Egy előre bejelentett katasztrófa krónikája – ez történt Parajdon

Kalapácsütések visszhangoznak a Tanórok utcában, Parajdon. Készen áll az új épület ácsolata, három férfi fedi a tetőt a tűző napon. Ami nemrég jó mulatság, férfimunka volt, most szomorú ballada kezdeteként hat, hiszen a férfiak úgy építkeznek, hogy közben jól tudják, lehet, hogy minden egyes cserép, minden kalapácsütés hiábavaló. Lidérces csendben dolgoznak, csak a Kis-Küküllő morajlik másvilági hangon valahol a kertek alján. A panziójukat bővítik egy új, kisebb épülettel. Annak reményében fogtak neki, hogy így még több turistát fogadhatnak, hiszen Parajdot félmilliónál is többen látogatták évente. Parajd volt a székelyföldi turizmus motorja, hangulata felér egy időutazással: a kilencvenes évek posztszoci elhanyagoltsága és a Balkán örök esetlegessége keveredik benne némi székely tájízzel, nyirős hangulatokkal.

Drakula árnyéka

Sokan azt mondják errefelé, hogy a sóbánya halála olyan Székelyföldnek, mintha Magyarországon egyik napról a másikra kiszáradna a Balaton. Szóba elegyedünk a helyiekkel, az egyik panzió pincére szomorúan megjegyzi, hogy „wellness máshol is van, de sóbánya csak itt volt” – ő inkább a kollégáiért aggódik, mert neki van másik munkahelye is, ám a panzió többi dolgozója, a szakácsnék és a takarítók csak ebből élnek. Szívbe markoló, de jövő ilyenkor még feketébb napokra virradnak majd a parajdiak, mivel a román kormány fél évig fizeti csak a dologtalanul maradt 130 bányász és a turizmusból élő dolgozók bérét (utóbbiak nagyjából a munkanélküli-segéllyel egyenértékű összeget kapnak), de a fél év hamar eltelik, és éppen a tél kellős közepén járunk majd, mire elfogy az apanázs; ráadásul Romániában éppen most emelik az áram- és gázárakat.

Parajd tehát kiürült. Sok panzió és étterem már ki sem nyitott, csak újságírók, román és magyar tévékamerások, riporterek róják a község utcáit. A bazárosok, kisboltosok még kitartanak, a kürtőskalácsosok is sütnek pár darabot mutatóba, hátha valamelyik újságíró megéhezik, vagy vesz otthonra egy sókristályt, esetleg egy ronda hűtőmágnest. Parajd életét egyik pillanatról a másikra elnyelte a föld, és az egész községre rávetül Drakula hosszú árnyéka. De mit keres az örök Drakula itt, Paradjon? Mindjárt leleplezzük, ám először egy igazán fontos kérdést kell tisztáznunk: vajon megelőzhető lett volna a bánya pusztulása, vagy eleve elrendelés szerint történt, ami történt?

„Hű, de jól vagyok!”

A rövid válasz az, hogy előbbi. A parajdi sóbánya pusztulásának története olyan, mint egy betegséget tagadó emberé, aki évekig, évtizedekig hárítja a tüneteit, majd meglepődik, amikor lesújt a végzet. A folyóvá dagadt Korond-patak medre – az esőzés, az évi, havi érték százszorosának megfelelő csapadékmennyiség nyilván megtette a hatását – a bánya fölött folyik, kimosta a földet és bezúdult a bányába május 27-én. A sajtóban egy 2007-es és 2014-es geológiai tanulmányra is hivatkoznak, mondván, a szakemberek már időben jelezték, hogy a beázások, beszivárgások miatt katasztrófába torkollhat a parajdi sóbánya története. Szakács Sándor erdélyi geológus, a HUN-REN soproni Földfizikai és Űrtudományi Intézetének kutatója a Demokratának megerősíti, hogy a parajdi sóbánya betegségének a szimptómai már sok évvel ezelőtt jelentkeztek. Az idézett, 2007-ben nemzetközi konferencián bemutatott tanulmány hívta fel rájuk először a szakma és a közvélemény figyelmét, még mielőtt a vízbetörési esetek megtörténtek volna.

– A tanulmány hidrológiai és hidrogeológiai, majd geofizikai mérési adatokra támaszkodott, amelyek lehetővé tették a kockázati tényezők elemzését és az azt követő figyelmeztetések, sőt javasolt intézkedések megfogalmazását is, azaz a bánya és környékének monitorozását. Mindez süket fülekre talált. Ráadásul azóta az észlelt szimptómák csak súlyosbodtak és megsokszorozódtak az egyre gyakrabban bekövetkező vízbetörések formájában. Az utóbbi időben már évenkénti gyakorisággal, egészen az idei eszkalációig, amely már a betegség utolsó fázisának a jele. Ezeket egyszerűen nem vette figyelembe a kitermelésre és a profitra koncentráló vezetőség, sem maga a bánya, sem a felsőbb állami szervek szintjén – mondja Szakács Sándor.

