?

– Magamon kívül voltam, olyan volt az egész, mintha nem is velem történne meg. Úgy érzem, mintha ezen élmény az életemtől teljesen független, önálló dolog volna. Nem igazán tartozik hozzám, és mégis van egyfajta folytonosság. Elképesztő látomásrendszerek jutnak eszembe, és nem tudom, hogy ezeket álmodtam-e, vagy a valóságnak egy másik oldalát mutatták meg. Még le kell ülepedjen a seprő, még le kell tisztulniuk bennem.

– Érzett félelmet?

– Azt még félelmetesebbnek tartom, hogy utána elvesztettem azt a fajta halhatatlanságérzésemet, amely e rosszullét előtt jellemzett. A halhatatlanságérzet elvesztése önmagában is egy kis halál. Csak akkor tudok megfeledkezni ezekről a fekete dolgokról, amikor verset írok, akkor újra működnek az antennáim.

– Az antennái?

– Erre térjünk vissza később…

– Rendben!

– …szóval az írás feledteti e feketevérű érzést, és a magyar nyelv elképesztő szépsége is, hisz belőle sarjad a fantázia, a képzelet, a remény.

– Új erőt is adott ezen halálközeli élmény az alkotáshoz?

– Adott, de nem erőltetem, mert erőlködve sosem tudtam írni. Lehet, hogy mások tudnak vacakolni, de én nem tudok vacakolni, no, nem azért mondom így, mert valamiféle erkölcsi nagyság lennék, hanem azért, mert csak bizonyos kegyelmi állapotokban párzik a képzelet a szavakkal.

– Miről írt mostanában?

– Megírtam a Kápolna a Csillagösvényen című versemet (amivel az olvasó e lapszámunkban találkozhat először – a szerk.). És van egy ló a szomszédunkban, olyan keservesen sír, annyi fájdalom van a nyerítésében… az is versre való téma. És van 25 megíratlan történetem, amiket még meg szeretnék írni. A Jóisten azért hozott vissza a halálból, hogy ezeket megírjam.

– Sok erőt kívánok hozzá.

– Köszönöm, az kell is! Született mániákus-depressziós vagyok, emiatt óriási felülemelkedéseim és óriási mélypontjaim voltak és vannak. Ráadásul a skorpió jegyében születtem. A Jóisten még sosem hozott olyan helyzetbe, amiből ne tudtam volna kimászni, pedig bőkezű, sokszor sodort egészen reménytelen helyzetekbe. Azt a szót, hogy reménytelen, én nem csak használom, hanem át is éltem velejének legsötétebb poklait. De akkor is volt bennem egy kardvillanásnyi remény, és hiszem, hogy az ember legbelső lényegének része ez a remény, Isten így teremtett meg minket, még a leggyöngébbünket is. Pokoljárásaimból pedig azt a krédót hoztam magammal, hogy „nem szabad belenyugodni”. Hidd el, sokszor bele akartam nyugodni a depresszióba vagy valami másba. A tengerészségbe sem nyugodtam bele, nem is szerettem a vizet.

– Van tengerész, aki nem szereti a vizet?

– Amikor kicsi voltam, felmásztam és belezuhantam egy hatalmas esőgyűjtő hordóba. Éppen akkor lépett ki nagybátyám felesége a házunkból, megragadott és kihúzott belőle. Ha fél perccel később jön, meghalok. Sokszor éreztem ama hordó klausztrofób szorítását az életemben. Persze, hogy megtanultam úszni, hisz kötelező volt. De a nyílt tenger veszélyes üzem. Emlékszem, hogy egyszer görög vizekre értünk, és fel kellett másznom a nyolcméteres árcbócra, hogy feltűzzem a görög lobogót. Kötelező volt kitűzni a fogadó nemzet lobogóját, különben a parti őrség ránk lő. Reggeles voltam, de egész éjszaka esett az eső, felduzzadtak a kötelek, ordított a kürt és a hajó ágyúrészegen dülöngélt jobbra-balra, mégis erkölcsi kötelességemnek éreztem felmászni és kitűzni. A tengerészéletet abba kellett hagynom, mert ha öt évnél tovább csinálod, akkor ott ragadsz. Én írni akartam.

– De a tengert szerette?

– Azt igen. Isten és tenger egymás nélkül elképzelhetetlenek. Voltak pillanatok, amikor annyira eltöltött végtelenségének érzete, hogy úgy éreztem, Isten hónaljszagát párázza a tenger. A sztambuli cipőfényező című versemet is hajóúton írtam, szabadidőmben, de az utolsó sorát a Szent István-bazilika párkányán írtam meg, mielőtt bevittem egy folyóirathoz. A parancsnokom nem szerette, hogy írok, mindig azt mondta, hogy „mi nem Shakespeare-eket akarunk, menet közben meg lehet rajtad talpalni a cipőt is!”.

