Egy gyógyulási folyamat közepén járunk

– A legutóbbi népszámlálás alkalmával egymillióval kevesebben vallották magukat katolikusnak, mint korábban. Az egyház nem volt képes megszólítani a híveket, elvesztette a vonzerejét?

– A magyarázat többrétű. 2010 óta erőteljes gazdasági növekedést élt meg az ország, a szélesedő középosztály pedig a nyugati mintákat követi, pontosabban fogalmazva a Nyugaton zajló társadalmi folyamatok Magyarországot sem hagyják érintetlenül. A szekularizáció ugyanis nem állítható meg a határnál. Azt pedig figyelembe kell venni, hogy a katolikus egyház értékei úgy viszonyulnak a modern világhoz, mintha teljes gázzal haladnánk a forgalommal szemben az autópályán. A közösségi médiában, a Netflixen és általában a médiában hömpölyög a szemét. Azokat a negatív hatásokat, amelyek a keresztény társadalmakat érik a kontinensen, vagy már tönkre is tették Nyugat-Európában, nem tudjuk megállítani a Lajtánál. Mindemellett a gyakorlati megközelítés szerint a kérdőív összeállítása is hibás volt. Az elektronikus lekérdezés közben arra kötelező volt válaszolni, hogy hány WC van a házban, ellenben a felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdést ki lehetett hagyni. A nem eléggé elkötelezetteknek ez azt jelentette, hogy nem kell a kérdéssel foglalkozni. Abban a világban, amelyben egy 30-40 másodperces TikTok-videó hosszára van szabva az emberek figyelme, egy 15 perces kérdőív halálra van ítélve. Egy ilyen felmérés akkor adna közel pontos képet, ha minden kérdésre kötelező lenne válaszolni. A pesszimista és kárörvendő hangok ellenére azonban még így is büszkék lehetünk az egyházunkra. Van kétmillió katolikus Magyarországon, akik a világ nyomása, a kultúránkat ért támadások ellenére is vállalták az egyházhoz tartozásukat. Közben rengeteg pozitív kép ragyog vissza a keresztény egyházak működéséről. Lenn, a frontvonalakon, ahol én is szolgálok, látom a gyarapodás eredményeit. Azt, amit nehéz számszerűsíteni.

– Az egymillió közömbös azonban azt üzeni, hogy a magyarok jelentős hányadának megkopott a keresztény identitáshoz való ragaszkodása.

– Ne legyünk túl szigorúak. Egy gyógyulási folyamat közepén vagyunk. Aminek része az is, hogy fel kell világosítanunk a társadalmat. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy jobb lett-e a magyar oktatásügy azzal, hogy az ötvenes években az iskolák kétharmadát működtető egyháziakat üldözte az állam, teherautóra pakolták és Recskre vitték a papokat. Jobbak lettek-e a gimnáziumaink, az általános iskoláink, hogy a nővéreket és az atyákat elhurcolták vagy kirúgták? Jobb lett a magyar egészségügy, hogy a betegápoló nővéreket szétkergették és börtönbe zárták? Szerintem minden olvasó tudja a választ. Az egyházüldözés évtizedei alatt sérült struktúrákat nem lehet négy ciklus alatt rendbe tenni. Gondoljunk bele, hogy csak 2013-ban volt elég bátorsága vagy ereje a kormányzatnak arra, hogy az állami iskolákba bevezesse a hit- és erkölcstan oktatását. Heti egyszer, 45 percben a hitedről szabadon beszélhetsz az iskolában, ez hihetetlen nagy lépés volt. Három faluban szolgálok, ezekhez összesen négy iskola tartozik. Mind a négy intézményben tanítok, a tantestület tagjaként vagyok jelen. Ez hatalmas dolog. Ha valamelyik pedagógusnak problémája akad, az megszólít, bizalommal fordul hozzám, mert élő kapcsolatunk van. Lassan újraélednek az erőszakkal elszakított kötelékek az egyház és a hívek között. A folyamat persze még gyerekcipőben jár. Lassan felnő azonban az a generáció, amelyik nyolc éven át hittanórára járt, amelyiknek az út menti keresztről nem a műemlék, hanem a nagypéntek jut eszébe. Az állam hivatalos kommunikációja is sokat segít. Az adventben áldott készületet, áldott, békés ünnepeket és nem kellemes ünnepeket kívánnak, Szent István államáról és népéről beszélnek a hivatalos kommünikékben. A mostani számok tehát jórészt a 2010-es fordulat előtti állapotokat tükrözik vissza, a lemorzsolódás elkerülhetetlen volt.

