Negyedszázaddal ezelőtt, 1987-ben június 26-át az ENSZ Kábítószer-ellenes Világnappá nyilvánította. Amennyire dicséretes a szándék, annyira megkésett volt már akkor is, ráadásul hatása messze elmarad várt eredményeitől, jóllehet az ajzószerek egészségkárosító hatásáról óriási irodalom áll rendelkezésre mind az öt földrészen, és rendeletek tömege született.

Magyarországon többek között szabályokkal nehezítették az új keletű dizájnerdrogok forgalmazását, felvilágosítás kapható a www.designerdrog.hu honlapon, Országos Drogprevenciós Kisfilm-készítő verseny írtak ki, amelyben a 35 éven aluliak azt fogalmazzák meg saját korosztályuk számára, hogyan kell nemet mondani a kábítószerekre, az év második felében pedig társadalmi és szakmai egyeztetéseket követően a kormány elé kerül az új drogstratégia.

Szükség is van rá, mert azt a múltat végképp el kell törölni, amelyhez szervesen hozzátartozik a Kendermag Egyesület 2003. május 4-én, a budapesti Vörösmarty térre szervezett Engedd szabadon a kendert! tüntetése. Idézzük csak fel! Védnöke Jancsó Miklós, egyik szószólója Konrád György, műsorvezetői Acél Réka és Till Attila voltak, akik ma is részesei a közéletnek mindnyájan.

A megmozdulást plakátjuk szerint fellépésével támogatta Lovasi András (akkor még a Kispál és a Borz tagja), a magyar Himnuszt megreformálni szándékozó Anima Sound System, a reggae műfajú Ladánybene 27, a rapper Sub Bass Monster és Müller Péter Sziámi.

Két évvel később a Kendermag Egyesület három tagja az általuk enyhének nevezett kábítószerek törvényi engedélyezése érdekében tett figyelemfelkeltő önfeljelentést saját fogyasztása miatt a budapesti rendőrség Teve utcai székházában. Ezt követően az egyesület elnökhelyettese, Juhász Péter hasonló cselekedetre szólította fel a többi kábítószer-fogyasztót, mivel szerinte a hatóság őket kezeli bűnözőkként és nem a terjesztőket. Nehezményezte továbbá a hatóság diszkókban folytatott kábítószerkereső rajtaütéseit, orvosi ellátásban pedig csak azokat részesítette volna, akiknek már szükségük van rá. Ennyi erővel azt is mondhatta volna, hogy csak papot hívjanak, aki feladja az utolsó kenetet a haldoklóra. Bezzeg, amikor a munkára képtelen emberi roncsok elindulnak az utókezelőbe, gyógykezelésük költségeit már azoktól várják, akik korábban figyelmeztettek a veszélyre, akiket kifiguráztak, lehurrogtak.

De vissza a kezdetekhez! Bódító szereket emberemlékezet óta használnak. Fájdalomcsökkentő hatásuk ismert, akárcsak az, hogy a sámánok ezekkel hozták és hozzák magukat olyan állapotba, hogy látomásaikkal jóslatot mondhassanak. Megszokott volt az ajzószerek használata a hadseregekben is. Elvis Presleyről köztudott, hogy 1958-ban a Nyugat-Németországban állomásozó amerikai csapatok tagjaként, társaihoz hasonlóan Benzedrin tablettákkal tömték, hogy bírja a kemény hadgyakorlatokat. Énekesként a gyógyszer helyett már az orrlyukába folyékony kokainnal átitatott vattagolyócskákat tömött, majd kemény drogokkal próbálkozott.