Magyarán a geológusok többször is figyelmeztették a bánya vezetőségét, hogy nagy bajnak néznek elébe, ha nem lépnek. De nem léptek, vagyis hát csak tüzet oltottak. Felmerül tehát a kérdés, hogy ki a felelős a katasztrófáért? Vegyük végig a három lehetőséget!

1. A román állam

A bányát működtető Országos Sóipari Társaság (Salrom) nevű állami cég vezérigazgatói olyan sűrűn cserélődnek, mint a román miniszterelnökök és kormányok. A politikai kinevezettek tudják, hogy ideiglenesen igazgatják sóhivatalukat, és hamarosan máshová katapultálják őket. Ilyenformán az öt, turisztikai célt szolgáló romániai sóbányát balkáni államkapitalista módon működtetik. A parajdi elhanyagolása azért is furcsa és érthetetlen, mert innen származik a társaság legnagyobb jövedelme – és a bányák közül a parajdiban szinte csak magyarok dolgoztak. A Salrom furcsa viselkedése váltotta ki a pánikot a helyiek körében, vannak, akik becsomagolták a legszükségesebb holmit, hogy útra kelhessenek, ha bármi történik. Rengeteg álhír terjedt a bánya állapotát illetően a beázás utáni napokban, és ezt a bizonytalanságot csak szította a Salrom látványos hallgatása, majd suta megszólalásai. Miután nyilvánosságra került a videó, hogy beömlik a Korond-patak a bányába, hírzárlatot rendeltek el, és három nap alatt mindössze két száraz közleményt izzadtak ki magukból. Vajon szándékosan hanyagolták el a parajdi bányát, mert magyar vidéken található és szinte csak magyaroknak ad munkát? Vagy a tipikus balkáni nemtörődömségről van szó? A Salrom természetesen a regionális vízügyi hatóságokat hibáztatja, mivel azok felelősek a patakmeder karbantartásáért, a vízügyi hatóságok pedig visszahárítják a felelősséget. Egyvalami azonban biztos: a Salrom nagyon jól tudta, hogy mi a helyzet a bányában, mégsem léptek semmit. Van benne felelősségük? Van.

2. Az erdélyi magyar politika

Ne szépítsünk, a parajdi bánya igazgatója 2021 óta magyar, és az RMDSZ tagja. Seprődi Zoltánnak hívják az igazgatót, aki hirtelen eltűnt a nyilvánosság elől; a sóbánya főmérnöke, beruházási igazgatója pedig Sebestyén József, aki felajánlotta lemondását a feldühödött parajdiak tömege előtt. A bánya magyar vezetői azzal magyarázzák a bizonyítványukat, hogy a bukarestiek nem hagytak jóvá elég forrást a bánya javítására, és nem hagyták jóvá a javítási terveket sem. De ha így van, akkor miért nem beszéltek róla korábban nyilvánosan? Természetesen lehet igazság abban, amit mondanak, ám felmerül a dolog morális vetülete: ha tudják, hogy a bányát a végpusztulás fenyegeti, akkor miért nem mondtak le a posztjukról a nagy nyilvánosság előtt, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a tarthatatlan állapotra? Miért nem akkor vállaltak felelősséget, amikor még lett volna mentenivaló?

Az RMDSZ vezetősége is rögtön megjelent a katasztrófa helyszínén, Tánczos Barna korábbi környezetvédelmi miniszter farmerban és fehér ingben homokot lapátolt és zsákolt, minden RMDSZ-es erdélyi politikus bőszen hirdette a közösségi médiában, hogy „a sóbányát nem hagyjuk, mindent megteszünk, hogy megmentsük!”. Pedig Tánczos Barna sokkal többet is tehetett volna a sóbányáért. Hiszen 2020. december 23. és 2021 november 25. között Románia környezetvédelmi, vízügyi és erdőgazdálkodási minisztereként szolgált a Cîțu-kormányban. Mivel ő irányította az ország vízügyét, szinte hihetetlen, hogy a parajdi RMDSZ-es polgármester vagy az RMDSZ-tag Seprődi Zoltán bányaigazgató egyszer sem keresték meg párttársukat, hogy lobbizzanak a bánya megmentéséért, vagy tájékoztassák annak szörnyű helyzetéről. Mivel Romániában sürgősségi kormányrendelettel be lehet avatkozni vészhelyzet esetén (a bányát beázással fenyegető patak pedig valószínű hogy annak számít), érthetetlen, hogy az RMDSZ miért nem lobbizott ezért, ráadásul úgy, hogy 2020. december 23. és 2023. június 15. között Kelemen Hunor az említett Cîțu-kormány miniszterelnök-helyettese volt. Az erdélyi magyar politikusok is beavatkozhattak volna a bánya érdekében, de valamiért elmulasztották megtenni.