– Tehát van okunk bizakodni? Optimista a magyar katolikus egyház jövőjét illetően?

– Hogyne volnék optimista. 2010-ben az oktatási intézményeink hat százaléka volt felekezeti, most 18 százaléka. A merítés még nagyobb lehet, minden városban van egyházi intézmény. A szülők választhatnak egyházi és a világi oktatás között, miközben azt látjuk, hogy az egyházi iskolákba való bejutásért verseny folyik. Biztos vagyok benne, hogy aki egyházi iskolába jár, arra ragad valami a szellemiségéből is. Még akkor is, ha egyébként vallásos szempontból közömbös családi háttérből jön. Ha van egy jó tantestület – márpedig a pedagógusainkat is képezzük –, akkor van okunk a bizakodásra. Nagyon sok, egyházi iskolában végzett gyerek jelenik meg mostanában a munkaerőpiacon. Jogászok, közgazdászok, politikusok, tanárok, orvosok, kétkezi mesteremberek.

A társadalmi élet minden területén jelen vagyunk, jelen vannak a gyermekeink. Én szakképzésben dolgoztam, láttam az eredményeket. Egy házfelújításnál sem mindegy, hogy a mester milyen szellemiségben nevelkedett. Meg merem kockáztatni, hogy két, vallását komolyan gyakorló keresztény között a bizalom is más ilyen helyzetekben. Különleges köteléket jelent, hogy ugyanabból a kulturális közegből származunk.

– Egy lelkésztől nemrég azt hallottam, hogy a papok felelőssége hatalmas ezekben az időkben, amikor az egyház tevékenysége támogatva van. Most kell sikert elérni a társadalom lelki megújításában.

– Én azt gondolom, hogy ez csapatmunka. Az egyház állapota nem csak a papokon múlik, a papság nem tud keresztény társadalmat építeni, ahhoz szükség van a hívek aktív közreműködésére is. Ráadásul mi, papok, egyre kevesebben vagyunk. A világiakra egyre nagyobb szerep hárul a közösségeink formálásában. Meg kell találni azokat a szerepeket, amelyekben a világi híveknek kell előtérbe lépniük, és azokat, amelyek igénylik a papi közreműködést. Például a családi életről, a házastársi kapcsolat problémáinak megoldásáról, a gyereknevelésről olyan laikus hívek kell hogy megszólaljanak, akik szentségi házasságban élnek, gyermeket nevelnek, gyakorló keresztények, megélik a nehézségeket, de meg is küzdenek azokkal. Nem szentek ők sem, de hitelesebben szólalnak meg bizonyos kérdésekben az emberek szemében, mint egy pap. Az evangelizáció mindannyiunk feladata. Családon, baráti, kollegiális kapcsolatokon belül egyaránt. Nagy kérdés, hogy mi lesz a fiataljainkkal. Mert egyre nehezebb a közönyösséget áttörni. Sajnos az a fiatal, aki 4-5 órát ül a telefonnal a kezében, azt nem érdekli az íjászat, a néptánc, nem lesz belőle cserkész. Ez még akkor is így van, ha egyébként vallásos neveltetést kapott.

– A spirituális nyitottság azért megvan a fiatalokban?

– A teremtettségünktől fogva megvan mindannyiunkban a vágy a transzcendens irányába. Ez alaptétel. Viszont a fiatal mindig lázadt. Az uralkodó rend ellen, a hagyomány ellen. És nem sikerül nekünk megmutatni, hogy lázadásában is jó helyen van itt. Ekkor sokan a keleti tanítások, a buddhizmus és egyéb irányzatok felé tapogatóznak. Meg kell jegyezni, hogy a szekták és a kisegyházak marketingtevékenysége nagyon hatékony, jobb, mint a katolikus egyházé. A Krisna-tudatú hívő szembejön velünk az IKEA parkolójában, kedvesen invitál egy beszélgetésre. Pénzt, energiát fektetnek abba, hogy meggyőzzék az embereket. A katolikus egyháznak van tanulnivalója, kétezer éves intézményként nehezen mozdul el a megszokottól, de muszáj lesz. Minőségi kommunikációra van szükség, minőségi hírportálok működtetésére, jelen lenni a közösségi oldalakon, a legkisebb rezdülésékre is reagálni. Van mondanivalónk a fiataloknak, a hozzájuk vezető csatornákat azonban nem használjuk.

