– Évek óta megszervezi Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokságot. Miért tartotta fontosnak, hogy ne csupán a jelenlegi, hanem a történelmi Magyarország határain belül szervezzen vetélkedést a fiataloknak?

– Az első ifjúsági regény, amit elolvastam, Dánielné Lengyel Laura A gyermek Rákóczi című könyve volt. Nyolcéves lehettem akkor, és nem értettem, miképpen lehetséges, hogy egy magyar fejedelem Csehszlovákiában van eltemetve. A kérdés a későbbiekben is foglalkoztatott, úgyhogy amit abban az időben lehetett, azt beszereztem a későbbiek folyamán, és így fiatal koromtól kezdve foglalkoztatott a határon túli magyarok élete, sorsa. Rákóczi egyébként egyfajta példakép lett számomra. Óriási vagyona volt, semmi gondja nem lett volna az életben, de ő a hazájáért harcolt, tudva, hogy ezzel mindent kockára tesz.

– Első meccsét a magyar labdarúgó-válogatottban Románia ellen játszotta, ráadásul idegenben. Hogyan viszonyultak önökhöz a románok?

– Ez valóban feledhetetlen emlék, pedig harminchét éve történt, 1972 májusában. A négy közé jutás volt a tét az Európa-bajnokságon, és itthon 1-1 lett az eredmény, a mi gólunkat Branikovics Laci szerezte, a román válogatottét pedig Szatmári Lajos.

– Érdekes érzés lehetett a román válogatott színeiben magyarként gólt rúgni a magyar válogatottnak…

– Szatmári nagyon boldog volt. Cigánykerekezett, aztán megcsókolta a Népstadion gyepét, madarat lehetett volna fogatni vele. A Partiumban élő magyarok viszont nem voltak ennyire jókedvűek, utána hallottam, hogy szétverték a házát…

– Milyen hangulat fogadta önöket a visszavágón, Romániában?

– A románok természetesen fogadkoztak, hogy majd Bukarestben legyőznek bennünket, és akkor ők jutnak tovább. Az érdeklődésre jellemző, hogy a hatvanötezer jegyre több mint háromszázötvenezer igénylés érkezett. Persze a meccs is örök emlék, de ami előtte történt az öltözőben, az talán még emlékezetesebb. Ülünk a helyünkön, hallgatjuk Illovszky Rudolfot, a szövetségi kapitányt, és egyszer csak kopogtatnak. Egy hölgy és két férfi lépett be, a hölgy odasétált Illovszkyhoz és azt mondta: „Szövetségi kapitány úr, Erdélyből jöttünk. Megengedi, hogy pár mondatot szóljunk a csapathoz?” Illovszky bólintott, mire a hölgy felénk fordulva azt mondta: „Uraim, itt ma sok minden történhet, egy nem, hogy önök vereséget szenvednek. Amikor a tévében megszólal Vitray hangja, amikor a rádióközvetítést elkezdi Szepesi György, aztán felcsendül a Himnusz, Erdélyben mindenhol nyitva lesznek az ajtók és az ablakok, a hangerő teljesen fel lesz csavarva, úgy szurkolnak önöknek. A mindenható Istenre kérem önöket, nehogy kikapjanak, mert akkor nekünk nem lesz maradásunk. Uraim, tegyenek bennünket büszkévé!” Mondanom sem kell, feszült hangulatú mérkőzés volt. 2-1-re vezettünk, amikor tizenegyest kaptunk. Páncsics Mikinek kellett volna rúgnia, ő volt kijelölve, de nem vállalta. A második gólunkat szerző Kocsis Lajos állt a labda mögé, amiért minden tisztelet megilleti, ám a lövését megfogta a kapus. Maradt a 2-1, ahelyett hogy két góllal vezettünk volna. Végül a 81. percben egyenlítettek a románok. Jöhetett a harmadik meccs semleges helyszínen, Belgrádban, ahol nyertünk 2-1-re és továbbjutottunk, de a meccs nyomait a mai napig őrzöm a fejemen, úgy felszakadt a bőr. Még egy mondatra is emlékszem a másnapi újságból: „Nem csoda, hogy Deleanunak kiesett négy foga, hiszen Kűbe harapott.” De a lényeg persze az volt, hogy kivertük a románokat, no meg az, hogy a négy közé jutottunk. Rákóczi életének tisztelete és ez a bukaresti öltözői kérés pedig örökre meghatározza a gondolataimat a határon túliakról.

– Akinek ennyire fontos a hazája, mint önnek, az hogyan szánja rá magát arra, hogy elhagyja Magyarországot?

