Egy normális hang

Csaknem negyed évszázada dolgozik a közszolgálati televíziónál, évek óta vezeti a Ma reggel című napi magazint, közvetlen kíváncsisága és őszinte hangja üdítő színfolt a pózok diktálta médiavilágban. Fábián Barnával, az M1 műsorvezetőjével beszélgettünk.

– Agrármérnöki, majd jogászdiplomával a zsebében, több Angliában töltött év után hogyan került egyáltalán a televízió közelébe?

– Teljesen véletlenül. 1993-ban fiatal agrármérnökként egy hibridkukorica-termelő cégnél dolgoztam, amikor lerobbant az autóm egy Hódmezővásárhely melletti raktárnál, így kénytelen voltam vonattal hazamenni Békéscsabára. Várva az orosházi csatlakozást, beültem a restibe, ahol a tévében éppen egy felhívás ment, hogy riportereket, műsorvezetőket keresnek a Magyar Televízióba. Ezt akkor nem is vettem annyira magamra, ám az egykori évfolyamtársaim, akikkel nem sokkal később megnyitottuk a Hunya községi libatelepünket, csak nem hagytak békén vele. Pláne mert tudták, hogy azért nem esik annyira messze az ilyesmi tőlem: még a gimnáziumban színjátszó körös voltam, a debreceni Csokonai Színházban statisztáltam négy éven át, sőt, egyszer még a Színművészetivel is megpróbálkoztam. Végül addig nyüstöltek, amíg brahiból beadtam a felvételit. Be is hívtak egy beszélgetésre, a második, mikrofonpróbás felvételire azonban már nem tudtam elmenni: pont aznap fogadtunk tizenötezer napos libát, amiket természetesen nem lehetett volna csak úgy ott hagyni. Telexeztem gyorsan Bán János főszerkesztő úrnak, aki, mint később megtudtam, jót röhögött az egészen, hogy ekkora idiótát ő még nem látott. Talán e bátorságnak is köszönhető, hogy mégis visszahívtak az utolsó, kamerapróbás fordulóra, végül gyakornok lettem a szegedi körzeti stúdiónál.

– Ezt igencsak mozgalmas évek követték, volt a Híradó dél-alföldi tudósítója, rovatvezető Szegeden, riporter az Estében, 2012 óta pedig a Ma reggel műsorvezetője. Lassan huszonöt éve dolgozik a közszolgálati televíziónál, mondhatni, hűséges típus?

– Azt hiszem, hogy igen. De talán azért is tartottam ki ilyen hosszú ideig, mert szerencsés voltam: mindig olyan munka talált meg, amit, ha voltak is benne buktatók, szerettem csinálni. Még a hajnali keléshez is hamar hozzászoktam, csak két titka van: korán le kell feküdni, és minél többet kell mozogni. Mivel fiatalabb koromban igazolt műugró voltam Debrecenben, a sport adta fegyelem úgy látszik, már örök életemre elkísér.

– Soha nem szakadt még el az a bizonyos cérna?

– Esterházy Pétert tudnám idézni ezzel kapcsolatban: „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.” Egyetlenegyszer, mondjuk, válaszoltam egy engem e-mailben piszkálgató fiatalembernek, de miután a kétnapos levélváltás után egyre csúnyább dolgokat vágott a fejemhez, megírtam, hogy sajnálom, ha a személyemmel felzaklattam, de azt hiszem, felesleges tovább folytatnunk ezt a beszélgetést. Ez persze csak egy szélsőséges és negatív példa, a mindennapokban sokkal több jót kapunk a nézőktől.

– Az ön generációja végigjárta a szamárlétrát, az sem zavarja, hogy a kereskedelmi csatornákon gyakran valóságshow-sztárokból, szépségkirálynőkből vagy tehetségkutatókban felfedezett énekesekből válnak hirtelen műsorvezetők?

– Más csatornák gyakorlatát nem tisztem, és nem is akarom minősíteni, az az ő műsorpolitikájuk része, kivel dolgoznak együtt. Azt viszont egyáltalán nem tartom bajnak, ha az ember egy bizonyos kort megélt már, mire egyáltalán, pláne a komolyabb műfajokban, a képernyőre kerül. Persze, nem lehet ebben sem általánosítani, van, aki eleve erre a pályára született. Magamat egyáltalán nem tartom egyébként a pálya csúcsának, sem kifejezetten tehetségesnek – inkább rutinosnak. Ezt a rutint pedig egyértelműen a kor hozza meg: egy idősebb műsorvezetőről én magam is jobban elhiszem a tapasztalatot, a komolyságot, a hozzáértést, az érdeklődést.

– A hang, az orgánum, a szép, tiszta és helyes beszéd, amire régen nagy figyelmet fordítottak, ma mintha mégsem lennének ugyanolyan fontosak.