– Szóval Isten és tenger. Nekem egyik kedvenc sorom öntől éppen az, hogy „a tenger ábrándjait a só hajszolja a vérben”.

– Bizony, mert bennünk is ott van a végtelen. Testünk 75 százaléka amúgy is víz, ha pedig a tenger az Isten, akkor ezen őselem révén mi is a részei vagyunk. Szárazföldi, titkos tengerekként létezünk, magunkba zárva hordjuk ezt a végtelenséget. És egész életünkben sóvárogjuk a végtelent.

– Sosem kísértette meg a gondolat, hogy megszökjön valahol egy nyugati vagy levantei kikötőben?

– Nem. Sőt, amikor elhajóztam, általában a harmadik héten már irtóztató honvágy gyötört. Megszökhettem volna, persze, indíttatásom is lett volna rá, de apámék végtelenül megvetettek volna, ha megteszem.

– Ez tartotta itthon?

– Nem tőlük féltem. Öntörvényű ember voltam. Csak kötődtem a szülői házhoz, a családi történetünkhöz és mitológiánkhoz, és így a nagyobb magyar történelmünkhöz is. Meg ehhez a nyelvhez ragaszkodtam, mely az árvaság hasonlata, de csak általa lehet gyönyörre bűvölni az isteneket. Hogyne lettem volna hűséges, ha kiskorom óta azt hallottam otthon, hogy „ha elmondod az iskolában, amit itthon beszélgetünk, számíts arra, hogy engem és édesapádat is börtönbe vetnek”. Éreztem, hogy itt minden szónak súlya van, azért is akartam szavakkal foglalkozni. 1956-ban pedig a tizedik évemet töltöttem be november harmadikán, másnap kezdődött az orosz támadás.

– Édesapja részt vett a harcokban?

– Igen, bár a ludovikás tisztek megbeszélték egymással, hogy semmiben sem vesznek részt. De bekopogtak hozzánk az egyetemisták azzal, hogy Gyál mellől szereztek egy löveget, és rábeszélték apámat, hogy menjen el velük és irányozza be. A történelem hívásának nem mondhatott nemet.

– Sokszor említi szüleit a verseiben. Hiányoznak?

– Van bennem egyfajta árvaság, de űr nincsen. Nagyapám most egy szobor a kertünkben, megpihenek nála mindennap, miközben egészségi sétámat rovom.

– A kertben felesége, Petrás Mária angyalszobrai vigyáznak önökre. Itt bent is körül van véve angyalokkal.

– Körül bizony. Ők az őrangyalaim, sugárzik belőlük a transzcendens erő. Érzem, hogy megvédenek. Olyan erő világlik ki belőlük, mint némely jobban sikerült versemből. Ezért is hiszem, hogy engem és Máriát egymásnak teremtett az Isten.

– Tehát van isteni vezetettség?

– Kénytelen vagyok azt hinni, hogy van. Annyi hihetetlen dolog történt az életemben és Máriáéban nemkülönben, hogy egyszerűen természetesnek érzem ezt a vezetettségérzést.

– Leginkább a művészettel, a költészettel érhetjük el azt, ami odaát van?

– Én a zenét is hasonlóan fontos médiumnak érzem. A két kedvencem Mozart és Beethoven – utóbbi olyan, mintha muszklival dolgozna, Mozart sugallatkönnyűen. A túlsó partra átvisz a vers is, különösen akkor, ha magyarul írták.

– Amikor ír, érzi, hogy átlényegül és médiummá válik?

– Csak alkalmas időben, alkalmas órában tudok írni, amikor Pegazus begaloppol a szobámba és fújtat mögöttem.

– Milyen az alkalmas óra?

– Amikor az általános kedélyállapotod, a hormonműködésed meg a lélektani és agyi befogadóképességed összhangban van. Ez a lényeglátás ideje. Ilyenkor nem is vagyok magamnál, a percek óráknak tűnnek, és annyira a markomban van a teremtés maga, hogy abban a pillanatban úgy érzem, hogy minden évszakot meg tudok teremteni. Bármit! Ha kell, akkor az ördöggel megyek csatázni, simán. Ez a vakmerőség ideje. Ezt öregen is, betegen is érzem olykor, még mindig vannak pillanatok, amikor előjön. Akkor érzem igazán, hogy vagyok.

– Derűvel vagy borúval gondol az eljövendőkre?