Az igazi változás az 1960-as évek elején, Amerikában kezdődött. A nagy port felvert Howl (Üvöltés) című verse nyomán költőnek kikiáltott Allen Ginsberg ekkoriban ismerte meg személyesen a Harvard Egyetem egyik professzorát, Timothy Learyt, és csatlakozott annak kábítószeres kísérleteihez jelentkezők csapatához. Tette ezt azért, mert meggyőződéssel vallotta, hogy a hallucinogéneket ki kell vonni egy elit csoport kizárólagos tulajdonlásából és meg kell osztani az írókkal, művészekkel. Timothyt össze is hozta többek között William S. Burroughsszal, akinek írói életműve középpontjában saját heroinfüggősége állt, valamit Jack Kerouac-kal. Az ő értelmetlen, csavargást istenítő On The Road (Úton) című könyve annak idején világszerte megbolondította a fiatalokat.

Ginsberg véleménye szerint a kábítószeres állapot lehetővé teszi az emberek, elsősorban a fiatalok számára, hogy megvizsgálják és átalakítsák a tudatukat („…empowering people to inquire into and transmute their own minds… and it was young people who were most open to such an experience.”). Egyébként a költő a Columbia Egyetem diákjaként alakította ki néhány cimborájával azt a magot, amelyet az utókor Beat Generationnek (röviden The Beats), tevékenységüket pedig szub-, azaz ellenkultúra mozgalomnak nevez.

Magukat művészeknek valló tagjai, élükön Ginsberggel hangoztatták állandóan az önmegvalósítás igényét, mintha egy asztalosmester számára saját munkaterületén ez nem lenne ugyanolyan fontos. Velük ellentétben az amerikai művészek céltalan életüknek eleinte marihuánával, később heroinnal, LSD-vel, alkohollal és szexuális szabadossággal igyekeztek tartalmat adni. A művészcsoport tömegmozgalommá nőtte ki magát, az ajzószerek eladásában jó érzékkel üzletet szimatolók pedig megkezdték a rockfesztiválokra gyűlt százezrek behálózását.

Ennek két módja volt: egyfelől a példaképnek számító hírességeket keresték meg, másfelől a gyengébbnek tartott kábítószerekkel kezdték, amelyekkel a célszemélyek függőségét kívánták megalapozni. A keményebb fajták drágák is voltak, ráadásul azonnali halált, azaz vásárlóvesztést okozhattak volna a kezdőknél.

Az 1960-as évek Angliájában még az amfetamin járta, amit receptre lehetett kiváltani. Aki másként jutott hozzá, büntették, Mick Jaggernél csupán néhány tablettát találtak a házkutatásnál, mégis tárgyalás lett belőle. A következő lépést a marihuánás cigi jelentette. A Beatles tagjait Bob Dylan kínálta meg először, Paul McCartney még nevét is adta a The Timesban megjelent és a marihuána büntetlen használatáért síkra szálló kiáltványhoz. Népszerűsítéséhez nem kevésbé járult hozzá Bob Marley, aki a marihuána helyett a Jamaicában használatos „kaya” szóval még egyik nagylemezét is megjelölte, miközben a csimbókos hajú raszták a törvényesítését követelték. Indoklásul azt hozták fel, hogy az ország felnőtt lakosságának 65, a 21 éven aluliaknak 80 százaléka kipróbálja. Bob Marley még rá is segített, mondván, a marihuána szívása elősegíti az elmélkedést.

Az ártatlannak mondott „fű” hatásáról 2003-ban Freund Tamás agykutató a következőket mondotta – máig ható érvénnyel: „a marihuána károsan avatkozik be az agyi folyamatokba, felborítja a belső egyensúlyt. Tartós fogyasztása tartós károsodást okoz, s hogy hol a határ, ahonnan nincs visszaút, egyelőre nem tudható.” Ezzel összecseng a korábban drogos Ozzy Osbourne nyilatkozata, mely szerint a cannabis, a vadkender maga a keményebb drogokhoz vezető út, ezért ellenzi Angliában a hozzájutás könnyítését: „Egykoron a törvényesítéséért küzdöttem, most ellene harcolok. Egyik dologból következik a másik, mert a kávét követi a Red Bull, azt pedig a speed.” Persze ezt már csak akkor mondta, amikor kiderült, hogy saját fia is érintett.

