– Hogyan került kapcsolatba a mongol kultúrával?

– Egy nyaralás alkalmával édesapám egyik ismerőse Mongóliáról és az ott élő emberekről mesélt egy történetet, ami teljesen magával ragadott. Az olvasmányaim alapján teljesen természetesnek véltem, hogy őseink is úgy éltek, ahogy ők, és valahonnan Ázsiából jöttek.

– Történelem-mongol szakot végzett az ELTE-n a rendszerváltás idején. Mennyire lehetett őstörténettel foglalkozni a kilencvenes évek elején egyetemi hallgatóként?

– Akkoriban csak egyetlen szeminárium érintette a témát, ahol az Árpád-kori forrásokkal foglalkoztunk, és az annyira mélyen nem is tárgyalta ezt a korszakot. Mígnem az egyik tanárom, Magyar István Lénárd elindított egy, a magyarság eredetével kapcsolatos órát. Olyan hatalmas volt az érdeklődés, hogy négy- vagy ötcsoportnyi ember jelentkezett rá. Lehetett látni, hogy erre a témára lenne nagyobb igény, de az egyetemi keretek nem engedték ezt meg.

– Mongóliában a rendszerváltás előtt szintén nem lehetett a régi történeti irodalommal foglalkozni. Mennyire lehet magyar vonatkozásban is hasznos forrásokra találni ott?

– Mongóliában jól felkészült kutatógárda gazdag szakirodalmat állított össze, és eredményes történeti kutatás folyik. Szenzációs leletek kerültek elő a szkíta kortól egészen a mongolokig, vannak, amiket teljesen másképp értékelnek, mint nálunk. Amikor először kint jártam, akkor gondoltam arra, hogy érdemes lenne ezeket az eredményeket összegyűjteni és feldolgozni. Ott olvastam az új hun kutatási eredményekről, melyek felkeltették a figyelmem. Amikor 2005-ben Mongóliában megrendezték az első nemzetközi hun konferenciát, internetes forrásokból már akkor lehetett hallani a hunok déli fővárosáról, Tongvancsengről, hun nevén Fehérvárról, és arra gondoltam, hogy ez egy olyan téma lehet, amit mindenképpen fel kellene dolgozni. Erről a témáról egyébként még a konferencia résztvevői sem hallottak, a Belső-Mongóliai Egyetem tanárai közül csak Ucsiraltu professzor tudta, hogy létezik a város.

– Többször járt Belső-Ázsiában és Kínában expedíciókon. Milyen főbb eredményei voltak ezeknek a kutatóutaknak?

– Legelőször a mongol–magyar kapcsolatok eredetével foglalkoztam. A mongol tudományos élet képviselőivel beszélgetve meglepett, hogy milyen sok hasonlóság van a mongol és a magyar társadalomszerveződés elemei között. Kintlétemkor néhány olyan fontos dologra hívtam fel a mongolok figyelmét, mint az összes sztyeppei népnél meglévő vérszerződés rítusa, vagy a magyar billog és a mongol pai-zi hasonlósága. Ebből a mongol egyetemi professzorok arra következtettek, hogy a két népet valami közös alap köti össze, ami csak a hun időből származhat, tehát ezt a közös örökséget vitték tovább a mongolok és a magyarok is. Egyébként ezt az álláspontot a XIX. században Magyarországon több magyar nyelvész, többek között Fogarasi János és Szentkatolnai Bálint Gábor is osztotta, csak elméletük azóta feledésbe merült. Ma már nemzetközileg teljesen elfogadott az a nézet, hogy a hun állam volt a többi sztyeppei civilizáció alapja. Történetileg bizonyítható, hogy a Kárpát-medencei hun birodalom bukását követően a hunok nem tűntek el, hanem kis államok léteztek a kelet-európai sztyeppéken még a VI. században is.

– Sokan azzal támadják az őstörténészeket, hogy nincs kellő bizonyítékuk arra, hogy eredményeiket alátámasszák.

– De van, csak nálunk ezekre nem hivatkoznak. Sőt nincs is olyan kutatócsoport, amely komplex módon kutatná a hunok történelmét. A régészeti emlékeken kívül nagyon fontosak a közép-ázsiai numizmatikai leletek és a korabeli kínai írott források. Utóbbiak hamarosan magyarul is olvashatók lesznek, Csornai Katalin jóvoltából. De a hunok kései életéről is sok írásos adat áll rendelkezésre, hiszen a Kaukázus környékén élő népek részletesen feljegyezték északi ellenségük, a hunok tetteit, vallását. Nálunk természetesen a hunok kutatása tabutéma. Sőt, ha valaki hunokkal akar foglalkozni, akkor rögtön azt mondják, hogy ezzel nem lehet karriert csinálni, vagy éppen le akarják beszélni az embert erről. Szerintem minden személyi kérdésnél fontosabb az, hogy bemutassuk, hogy milyen nemzetközi eredmények vannak, hogy mi is bekapcsolódhassunk ebbe a divatos témába.

