Közel a városhoz, de mégis távol a nyüzsgéstől, Óbuda barátságos kertvárosában él Pintácsi Alexandra, azaz Szandi és férje, Bogdán Csaba. A háromgyermekes zenész házaspár temperamentumos személyiségéhez, energikus életszemléletéhez jól illik a mediterrán hangulatot idéző családi ház, a déli tájakra jellemző lugas, a kikövezett lejtős udvar és a mindezt körülölelő dimbes-dombos vidék. Az olaszos hangulatot mégis leginkább az édesanya töretlen életkedve, vitalitása, határozott személyisége teremti meg. Ahhoz azonban, hogy Szandi egyszerre lehessen anyuka, háziasszony és sikeres énekesnő, nemcsak rengeteg energiára van szükség, hanem arra a nagyon erős kapocsra is, ami csaknem két évtizede köti össze férjével, és ma már a három kicsivel is. Ahogyan mondják: ők öten egy nagyon erős szövetség.

„Jó, hogy így vannak hárman”

Ennek a szövetségnek pedig nem más a kulcsa, mint a jó házasság. E szilárd alapra hatványozottan szükségük is van, hiszen ők ketten nem csak a magánéletben, a munkában is társak: Csaba tulajdonképpen Szandi egyszemélyes menedzsmentje, szervezi a fellépéseket, a technikai hátteret, sőt az énekesnő dalait is ő írja. Ma már minden olajozottan működik közöttük, ami azonban nem volt mindig így. A kezdetekkor komolyan meg kellett küzdeniük egymásért.

– Tizenhat éves koromban ismerkedtem meg Csabival, aki akkor kétszer annyi idős volt, mint én. Egy turnén jöttünk össze, ahova természetesen apukám és anyukám is elkísért. Csabi volt a szólógitáros, én pedig az énekesnő. A közös munka során rengeteget beszélgettünk, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az élet minden területén hasonlóképpen gondolkodunk. Először nagyon jó barátok lettünk, majd lassanként kezdtünk ráébredni arra, hogy ami köztünk van, az valószínűleg több ennél. Apunak eleinte nem tetszett a dolog, ám anyukám később már falazott is nekünk, mert rögtön tudta, Csabi mellett biztonságban van a lánya, ő egy megfontolt, komoly ember. Tizennyolc évesen aztán dacból, éppen az apai tiltás miatt költöztem el otthonról, emlékszem, egy mustársárga sötétített üveges ARC rendszámú Trabanttal robogtam át az Árpád hídon, és mentem a Belvárosba, mondván, már felnőtt vagyok, és nem akarok többé a paplan alatt titokban beszélgetni a szerelmemmel. Innentől kezdve őrületes bizonyítási vágy élt bennünk, hogy megmutassuk, főként az édesapámnak, hogy együtt tényleg tudunk valami olyat alkotni, amiből siker lesz. Ahogyan ez is történt: akkoriban jelent meg Japánban a lemezem, több külföldi válogatásalbumon is megjelentek a dalaim, ám aput még ez sem hatotta meg. Öt éve voltunk együtt, amikor egyszer csak megtört a jég, és azt mondta, jó, jöjjön fel. Akkor egy hatalmas beszélgetés kerekedett politikáról, mindenféle férfias dologról, majd olyan nagy egyetértés alakult ki közöttük, hogy attól kezdve apu a kedvenc behűtött sörével várta Csabit, talán egy kicsit jobban is, mint engem – emlékszik vissza a romantikus lányregényeket is idéző kezdetekre Szandi, hozzátéve, hogy az őrült lángoló szerelemből szeretetté simuló kapcsolat mára olyan erős összetartozássá vált kettejük között, ami kitarthat egy egész életen át.

De nemcsak egymásra támaszkodnak ilyen szilárdan, hanem a közös hitre is, amely a mindennapok kormányozásában, a cseperedő gyermekek terelgetésében a másik legnagyobb segítségük.