3. A helyi közösség

A turizmus kiválóan működött Parajdon, a helyiek pedig belekényelmesedtek a helyzetükbe. Ottjártunkban beszélgettünk egy férfival, aki 25 évet dolgozott a bányában és elmondta, hogy már négy évvel ezelőtt beázott a bánya két legalsó termelési szintje, csak ezt nem hozták nyilvánosságra. Munkagépeket, markológépeket temetett el a víz, azóta is ott vannak a mélyben. A bányász szerint mindenki tudta, hogy baj van, de csak tessék-lássék javítgattak. Mivel rengetegen dolgoztak ott, és ismerték a valódi helyzetet, felmerül a kérdés, hogy a parajdi civilek miért nem mozdultak meg a bányáért? Miért nem szerveztek tüntetést még jó pár évvel ezelőtt, hiszen mindenki jól tudta, hogy a megélhetése és a jövője függ a bánya működésétől? Vajon mulasztott a helyi közösség azáltal, hogy nem mozdultak meg – politikától függetlenül – a bánya érdekében? A válasz nyilvánvaló.

Tehát kinek a rovására írható a parajdi bányakatasztrófa? A jelenlegi helyzet a hanyag román állam, a könnyelmű erdélyi magyar politika és a helyi bénultság együttes következménye.

Jön Drakula

A parajdi Varázslatos ház nevű giccses látványosságon belül Drakula-szobát is találunk, most pedig a parajdiak azért petícióznak, hogy a Lénárd András erdélyi vállalkozó által tervezett erdélyi „Drakula-vidámpark” Parajdon épüljön fel. A parajdiak nem értik, hogy a természeti katasztrófák általában mentális katasztrófák következményei – egy identitását vesztett vagy identitásában sérült közösség utat téveszt, elveszíti a bátorságát, hogy kiálljon magáért, ez esetben ribilliót csapjon és igazi zöldügyként megmozduljon a sóbányáért, mert csábítóbb a „business as usual”. Drakula tehát jelkép, az identitásvesztés jelképe, és Drakula jelen van a nemtörődöm román államban, a könnyelmű erdélyi magyar politikusok mentalitásában, és már a helyi közösség lelkébe is befészkelte magát. A parajdiak nehéz napokat, heteket élnek meg, Magyarország is megmozdult értük. A helyi iskolába pszichológusokat küldtek a megyeközpontból, hogy beszélgessenek a gyermekekkel a válságos helyzetről. Sokukat annyira megviseli a helyzet, hogy sírva fakadnak óra alatt. Szüleik élete a szemük láttára omlott össze…

– Rengetegen nyitottak panziót, sokan hitelből építették, jó kérdés, hogy azokkal a hitelekkel most mi lesz… Sokan becsületesen visszaforgatták a nyereségüket a saját vállalkozásukba, szépítették, korszerűsítették a panziójukat, a házukat, de mindenki csak a saját jószágára költött, Parajd látképe igazán semmit sem változott az utóbbi harminc évben, a főút menti teraszok mellett sűrű teherforgalom halad át, a településnek nincs igazi központja vagy sétálóutcája, összevisszaság jellemzi – mondja a Demokratának egy helyi panziótulajdonos, elismerve, hogy a biztosra vehető turizmus miatt elkényelmesedtek a parajdiak, és most többek között ennek isszák a levét.

A bánya sorsa pedig kérdéses, jelen pillanatban senki sem tudná megmondani, hogy megmarad-e vagy összeomlik. Szakács Sándor geológus szerint a teljesen elárasztott üregeknél a sókioldás elméletileg előbb-utóbb leáll a telítettségnél, de a növekvő nyomás emeli a telítettség küszöbét, amelynél további kioldás leállna. Ugyanakkor a falakra ható víznyomás felszabadulása a víz kipumpálása során, főleg ha gyorsan történik, a falak és a boltozat destabilizációjához vezethet. Mindez felszíni horpadások megjelenését és végül a mennyezet beszakadását okozhatja.

– Annak, hogy ez a folyamat végigmegy-e mindezeken a szakaszokon és végül bányabeomláshoz vezet-e vagy sem, sok helyi tényezője van, amelyeket jelenleg senki nem ismer a részletes mérnökgeológiai, hidrogeológiai és geofizikai előtanulmányok és kutatások hiányában. Ilyen összehangolt kutatásokra elengedhetetlenül szükség van, méghozzá nagyon sürgősen – mondja a szakember.

Eközben a Kis-Küküllő vizében olyan mértékű lett a sókoncentráció, hogy 40 ezer ember ivóvíz nélkül maradt Dicsőszentmárton tágabb környékén; a hatóságok még öntözésre sem ajánlják a folyó vizét. Sokak szerint egy ökológiai Csernobil közeleg.