– Itt, az MTVA-nál biztosan nem így van. Minden műsorvezetőnek három­évente meg kell jelennie a mikrofon- és képernyőbizottság előtt, különben elveszik az engedélyét. Emellett arra is kötelezve vagyunk, hogy beszédtanárhoz járjunk. Ez pedig nagyon is rendben lévő dolog: egy közszolgálati televízió műsorvezetőjétől minimumelvárás, hogy ha nem is mindig megy tökéletesen, de leg­alább törekedjen a szép és helyes beszédre.

– Hogy ne mondhassa senki: pösze vagyok, rosszul hangsúlyozok, a szókincsem is szegényes, sebaj, a tévébe pont jó leszek.

– Erről eszembe jutott egy vicces történet. Még az agráregyetemre jártam, amikor egy vizsgán kihúztam a málnakártevőket. Fel is soroltam, ami csak eszembe jutott, málnatetű, málnadíszbogár stb., majd szólt a professzor, hogy kihagytam egy nagyon nagyot, amely ritkán jár ide, nagy méretű, és óriási pusztítást végez. Mivel úgy láttam, mintha kacsingatna rám, azt hittem, viccel, így rávágtam, hogy hát persze: a medve. A tanárom erre kiment a folyosóra, hogy kollégák, diákok, ide-ide, fogtam egy igazi hülyét. Az egyetemen azóta is gyakran emlegetett történet lett mindebből, ott tanító egykori évfolyamtársam például mindig megemlíti a hallgatóinak, hogy ha vizsgáznak, és kihúzzák a málnakártevőket, nagyon vigyázzanak, hogy ne sorolják fel a medvét, mert akár még műsorvezető is lehet belőlük! A viccet félretéve, ez ugyanolyan, mint a tévézés: nem éri meg az embernek szinten alul teljesíteni, mert csak egyszer legyél hülye, vagy mondj valamit rosszul, örökre fennmarad a híre.

– Ha már viccelődés: az adásokból is látszik, hogy mindez nem áll távol öntől, szeret olykor laza lenni, és nem olyan véresen komolyan venni önmagát és a világot.

– Valóban, imádok hülyéskedni, általában fél héttől fél nyolcig vannak a politikai tartalmú témák, utána, ha olyan a beszélgetés, és partner hozzá a vendég is, simán mehet a dolog. Nemrég például bejött egy kis település polgármestere a kemencefesztiváljukról beszélni, és szóba került, hogy az egyik program egy interaktív esküvő lesz helyi népszokásokkal. Kérdezte, ismerek-e valamilyen vőfélyrigmust, én meg szépen elszavaltam, hogy „itt a sok tésztából a sütemény, aki ilyennel él, nem érheti köszvény”. Egyszer ugyanis voltam kikiáltó egy Mihály-napi vásáron, onnan maradt meg bennem néhány ilyen ver­si­ke. Kautzky Armand barátom mondta erre, hogy Barna, te már minden voltál, csak akasztott ember nem. Én meg, hogy tévedsz, Armand, mert még nagyon régen, az Egyetemi Színpadon igenis volt egy ilyen szerepem.

– Ez a fajta közvetlenség, őszinte érdeklődés, normális hang segít abban is, hogy ne fásuljon bele az olykor napi tizennégy-tizenhat beszélgetőpartnerbe?

– Nem tudom, egyszerűen csak mindig ilyen voltam, és valószínűleg már ilyen is maradok: a stúdióban ugyanúgy kér­de­zős­kö­dök, közbeszólok, érdeklődöm, mint egy kockás abroszos asztal mellett, egy jó fröccsel a kezemben. Ez a hozzáállás egyébként sokat segített a munkámban is, amikor, még a kilencvenes években, sokat jártam Brüsszelbe riporterként, Martin Schulzot például a vécében kérdeztem meg, adna-e egy gyors interjút, ha végzett. Egy időben próbálkoztam egyébként a kimértséggel, próbáltam felvenni valamilyen szerepet, de akkor meg egy csomó energiámat elvitte, hogy arra figyeljek, hogyan ülök a széken, vagy hogy jól áll-e rajtam az öltöny. Hasonló okokból nem nagyon használok előre megírt kérdéseket sem, ez a műfaj a beszélgetésre épül, tiszteletlenség a papírodat bámulni és nem a vendégre nézni. És ami alapvetés a tájékozottságra és naprakészségre: olvasni kell az összes napi- és hetilapot, hírportált, minél többet emberek közt lenni, és amennyire csak lehet, haladni a korral. Mert ahogy az egykori mesterem, Bán János mondta, aki gyalog jár, az gyalog is gondolkodik. Én viszont ennél sokkal jobban szeretek autóban ülni.

Farkas Anita