– Mi akadályozza meg az egyházat abban, hogy jól és hatékonyan kommunikáljon?

– Azt látni kell, hogy a mostani társadalomban soha nem látott távolság alakult ki a generációk között. A magyar családmodelltől rettenetesen idegen az, ami az elmúlt 70 évben létrejött. Régen a fiú feleségül vette a lányt, hazavitte a feleségét, és három generáció élt együtt, a családban pedig a nagyszülők szava volt a döntő. Egymástól tudtak tanulni, és volt egy rendje az életnek. A nagymama nevelte a gyereket, tanította imádkozni. Jött a kommunizmus, és mindent szétzilált. Ma a szülők, a nagyszülők és az unokák generációja már nem értik egymást. Sokszor a szavakat sem értik, amelyeket a fiatalabbak használnak. Soha ekkora távolság nem volt a húszas és a hetvenes éveiben járó generáció között. Az öregek pedig le vannak írva. Az egyházban a püspökök a nagyszüleink, a társadalmi rend azonban fennmaradt, az idős püspök szava a döntő. Ám az egyházban az idősek éppen úgy nem értik a fiatalabbakat, mint a világi családokban. Hogy csináljunk egy hivatalos TikTok-oldalt, fizessünk kommunikációs embereknek, áldozzunk energiát a közösségi médiára, arról ők döntenek. A modern médiaeszközök bevonása az életünkbe azonban nehezen megy. Tartanak attól, hogy támadások céltáblájává válunk, rosszat írnak rólunk, kikarikíroznak. Hodász atya pedig különösen visszavetette ezeket a kezdeményezéseket. Az idősebb püspökök András bukása után példaként emlegették, hogy az ilyen helyzetek elkerülése miatt kell távol maradnunk a közösségi média túlzott használatától. Nekem szerencsém van azzal, hogy szentelő érsekem hasonlóan fontosnak érzi a közösségi platformokon való megszólalást, mint én, így segíti, támogatja ez irányú munkálkodásomat. Ki kell ugyanis menni az emberek közé, ott kell misszionálni, ahol az emberek vannak. Nekünk nem a katakombákban, hanem a nappali világosságon a helyünk, hogy az embereknek kezet nyújtsunk.

– A misszióban azoknak a híveknek is van felelőssége, akik hivatásuknál fogva is sok emberhez elérnek. Nekik kellene kézbe venniük a krisztusi marketinget?

– Nagyon fontos lenne, hogy a pék, a hentes, az újságíró egyaránt vallja meg a hitét. Egy pékségben nyugodtan ki lehet tenni a keresztet, egy autószalonban ki lehet helyezni Szent Kristóf szobrát. Ezek a jelképek azt fejezik ki, akik valójában vagyunk. Én Szent Ambrus ünnepén mindig hívom a méhészeket, Szent Miklóskor a pálinkafőzőket, hogy szenteltessék meg a portékáikat. Adjanak hálát azért a tudásért, amivel megáldotta őket a Fennvaló. Azok, akik többet kaptak, álljanak ki és vallják meg, hogy Istentől kapták a tálentumaikat. Művészek, médiaszemélyiségek, értelmiségiek. Még akkor is vállalják, hogyha tudjuk, hogy aki megvallja az Istent, azt ledarálják az egyház ellenségei.

– Mi a helyzet Tóth Gabival?

– Az volt a baj, hogy a botrány kirobbanása előtt közvetlenül is hangoztatta a keresztény, családvédő meggyőződését, miközben már benne járhatott a bűnben. Neki kellett volna levonnia a megfelelő következtetéseket. Ki kellett volna állnia, megvallani, hogy elbukott, tisztáznia kellett volna a helyzetet, nem hagyni kétségeket. Sajnos alkalmat adott az egyház ellenségeinek arra, hogy botlását felhasználva érvénytelenítsék mindazt, amiben hisz. Pedig ahhoz senkinek nincs joga, hogy kétségbe vonja Tóth Gabi őszinte hitét. A valóság ugyanis az, hogy a bűneink ellenére is Krisztushoz tartozunk.