– Csabi vallásos családból jött, mindig is hitben élt, vasárnaponként templomba járt, áldozott, bérmálkozott, számára ez természetes volt – meséli Szandi, majd Csaba veszi át a szót. – Ennek régi családi gyökerei vannak. Keresztapám, akiről Domit elneveztük, Pannonhalmán végzett, ami nagy bátorság volt abban az időben, nem véletlen, hogy csak a harmadik nekifutásra vették fel az orvosira. Anyai nagyapám is orvos volt egy kis településen, Mezőfalván. Az ötvenes években, amikor nem mertek a templomban keresztelni, esténként a rendelőjében takaróval fedték le az ablakot, s mivel egy orvoshoz bármikor bárki mehet, az atya ott tartotta a keresztelőket. Személyesen is találkoztam olyan emberrel, aki tudja a szüleitől, hogy Gál doktor bácsinál lett megkeresztelve. Nagyapám a halála után húsz-egynéhány évvel emléktáblát kapott a faluban, bizonyságul, hogy a diktatúra alatt is lehetett ilyen példaértékű életet élni – meséli a családfő.

– Én viszont már tizenkét éves voltam, mikor önszántamból megkeresztelkedtem – mondja Szandi. – Nekem kevésbé volt természetes a hit, erre az útra egyedül léptem. Mi inkább egy olaszos típusú család voltunk, a gyerekkorom jó értelemben vett őrületben telt, minden hétvégén buliztunk, a házban állandó volt a jövés-menés, ennek következtében ismerem az ötvenes-hatvanas évek összes rock and roll slágerét. A vallás viszont nem igazán játszott szerepet az életünkben. Emlékszem rá, hogy tizenkét éves koromban ültem a strandon az édesapám mellett, fagyit ettem, majd egyszer csak felnéztem az égre, és eszembe jutott, mi lehet ott fönt, hol lehet a Jóisten, mi történik velünk, ha meghalunk. Megkérdeztem apukámat, meg vagyok-e keresztelve. Szegény csak vakarta a fejét, és nagyon elszégyellte magát, hogy hát igen, a testvérem meg lett keresztelve, de a rendszer miatt sajnos úgy alakult, hogy nekem csak névadóm volt. Bennem viszont olyan erős volt ez a sugallatszerű érzés, hogy másnap már ott találtuk magunkat János atyánál, aki minden korosztállyal és mindenféle emberrel szót tudott érteni. Én először csak meg szerettem volna keresztelkedni, ám az atya révén egy olyan közösség tagja lettem, ahonnan nem akartam többé eljönni. Onnantól kezdve édesapámmal minden vasárnap jártam templomba, de csak vele, mert a családban senki nem volt hívő, ezzel kilógtam a sorból. De hiszek abban, hogy mindez nem volt véletlen, meg kellett történnie – meséli az énekesnő, aki éppen ilyen sorsszerűnek tartja gyermekei születését is: nővérével együtt mindig is három gyermekről álmodozott, s ezért soha, egy pillanatig sem gondolkodott el azon, hogy a családalapítást a karrier mögé helyezze.

– Mikor huszonhárom évesen várandós lettem, arra gondoltam, ha ezért nem fogom tudni folytatni a karrieremet, akkor annyit is ért az egész. Ha az emberek elfelejtenek ennyi idő alatt, hát tegyék. És ahogy megszületett Blanka, öt percre rá azt kérdeztem, mikor lesz a következő, a másodiknál már vártam tíz percet, a harmadiknál talán negyedórát is. Egy időben nagyon szertettem volna még egyet, szinte könyörögtem érte Csabinak, de végül megegyeztünk, ha felelősségteljesen akarunk élni, és tényleg mind a három gyerekről gondosodni, pályára tenni őket, akkor elég a három kicsi. Azt mondtuk, egy az apának, egy az anyának, egy a hazának: mi ezt teljesítettük. És tényleg olyan jó, hogy így vannak hárman.

A példaképem az édesanyám

Persze abban, hogy a karriert nem zárja ki a gyerekvállalás, Szandi előtt a lehető leghitelesebb példa állt, az édesanyja.

