Átlagban 80:20 arányban utasította maga mögé a Magyar Polgári Pártot a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, Székelyföld kivételével, ahol nagyjából 60:40 az arány. Az eredmény alulmúlta a polgáriak várakozásait, melyek az RMDSZ-ből való kiábrándultságból és a szervezet egyesületként működő jogelődje által is támogatott Tőkés László református püspök őszi európai parlamenti választási sikeréből táplálkoztak.

A novemberi voksolás és a június elsejei helyhatósági választás összevetése roppant tanulságos, ugyanis míg a román pártok erőviszonyai gyakorlatilag változatlanok, addig a magyar belhelyzet jelentősen eltér a hét hónappal korábbitól. A román politikai színtéren például a helyhatósági választásokon ugyanúgy csúfos kudarcot vallottak a legvadabb soviniszta pártok, mint novemberben. A Steaua Bukarest futballklub tulajdonosa, Gigi Becali által vezetett Új Generáció jelentéktelenül szerepelt a voksoláson, de elvérzett a korábban harmadik erőként működő Nagy Románia Párt is. Utóbbi alakulatot szembetűnő kudarc érte Kolozsváron, ahol egyetlen tanácsost sem tudtak bejuttatni a városi képviselő-testületbe, polgármesterjelöltjük, a korábbi magyarfaló elöljáró, Gheorghe Funar pedig kevesebb mint a voksok öt százalékát szerezte csak meg.

A soviniszta pártok összezsugorodásának legfőbb oka, hogy Románia gazdasága az elmúlt néhány évben ugrásszerűen megizmosodott, s az életszínvonal is jelentősen megnőtt. Ugyanakkor nem tűnt el a magyarellenesség, csak más hangszerelést kapott. Több korábbi nagyromániás politikus tevékenykedik például a legjelentősebb ellenzéki erő Demokrata-Liberális Párt színeiben, mivel kifizetődőbb a konjunktúra keretei közt csöndesen sovinisztának lenni, mint a rendszer szélén hangoskodó formációban örök vesztesnek maradni.

Merőben eltért viszont a magyar választói magatartás az európai parlamenti választáson tapasztalttól. Akkor ugyanis rendkívül nagy arányban járultak az urnákhoz erdélyi véreink, különösen Székelyföldön volt jelentős a részvétel. Most viszont épp fordítva történt, a székely régióban meglehetős érdektelenség volt tapasztalható. Pedig az RMDSZ-szel szembeni elégedetlenség nem csökkent. Ennek ellenére a Magyar Polgári Szövetség nem tudott áttörést elérni, bár a helyi tanácsokban meghatározóan jelen vannak a szervezet küldöttei, s Kézdivásárhely polgármesteri székét is sikerült az első körben megszerezni, Sepsiszentgyörgyön és Gyergyószentmiklóson pedig jelöltjeik bejutottak a második fordulóba, és eséllyel pályáznak e városok elöljárói tisztségére. Az eredmény tehát felemás, nem nevezhető kudarcnak, de sikernek sem, hiszen a párt elnöke, Szász Jenő volt székelyudvarhelyi polgármester veszített a Hargita megyei tanácselnöki székért folytatott küzdelemben az RMDSZ-es Borboly Csabával szemben. Ez szimbolikus szempontból is érzékeny vereség volt.

Általánosan elmondható, hogy az RMDSZ magabiztosan kerekedett magyar riválisa fölé Erdély-szerte. A szórványban, már ahol indult egyáltalán, kifejezetten gyengén szerepelt a Magyar Polgári Párt. Ennek okai az alakulat meglehetős szervezetlenségére vezethetők vissza. Bár a jogelőd Magyar Polgári Szövetség már 2004 januárjában megalakult, mindmáig nem sikerült egész Erdélyre kiterjedő, szervezett, a helyi közösségekbe begyökerező pártszervezeteket létrehozni. Az MPP két hónappal ezelőttig gyakorlatilag kizárólag Székelyföldön létezett, márpedig az erdélyi magyarság többsége e régión kívül él. A szervezetlenség egyik oka a kimondva-kimondatlanul létező Székelyföld-szórvány érdekkülönbség. Léthelyzeténél fogva ugyanis más nemzetpolitikai prioritásai vannak a tömbmagyarságnak, és mások a román néptengerben élőknek. Ez a különbség már az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács közti hatásköri vitákban, illetve a különböző autonómiatervezetek közti jelentős eltérésekben megmutatkozott.

Az EMNT háromlépcsős önrendelkezési koncepciójában időrendileg első helyen szerepel a kulturális vagy személyi elvű autonómia, majd a román többségen belüli magyar szigetek sajátos státusa, s végül a székelyföldi területi autonómia. A Székely Nemzeti Tanács értelemszerűen utóbbira helyezi a hangsúlyt, s erre támaszkodva kívánja kivívni a többit. Mindkét elmélet mellett és ellen is felhozhatók érvek, s a vita igazából mindmáig eldöntetlen. Tény azonban, hogy ez torzsalkodásokat eredményezett, akárcsak a két szervezet viszonyának tisztázatlansága. Az SZNT ugyanis mellérendelt státust kíván, míg az EMNT egyfajta tagszervezetként képzelte el a székelyek tömörülését. További törésvonalat jelent az erdélyi polgári, nemzeti oldalon belül, hogy az EMNT a Fidesszel ápol jó kapcsolatokat, az SZNT pedig a Magyarok Világszövetségével, s a Fidesz–MVSZ-ellentét sajnálatos módon kihatott az erdélyi nemzeti oldal belső viszonyaira is.

