A falu kiskocsmájában a vendégek a déli sörüket isszák. „Mindjárt leszünk a tévében, most mi vagyunk a Fekete Város” – biztatják magukat, majd csalódnak, mert mégsincs róluk szó. A híradó helyett így inkább ők mesélnek.

– Aki ismeri ezeket a gyerekeket, nem csodálkozik, hogy ez pont velük történt meg, mindig hergelték a kutyákat, betörték a Jancsi házának az ablakait, gumikat gyújtottak fel a lakásánál. Aztán megelégelte az öreg, ez lett a veszte – néz ki a szemüvege mögül egy ősz hajú férfi.

A kocsmában a férfiak egymásnak adják a szót, mindenki hozzátesz valamit ahhoz a történethez, amiért olyan sokan megfordultak itt az utóbbi napokban Nemesbikken, az alig ezer lélekszámú Tisza menti falucskában. Elmondják, a tragédia óta nem lakik a focipálya melletti házban senki, Hankó Jánost még aznap este bilincsben elvitte a rendőrség, felesége, Kati ismerősökhöz ment lakni egy kis időre a szomszédos utcába. Útbaigazítanak az asszony rokonai felé.

A kapunál nincs csengő, a kutyaugatásra egy lány lép ki a házból, bizalmatlanul méreget. Elmondja, Kati nincs itt, a testvéréhez költözött Miskolcra. Előbb kelletlenül felelget, majd megered a nyelve.

– Kati nem mer hazajönni, fél a bosszútól. Üres most a házuk, mindent széthordanak belőle. A Jancsi mindig jó ember volt, sokat tett a faluért, vigyázott a szeszfőzdére, minden állatot befogadott, akit kicsaptak, aztán ez lett a veszte. Most is van még ott egy-két jószág, nézzék meg! – mutat ujjával a cigánytelep irányába, Tatárdomb felé. Kócos kese hajú, kilencéves forma kislány szalad elénk a tatárdombi úton.

– Kit teszik keresni? Én a lyánya vagyok, erre tessék… – vissza-visszanéz, majd eltűnik egy vakolatlan, szürke háznál. Az udvaron kifeszített spárgán száradnak a törölközők, egy piros pulóver, egy szürke melegítő. Tapintható a szegénység. Egy keverék kutya szimatol a ház oldalánál, fel sem néz. Fekete pendelyben, térdig bekötözött lábbal, bicegve jön elénk Katlanné Horváth Julianna, Robika édesanyja. Megtört mosollyal int, hogy menjünk beljebb.

– Hogy pontosan mi történt, nem tudom – kezdi mesélni a történetet Julianna, ahogy a ház falának támaszkodik. – Épp egy sorozatot néztünk hét körül a tévében, amikor visítva szaladtak a gyerekek, hogy menjek gyorsan. Az a borzalom, ami engem akkor ott fogadott… Azt gondoltam, ott halok meg a helyszínen – idézi fel a tragédia pillanatait az édesanya.

Elmondja, mindenki odajárt ki, a focipályához játszani, így volt ez aznap is. Már órákkal előtte a férfi házához közel játszottak a gyerekek, amikor hirtelen kirontottak a kutyák. A nagyobb gyerekek szétszaladtak, de a hétéves kisfiú megijedt, az egyik kutya megkapta a lábát, elesett, a többi pedig rávetette magát és szétcincálta. Juliannához három házzal odébb ekkorra ért oda a hír, hogy menjen, mert baj van. A kutyák már Robikán voltak, amikor Jancsi, a kutyák gazdája kiszaladt és próbálta egy bottal elkergetni megvadult kutyáit.

Juliannát, aki ekkor már a testével védte eszméletlen fiát, a megvadult állatok a lábán megmarták több helyen, de mint mondja, akkor semmit nem érzett belőle.

– Kezembe vettem a gyereket és kihoztam onnan. A sógornőm kiabált, hogy „Jönnek a mentősök, Julianna, tedd le a gyereket, ne mozgasd!” Az út szélén próbáltuk élesztgetni, de mire kiért a mentő, a gyerek meg is halt. A feje két helyen ki volt harapva, nem volt rajta ruha, egyedül a kis bögyörője maradt épen. Aki látta, mind szörnyülködött – meséli megrendülten Julianna. – Azt sem tudtam, hol vagyok. Amikor a fiamat letakarták a fekete zsákkal, akkor is szedtem le róla, és szólongattam, hogy Robikám, kelj fel!

Az asszony bemegy a házba, egy fényképes faliórával jön vissza, elmondja, ez az egy kép van Robikáról, ahol egyedül van. Ő volt a legkisebb, rajta kívül még két fia, Karcsika és Norbika és egy lánya, Viki van. Most öthónapos terhes. Sír. Indulat nélkül beszél a kutyák gazdájáról, Hankó Jánosról, aki férjének rokona.