– Nagyon hálás vagyok édesanyámnak, és amíg élek, soha nem felejtem el neki azt a rengeteg áldozatot, amit értem és a nővéremért hozott. Ő hihetetlenül energikus asszony, ahogy Blanka lányom fogalmazott, egy városi, vagány nagymama. Mindig is fáradhatatlan volt, amikor például a galoppon lovagoltam amatőr zsokéként, minden áldott reggel hatra kivitt Alagra, aztán ment dolgozni a Belvárosba a munkahelyére, de azért még volt néhány mellékállása is. Soha nem aludtam el úgy, hogy kint az ebédlőben le lett volna kapcsolva a lámpa: éjszakába nyúlóan dolgozott és tanult, folyamatosan képezte magát. Emellett a mai napig örök optimista, olyan, mint egy kejfeljancsi, ha valamilyen baj éri, csak feláll, megrázza magát, megy tovább. Előttem ő a legnagyobb példa. Többek közt ezért is vágtam bele, hogy idén felvételizzek a Testnevelési Egyetemre, rekreáció-egészségfejlesztés szakra. Elsősorban persze önmagamnak akarom bebizonyítani, hogy képes vagyok harmincnégy évesen, három gyerek és a munka mellett tanulni, fejlődni. Ugyanakkor nemcsak édesanyámmal kapcsolatban vagyok ilyen szerencsés, hanem az anyósommal is, aki teljesen más típus: igazi szorgos, csodálatra méltó vidéki asszony, aki olyan, mintha a második anyukám lenne – meséli Szandi, akinek kifogyhatatlan életerejét úgy tűnik, volt kitől örökölnie, s most mindezt továbbadja saját gyermekeinek is. – Blankának és a fiúknak is nagyon sok energiájuk van. Mindig szokták mondani, amikor panaszkodom, hogy jaj, nem bírok velük, hogy miért, te milyen vagy? Hiszen mást sem látnak, mint hogy elmegyek itthonról dolgozni, ha pedig hazajövök, akkor mosok, főzök, takarítok, folyamatosan pörgök. Egyik nap azt mondták, anya olyan furcsa vagy. Először nem értettem, majd rájöttem, azért mondják, mert leültem, amit soha nem szoktam egy-két percnél tovább – meséli nevetve.

A sok energiát persze le is kell valahol vezetni, s ennek legjobb terepe a sport. Ahogyan Szandi is rendszeresen jár edzőterembe, futni vagy sztepp-aerobic órára, úgy a kicsik is többféle edzésre: Domi és Blanka a Honvédnál szertornázik, emellett Domonkos vív, Blanka kangoozik, Csabika pedig egyelőre heti kétszer dzsúdózik.

– Érdekes viszont, hogy bár mindhármuknak nagyon jók a zenei adottságaik, mégsem akartak zenét tanulni, a zongoraórák ellen nagyon tiltakoztak, így egy idő után feladtuk. Talán a legkisebb az, akiből szerintünk zenész lehet – mondja az édesanya. hiány, Domi például zenei aláfestéssel kísért kisfilmeket készít a laptopján, a tizenegy éves Blanka pedig már javában festi a húsvéti tojásokat. A gyerekek egyébként mindhárman a közeli Mustármag keresztény óvodába, illetve iskolába járnak.

– Ez az intézmény olyan, mint egy nagy család, komoly hangsúlyt fektetnek a hagyományőrzésre, a keresztény értékekre, ezért is szeretjük. Mindenképpen egyházi iskolát szerettünk volna választani, fontosnak tartjuk, hogy az otthoni és az iskolai-óvodai nevelés erősítse egymást. A gyerek így magabiztos és határozott lesz, hiszen tudja, mi az életünkben az irány, mik azok az értékek, amelyeket fontosnak tartunk.

Százhúszezer kilométer

Persze a család élete abból a szempontból nem könnyű, hogy soha nem tudnak előre tervezni. Ám a gyerekeknek ez természetes, belenőttek a bohém mindennapokba, s azt is megszokták, hogy édesanyjukat megismerik az emberek az utcán, látják a tévében – s nem foglalkoztatja őket különösebben a dolog. Persze ehhez a felnőttek részéről is szükség van némi józanságra és intelligenciára.