– Furcsa kettősséget érzek. Az emberiség nem bírja el azt a tudást, amivel a Jóisten néha meg akarná tisztelni. Bár ez Janus-arcú ügy, hisz a Jóisten maga is tudja, hogy az ember erre alkalmatlan.

– Miért alkalmatlan?

– Azért, mert ember. De ne essünk kétségbe! Ez emberségünk önellentmondásai közé tartozik, ahogyan az egyik versemben írtam, ha megengedi, felidézem.

– Idézze!

– „Viharzik a titok a búzaszemben, áthat / csigaházat és piramist, lehetnék a Teremtés / fönséges vadja, de kőbe zsibbasztott, vélt / tökélyemen emberfej a szeplő…”

– 2003 karácsonyán a Tilos Rádióban a műsorvezető azt a sértő mondatot mondta – azokban az időkben nem az egyetlent –, hogy „kiirtanám az összes keresztényt!”. Emiatt tüntetést szerveztek, melyen fellépett Lovas István, Melocco Miklós, és ön is mondott egy beszédet. E beszéd után önt virtuálisan meglincseltek, antiszemitizmussal vádolták, holott újraolvasva a szöveget semmi ilyet nem lehet találni benne. Az egészben az volt az ördögi, hogy már senki sem beszélt az eredendő okról, az elhíresült, gyűlöletkeltő mondatról, hanem mindenki önön köszörülte a nyelvét.

– Ki akartak végezni. A beszéd csak alibi volt. Védekezni sem tudtam, mert szinte minden médium balliberális kézben volt.

– Miért önt pécézték ki, és mi adott erőt a sok aljas támadás közepette?

– Az adott erőt, hogy tudtam: igazam van. Ez nagyon fontos, hisz ilyen alkat vagyok. Sokan le akartak beszélni a fellépésről, mert Szabó Magda már feljelentett valamiért az írószövetségben, tehát már voltak ellenem egyéb merényletkísérletek. És mégis, erkölcsi kötelességemnek éreztem vállalni a fellépést. Tudtam, hogy nem fogok vadságokat mondani, mert apámék nem így neveltek. Ők farkasszemet néztek a saját halálukkal, az egész magyarság halálával a harcmezőn, kemény fából faragták őket, becsületes emberek voltak, tudták az illemet. Ez adott erőt. De gondolod, hogy az akkori jobboldali médiában egy árva jó szót szólt volna értem bárki is?

– A Demokrata igen, sőt, az egész beszédedet is közölte az újság, hogy az emberek lássák: igaztalan vádakkal támadták.

– Igaza van. A Demokrata azon kevesek közé tartozott, akik szívvel-lélekkel mellettem álltak s állnak. Köszönöm!

– Miért érezte ezt a fellépést erkölcsi kötelességének?

– Van egy tűréshatár, ami után már nem lehet elfogadni a gyalázatot. Tudtam, hogy ha elmegyek, akár ilyen következményekkel is számolhatok. Ám ha a kiállásomért ezt kaptam büntetésül, akkor Isten is így akarta. Hidd el, hogy utána megkönnyebbültem. Nagyon fájt volna, ha nem megyek el, elégedetlen lettem volna önmagammal. Nemzedékem azt tapasztalta, hogy furkósbottal agyonvertek mindent, ami magyar. Nem lehettél büszke magadra, sem arra, hogy egy nagyszerű nemzet része vagy. Ezt megelégeltük.

– Akkor megérte ez a kis halál?

– Sok halálom és sok feltámadásom volt. Jelenleg talán fifty-fifty az állás.

– És kifogyunk valaha a feltámadásainkból?

– Mi, emberek egy hatalmas, szakrális dráma részei vagyunk, az anyag csak egy köztes állomás, innen továbbmegyünk. És mégis – lehet, hogy az életösztön mondatja velem – úgy érzem, hogy valamilyen szárazföldhöz le kell kötnünk a hajónkat. Muszáj, hogy higgyük a Földet, különben nem vagyunk jelen. Írtam erről egyszer egy verset.

– A Magyaroknak valót? „Nyeregben támadunk fel, ismét verekszünk, / Jóvátételt nyerni rögeszmés keresztünk, / Elpazarolsz megint, vagy végleg megmenekszünk?”

– Az is ide való. Ez esetben én A pirosan izzó tűpárnára gondoltam. Hidd el, hogy nem fogyunk ki a feltámadásainkból, ha olyanok vagyunk, mint az elvermelt krumplik. Mondhatom?

– Tessék!

– „a talpam alatt, hol a pincemélyi-lent, / sötétje teng, krumplik sarjadástól hars bugyrai, / a Feltámadás magát velük mondja ki, / csíra-antennákkal élőben közvetítik a mindenható Istent.”