Mindezek eredményezték azt, hogy a Magyar Polgári Párt négy év alatt nem tudta kiépíteni helyi szervezeteit egész Erdélyben. Az induláskor ugyan voltak a pártnak emberei Biharban és Szatmárban, ám az alakulaton belüli rivalizálás, hatalmi harc kiszorítással, alapszabály-ellenes kizárással párosult, s ez meghatározta a továbbiakat, és megtépázta a hitelességet. Nem szerencsés ugyanis úgy kárhoztatni az RMDSZ belső kamarillapolitikáját, hogy közben hasonló eszközökkel szorítanak partvonalra vélt vagy valós riválisokat a polgári oldalon. Ráadásul Székelyföldön belül is időről időre felütötte fejét a viszály. Szász Jenőnek Háromszéken is kritikusai akadtak, akik a pártépítés akadozását kérték számon az elnökön. Éles pengeváltást követően azonban – az ügy fontosságára való tekintettel – ezek a viták elcsitultak, sőt az elmúlt két hónapban a korábbi sérelmek ellenére Belső-Erdélyben és Partium egyes részein is megszerveződött, vagy épp újjáalakult a Magyar Polgári Párt helyi szervezete. Ám két hónap nem volt elegendő ahhoz, hogy jelenlétük tudatosuljon a potenciális választókban. Ráadásul pénz, paripa, fegyver híján sajtótájékoztatókon, lakossági fórumokon kívül gyakorlatilag eszköztelenek voltak a lassan huszadik évébe lépő RMDSZ jól kiépített, biztos pénzügyi alapokra támaszkodó szervezeteivel szemben.

Jórészt ezzel magyarázható a Magyar Polgári Párt gyenge kampánya is. Plakátjaik szerencsétlen grafikai megoldásokkal voltak megkomponálva, mondandójuk pedig kimerült az autonómiára vonatkozó általánosságokban és az RMDSZ bűneinek fölhánytorgatásában. Az ellenfél ezzel szemben infrastrukturális fejlesztésekről, munkahelyteremtésről, gazdasági programokról beszélt, s ez jobban megfogta az embereket.

Bár mindezzel együtt látszólag ellentmondás, hogy az erdélyi magyarság többsége minden kiábrándultsága és egy választható magyar alternatíva jelenléte ellenére az RMDSZ-t favorizálta, a sajátos kisebbségi léthelyzet elegendő magyarázatul szolgál e jelenségre. A szórványvidékeken ugyanis, ahol elszigetelten élnek véreink a román néptengerben, úgy gondolkodnak a magyarok, hogy akármennyire elkopott az RMDSZ, akármennyi visszásság, tisztességtelen húzás bizonyosodott már rá Markó Béláékra, mégiscsak magyar jelölteket indítanak. S mert e választók biztosra akarnak menni, hát akkor is az esetleg utált RMDSZ-es jelölt neve mellé ütik a pecsétet (a román választási szabályok szerint ugyanis így szavaznak), ha egyébként szívük szerint a másik magyart támogatnák. A Magyar Polgári Párt felemás teljesítményének oka tehát a szórványban e sajátos léthelyzet és a szervezetlenség, Székelyföldön pedig a megkopott hitelesség. Az alacsony részvételi arány e régióban azt igazolja, hogy a Magyar Polgári Párt nem tudott valódi alternatívaként megjelenni az emberek előtt.

A június elsejei helyhatósági választás tanulsága az erdélyi polgári, nemzeti oldal számára, hogy komolyan kell venni a pártépítést, különösképpen a Székelyföldön kívüli területeken. A feladat hatalmas, az idő sürget, ősszel ugyanis országgyűlési választások lesznek Romániában.

Ágoston Balázs

Magyar voksok, szerb jelöltek

Mélyen a várakozások alatt szerepelt a délvidéki Magyar Koalíció a vajdasági tartományi választások május 25-i, második fordulójában. Az első körben talpon maradt 11 jelölt közül csak 4 jutott be az újvidéki képviselőházba, így mindössze 9 magyar foglalhat helyet a 120 tagú tartományi parlamentben. A kudarcot súlyosbítja, hogy a 11 versenyben maradt magyar jelölt közül 10-nek szerb ellenfele volt, vagyis az esetek többségében a magyar választók szerb indulókat támogattak. A magyar választók egyrészt tartottak a Szerb Radikális Párt további megerősödésétől, másrészt Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, a Magyar Koalíció listavezetője elhamarkodottan, már az első forduló után (mely egyben előre hozott országgyűlési és helyhatósági választás is volt) felajánlkozott partnerként a Demokrata Pártnak, ezért a délvidéki magyar szavazók úgy gondolhatták, ha úgyis a demokraták mellé szegődik a magyar pártszövetség, akkor ők is közvetlenül őket támogatják.