– Előfordult, hogy vittem a gyerekeket az orvoshoz, aki mondta, ha a közelben járok, csörögjek rá. Mikor letettem a telefont, akkor jöttem rá, azért kérte, hogy előre behívjon. De én ezt nem szeretem, mert ilyenkor nem Szandiként megyek az orvoshoz, hanem Pintácsi Alexandra édesanyaként, aki a Bogdán-gyereket viszi a rendelésre. Megérkeztünk, és nagyon kellemetlen volt, mert abban a pillanatban észrevett minket mindenki, és hallották a hangszóróban, hogy Bogdán Domonkos és anyukája jöjjön be. Azóta minden orvosnak elmondom, hogy kérem, ne kivételezzenek velem, mert a rendelőbe anyukaként jövök, és ugyanúgy, mint más, én is kivárom a soromat.

Persze az értékes, együtt töltött perceket azért is igyekeznek igen megbecsülni, mert a turnékra a gyerekek nélkül utaznak, így aranyszabály, hogy a nyaralás mindig ötösben telik.

– Sokat járunk vidékre, a kétéves autónkban már most százhúszezer kilométer van. De gyakran koncertezünk a határon túli magyaroknál is – mondja az utakat szervező Csaba. – Februárban például az aradi szórványbálon voltunk, ami ott nagyon nagy esemény, több mint kétezer emberrel, ahová az egész Partium területéről érkeznek magyarok. A szervező először nagyon óvatosan kérdezgette, hogy biztosan tudunk-e vinni minden korosztály számára élvezhető műsort, végül aztán olyan nagy sikere volt Szandinak, hogy utána felhívtak, hogy az elmúlt húsz évben ott járt már az egész magyar popszakma, mégis Szandié volt a legjobb előadás. Egy-egy ilyen visszajelzés nagyon jólesik, főleg a mostani világban, mikor meglehetősen ritka, hogy valaki egy mikrofonnal, egy szál magában kiáll a közönség elé, és élőben énekel. Nem úgy, mint a kilencvenes évek sztárjai, akik közül jó néhányan meggazdagodtak a playbackből, miközben a fellépéseik a világ legnagyobb átverései voltak. Csaba pedig profi zenészként tudja, miről beszél.

– Tizenhat évesen én is egy presszóban kezdtem, basszusgitároztam egy zenekarban, korengedménnyel kaptam rá vizsgát. Figyeltem a gitáros kezét, és játszottam a dalokat, élesben. Végigjártam az iskolát, az első buktákat éppúgy, mint a hatalmas koncerteket. Egyébként a piarista gimnáziumban kezdtem el komolyabban zenélni, ahol még a hetvenes években beatmisét játszó zenekart alapítottunk, mi voltunk az országban az első csapat, akik a Bazilikában az istentiszteleten felléphettek. Én gitároztam, sőt, külön dalokat is komponáltam az előadásainkhoz. A szólistánk Bátor Tamás volt, aki ma operaénekes, a Miskolci Operafesztivál igazgatója, a másik gitárossal, Kisszabó Gabival később együtt játszottunk a Solarisban és alapítottuk meg az Első Emeletet, de alattunk járt egy évfolyammal Gömöri Zsolti is, aki később az Edda zenésze lett, ő is fellépett egy alkalommal egy ilyen beatmisén, ő orgonán játszott. Nagyon jó csapat állt össze az egyházi iskolában. Ekkor a szüleim még azt szerették volna, hogy állatorvos legyek, de később be kellett látniuk, ez nem fog menni, mert a zene abszolút eluralkodott az életemben. Akkor édesanyám azt mondta: rendben van fiam, de bizonyítsd be, hogy viszed valamire. Először beiratkoztam egy hangszerkészítő iskolába, majd a jazz-konzervatóriumba. Ez lett életem egyetlenegy iskolája, amit színtiszta kitűnővel, osztályelsőként végeztem el – mesél Csaba zenészkarrierje indulásáról, amelynek a család kezdeti ellenállása sem tudott gátat szabni. Végül nemcsak a közönség, hanem szülei előtt is sikerült bizonyítania: édesapja már nagyon idős volt, mikor kiderült, minden fiáról szóló cikket eltett és titokban, ám naprakészen figyelte a pályafutását.

– Éppen ezért, a családi példákból okulva gondoljuk úgy, hiba lenne valamilyen irányba erőltetni a gyerekeket. Viszont ha valamiben sikeresek, akkor azt támogatjuk: azt szeretnénk, ha nem agyonszabályozott lenne a gyerekkoruk, hanem kiegyensúlyozott és boldog.

Farkas Anita, Szentei Anna