– Az őstörténethez hasonlóan ingoványos kutatási terület a magyar nyelv eredetének vizsgálata. Ezen a téren milyen újdonságokkal szolgáltak a mongol és kínai eredmények?

– Mongol és magyar viszonylatban nemcsak a szavainkban, hanem a szófordulatainkban is rengeteg egyezőséget találunk. Szentkatolnai Bálint Gábor még a XIX. században ezerkétszáz szót gyűjtött össze, de annál jóval több lehet. Sok mondai elem, például a szarvasünő, a turulmadár, vagy a népmesei motívumok egész sora megegyezik a mongoléval. Kőműves Kelemen története is megvan a belső-mongoloknál, sőt, előfordul a Jinshu kínai krónikában is, amely a déli hunok Tongvancseng városának építéséről szól, de a kínai nagy falat is hasonló módon építették. Most a magyar és a mongol népballadák döbbenetes hasonlóságait tanulmányozzuk magyar és mongol néprajzos szakemberekkel közösen. Ezek a hasonlóságok is azt mutatják, hogy egy teljesen egységes eurázsiai kultúra létezett egykoron, amelyet a szkítákhoz és a hunokhoz köthetünk. Úgy gondolom, hogy ezeket az eredményeket már nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Tudomásul kell venni, hogy eredetünk minden szála szorosan a hunokhoz köt minket. Egyébként egyre több Kínában élő mongol nyelvész is foglalkozik ezzel a kérdéssel, akik valószínűleg éveken belül kidolgozzák a hun–magyar kapcsolatok teljes szintjét.

– Az igazságot nemcsak az őstörténet és nyelvészet során pedzegeti. Nagy vitát váltott ki az a korábbi állítása is, miszerint Julianus barát IV. Béla uralkodása alatt nem a magyar őshazát akarta felkutatni.

– Julianus a nagy nemzetvédő képében él az oktatásban, miközben ha valaki elolvassa a Julianus-jelentést, akkor egyértelműen kiderül, hogy ő a pápai érdeket szolgálta. Természetesen találkozott magyar közösségekkel, de nem az őshaza megtalálása volt az elsődleges célja, hanem a római kereszténységet hirdette azon a területen. A hivatalos tudomány azért emlegeti Julianust, mert vele akarják bizonyítani, hogy a Magna Hungaria északon volt, nem pedig délen, ahová a források helyezik. Mindig lesznek olyanok, akik a régi nézetekhez ragaszkodnak, de előbb-utóbb el kell döntenünk, hogy mit akarunk. Haladni a nemzetközi közvéleménnyel, hogy mi is új eredményekkel jöjjünk elő, vagy pedig bezárkózni, és teljesen elmaradott nézetek fenntartására milliárdokat költeni.

– Miért jövedelmező egy tudománynak, ha a régi dogmáit tartja meg?

– A mi szemléletünk óriási váltást jelentene a régi iskola számára. Az egész őstörténetet újra kellene írni, feldolgozni, ez hatalmas munka lenne, nem hiszem, hogy ezt sokan akarják.

– Az utóbbi években sok szélhámos felbukkant az őstörténet környékén, ezzel lejáratva a tudományterületet. Hogyan lehet védekezni az áltudósok ellen?

– Mindig lesznek olyanok, akik hasznot akarnak húzni a magyar őstörténetből, szerintem ez ellen nem lehet mit tenni. Kutatótársaimmal mi arra törekszünk, hogy egy olyan közösséget alakítsunk ki, akik hiteles eredményeket mutatnak fel és kellő komolysággal, felkészültséggel és szakmaisággal foglalkoznak ezzel a területtel.

– Mikor változhat meg a magyar őstörténeti kutatás helyzete?

– Amíg a jelenlegi tudománypolitikai struktúra marad, addig semmi esetre sem lesz változás. Most ugyanis egy szűk kör befolyásolja, hogy ki szólalhat meg egyes témákban. Nem vesznek figyelembe független kutatócsoportokat, és dilettánsnak mondanak mindenkit, aki a régi dogmák ellen lépnek fel, teljesen mindegy, hogy milyen jelentős eredményt ért el. Addig, amíg ez így marad, nem sok remény van arra, hogy valamilyen előrelépés történjék. Magam úgy vélem, hogy nekünk végeznünk kell a dolgunkat, és az meghozza az eredményt akár itthon, akár külföldön.

Usztics Anna