– Akárki ment hozzájuk, csak a kapuig ment, mert a házba jóformán senki be nem tette a lábát. Amikor nem volt ittas, akkor áldott jó ember volt. Csak ha az ital elvette az eszét, kötekedett a faluban is. A feleségét a gyerekeim szerették. Ő járt inkább hozzánk, de a gyerekek nem mentek át sosem – teszi hozzá az asszony.

– Mert büdösek voltak – fűzi tovább a szót nevetgélve Karcsika, Robika bátyja.

Az asszony csendre inti a fiát, majd tovább meséli, hogy a 14 kutyán kívül Jancsiék együtt laktak a macskákkal, a kecskével és a disznóval is. Hamar kiderül, a kutyák nemcsak a helyieket támadták meg, hanem saját gazdájukat is. Nem is egyszer. Elmondja, amióta ilyen állapotok uralkodtak a szeszfőzde tőszomszédságában, senki nem mert jó szívvel elmenni a focipálya mellett. Közben megérkezik egy autó, a rokonok a boltból hoztak ennivalót. A gyerekek segítenek becipekedni a házba, megbolydul a ház, egyre többen gyűlnek érdeklődni az udvaron.

– Segélyből élünk, az önkormányzat fogja Robikát eltemetni, a boncolás után valamikor – teszi még hozzá Julianna.

Az önkormányzathoz indulunk. Kérdésünkre, hogyan lehet több mint tíz kutyával és egyéb állattal összezárva élni, az illetékesek csak név nélkül hajlandóak felelni. Elmondják, a faluban portánként négy kutyát lehet hivatalosan tartani, de képtelenség házról házra ellenőrizni, hogy ki tartja be a rendeletet és ki nem. A tavalyi összeíráskor a férfi a rendelettel összhangban 4 kutyát tartott azon a portán, ami egyébként az alpolgármester cégének telephelyén fekszik. A hivatal szerint nem a kutyákkal volt gond, hiszen a gazdára sosem érkezett panasz, nem úgy, mint a focipályán játszadozó gyerekekre, akik hergelték a kutyákat, és gyakran bedobálták a férfi házának ablakát. Megtudjuk, hogy Hankó kutyái most a tiszalúci sintértelepen várják sorsuk beteljesedését.

A Tiszaújvároshoz közeli eldugott telepen három kennelbe osztották szét a befogott ebeket. Csóka László gyepmester a férfi kutyáira mutat, amik most békésen húzzák meg magukat egy sarokban. Hattyú, a fehér, közepes termetű keverék kutya egy rőt szálkás szőrűhöz bújik. Mindkettő reszket. Van, aki szerint Hattyú harapta át Robika torkát, mások szerint a rőt volt.

– Mindegy, melyik volt. Elaltatják az összest Szikszón, két héten belül, ha nem jelentkezik az oltási könyvvel a gazdájuk. Erre pedig kevés az esély. Dobi Tibor, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei rendőr-főkapitányság kommunikációs irodájának vezetője elmondta, halált okozó testi sértéssel gyanúsítják a 63 éves férfit, Hankó Jánost. A rendőrségi gyanú szerint a férfi uszította a kutyákat a gyerekekre, bár ezt jelen pillanatban tagadja. Dobi hozzáteszi, bár a kutyák miatt rendőrségi szempontból nincs előélete a férfinak, megerősítette, hogy a helybéliek és a környékbeliek több panasszal is éltek már, a vad kutyák miatt.

– A rendes ebtartás kutya kötelesség. A rendőrségi tapasztalatok szerint, az ilyen jellegű támadások a nem megfelelő állattartásra vezethetők vissza. Egy biztos, Borsodban az idősebb kollégák sem emlékeznek, hogy valaha ilyen eset történt volna – teszi hozzá Dobi Tibor. Elmondja, hogy amennyiben az állattartó veszélyezteti más tulajdonát vagy testi épségét, akkor egyrészről a Ptk. szerint kártérítési kötelezettsége van, illetve ha személyi sérülés, vagy mint ebben az esetben haláleset történik, akkor az állattartót büntető törvénykönyvi felelősség is terheli. Így a Btk. ide vonatkozó szabályai szerint a férfi kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható. Azt, hogy valójában ki, illetve kik a felelősek a tragédiáért, a bíróság fogja megállapítani. Az, hogy tizenhárom vagy négy kutya okozta a hétéves kisfiú halálát, már nem számít. Ahogy az sem, hogy a fehér vagy a rőt kutya tépett ki nagyobb darabot a kisfiú testéből. Az eset után semmi sem lesz már ugyanúgy Nemesbikken.

Usztics Anna