Keith Moon, a Who együttes néhai dobosa a tablettákkal kezdte, fűvel folytatta, végül a kokain rabja lett. Hasonló utat járt be a 19 évesen a jövő zenészének kikiáltott Syd Barrett, a Pink Floyd alapító gitárosa, aki a marihuánától jutott el az LSD-ig, és három év múlva emberi roncsként fejezte be művészi pályafutását. Ezt a veszélyes folyamatot állapította meg az Európai Unió is, amikor az utóbbi évek marihuánát és amfetamint kipróbálók növekvő arányára hívta fel a figyelmet.

Az említett LSD (Lysergic-Acid Diethylamide) már teljesen mesterséges anyag. A hippik Flower Power mozgalmának elmaradhatatlan tartozéka volt, egyes zenekarok, mint a Jefferson Airplane és a Gretaful Dead stílusosan eleve acidrocknak nevezték az általuk képviselt zenei irányzatot. Rendszeres LSD-fogyasztónak számított Eric Burdon (Animals), Brian Jones (Rolling Stones), Jim Morrison (Doors), Paul McCartney pedig a Queen magazinnak nyilatkozta, hogy az LSD-t is kipróbálta: „It opened my eyes. It made me a better, more honest, more tolerant member of the society.” (Felnyitotta a szememet, jobbá, őszintébbé és társadalom elnézőbb tagjává tett.) Charles Manson és bandája nem így vélekedett, amikor a szer hatása alatt a fekete mágia előírásai szerint gyilkolta meg 1969-ben Sharon Tate színésznőt és társaságát.

Vég nélkül lehetne sorolni a színész, zenész, író hírességeket, akik lebukásuk vagy nyílt vállalásuk révén rossz példát mutattak híveiknek. Amíg őket hősökként ünnepli a média, addig mindig lesznek követői a zavart tudatállapotban autót vezető és balesetet okozó Császár Elődnek, Stohl Andrásnak, a nyilvánosság előtt a heroininjekció beadását bemutató Lou Reednek. A felelősség azonban nem csak őket terheli.

A sokáig kokainfüggő, már elhunyt Peter Grant, a Led Zeppelin menedzsere így emlékezett a szerre: „A 70-es években olyannyira elterjedt volt, hogy ha Hollywoodban egy filmessel mentél vacsorázni, akkor a kávéhoz nem cukrot, hanem a fehér port szolgálták fel.”

A Black Sabbath lemezkiadója szintén tudott róla, hogy korai albumaik készítése közben a zenészek egy személyt csak azért tartottak maguk mellett, hogy táskájában mindig kéznél legyen a kokain.

Az ENSZ meghirdetheti a Kábítószerellenes Világnapot, amíg azonban az említett jelenségek fennállnak, az amerikai katonák összejátszanak az afganisztáni ópiumtermesztőkkel, a sportban egyre újabb kimutathatatlan szereket használnak, a világban eluralkodó kilátástalanság mind a valóságtól való elszakadásra késztet. Éppen ezért nem egynapos akciókra van szükség, hanem a fentieket magába foglaló alapvető szemléletváltásra. Az igazi kábítószer-ellenes harc majd csak akkor kezdődik igazán.

Szakács Gábor

A beatkorszak leghíresebb, kábítószert hirdető dalai:

Beatles: Lucy in the Sky with Diamonds (LSD)

Move: I Can Hear The Grass Grow (Hallom a „fű” növését – 1967)

Rolling Stones: Mother’s Little Helper (A mama kis segítője – 1966)

Jefferson Airplane: White Rabbit (Fehér nyúl – 1967)

Big Brothers & Holding Company (énekese Janis Joplin): Dope, Sex and Cheap Thrills (1966)

Fleetwood Mac: Gold Dust Woman (1978)