– 1976-ban behívatott Kutas István, a magyar sport akkori nagyhatalmú ura, és közölte, hogy eltiltanak, mert szovjetellenes, kommunistaellenes és antiszemita vagyok. Mondtam neki, hogy Pista bácsi, az antiszemita vádat visszautasítom. Nekem vannak zsidó barátaim, Radnótitól Molnár Ferencig sok zsidó életét, munkásságát nagyon tisztelem, én nem vagyok antiszemita. Persze, nem lehetett őt meggyőzni. Végül nem kellett felhagynom teljesen a focival, Grosics Gyula elintézte, hogy játszhassak a másodosztályú Volánban, de válogatott futballistaként azért ez sem tett boldoggá. Hírét vettem, hogy a kecskeméti rendőrkapitány nagy sportrajongó és ráadásul fradista, úgyhogy volt Fradi-játékosként lehet esélyem. Leutaztam hozzá, és mondtam neki, hogy szeretnék kimenni Szabadkára, mert ott van egy olasz piac, ahol jó minőségű futballcipőket lehet kapni. Az volt az ára az engedélynek, hogy három órán át éltettük a Ferencvárost és dicsértük a kommunizmust, így aztán annyira fellelkesedett, hogy az útlevélosztály ellenkező munkatársával hangosan kiabálva elintézte nekem, hogy kimehessek. Jugoszláviából aztán már eljutottam Nyugatra, pár nap múlva Genfi-tó partjáról telefonáltam haza, hogy elmondjam, hol vagyok és sok sikert kívánjak a Fradinak a bajnokságban. A belga bajnok FC Bruges csapatánál kötöttem ki végül, ahol óriási szeretettel fogadtak. Még becenevem is lett hamar, híres edzőnk, Ernst Happel Paprikának szólított. Azt hiszem, ez nem csupán az én tudásomnak, hanem a magyar futballisták eredményeinek is szólt. De a disszidálásomért megkaptam a büntetést is. Az egy dolog, hogy hosszú eltiltást kaptam, így csak a Bajnokok Európa Kupájának döntőjében játszhattam, előtte nem, de a Népszabadság pár nappal a döntő előtt azt írta, Kű Lajos egy kocsmai verekedés miatt az őt leginkább megillető helyre került, a börtönbe. Persze ezt én csak később tudtam meg, mint ahogy azt is, hogy a BEK-finálét közvetítő Magyar Televízió kommentátora, Vitray Tamás a mérkőzés során nem ejtette ki a száján a nevemet. Gondoljunk bele, a helyszínen százezer néző a világhírű Wembley-stadionban, a Liverpool elleni döntőnket százmilliók nézték tévén keresztül, erre a magyar tévé nem hogy büszke lenne arra, hogy ennek egy magyar fiú is a részese, hanem elhallgatja a nevemet. Ez jellemző az akkori rendszerre… De legalább édesanyám látta, hogy nem vagyok börtönben.

– Mikor jöhetett haza?

– Már azt se volt könnyű elintézni, hogy édesanyám meglátogathasson kint, de engem még 1986-ban is visszafordítottak a határról, mikor a gyermekeimnek meg akartam mutatni Magyarországot. Azt mondták, persona non grata vagyok. Aztán nagy nehezen sikerült elintézni, hogy még abban az évben látogatóba jöhessek. Végül 1997-ben költöztem haza, és rögtön a dolgok közepébe csöppentem. Torgyán József felkért, hogy induljak el szülővárosomban, Székesfehérváron a választáson. Vállaltam, mert úgy láttam, ő abszolút jobboldali, nemzeti eszméket képvisel, bár voltak feltételeim, például az, hogy ne kelljen belépnem a pártba. Ez jó döntés volt, látva, hogy mi lett végül az FKGP-ből…

– Hogyan jött a diákbajnokság ötlete?

– Először egy csapatot szerveztem, amelyikkel körbejártuk a Kárpát-medencét. Eperjes Károlytól Fenyvesi Mátén át Erdei Zsoltig művész, sportoló és újságíró barátaim játszottak benne. Mindenhol nagy szeretettel fogadtak, mi pedig segélyszállítmányokat vittünk. Négy év alatt számtalan helyen voltunk, és látva a sikert, kitaláltam, valami hasonlót gyerekekkel is lehetne csinálni, hogy ezzel „egyesítsük” a történelmi Magyarországot. Az lett a jelmondatunk, hogy „Hittel, kultúrával, sporttal”. Nem véletlenül, hiszen ennek a három dolognak szerintem minden magyar fiatal fejlődésében kulcsszerepe kellene, hogy legyen. Először 2003-ban két korosztályban labdarúgó-bajnokságot szerveztünk, több mint kétszáz csapat részvételével, kiegészítve irodalmi és történelmi vetélkedőkkel. Azóta más sportágak is vannak, mint asztalitenisz, birkózás, kézilabda és sakk. A helyi selejtezőket magyarországi meccsek követik, a döntő helyszíne pedig az Üllői úti Ferencváros-stadion. Az Aranycsapat még élő tagjai mindenben támogatnak, Mádl Ferenc pedig államelnöksége óta fővédnökünk. Sok munka van benne, de az igazi jutalom nem az, hogy Széchenyi-díjat kaptam, vagy Fejér megye díszpolgára lettem. Mert mindez óriási megtiszteltetés, ám azt az érzést nem múlja felül, amikor az általam szervezett bajnokság döntőjében mondjuk a Székelyudvarhely csapatának tagjait látom felhőtlenül ünnepelni az Üllői út gyepén.

Bándy Péter