Egy per emlékei

– Mi dolgozott a lelkedben, milyen érzésekkel élted meg a kádári éveket?

– Nemrég beszélgettem Lezsák Sándorral, az Országgyűlés alelnökével, akivel jó harminc éve ismerjük egymást. Írtam róla annak idején, amikor még csak ácsorogtunk a rendszerváltás kapujában. Kísérgettek is bizonyos autók, ezt rögtön észrevettem. Most arra jutottunk Sándorral, hogy a mi nemzedékünk egy nomád nemzedék. Vagyis kereste a helyét a Rákosi- és a Kádár-rendszerben is, igyekezett megtalálni a lehetőséget a lehetetlenségben. És néha rá is akadt, akár vidéken, tanítóként vagy valamilyen eldugott helyen, írócskaként, ellenzékiként. És mindehhez társult még személyes sorunk is. Az enyém nem túl szerencsés.

– Jó tanuló voltál, mégsem vezetett az utad valamilyen művészi vagy tudományos pálya irányába. Miért?

– Édesapám negyvenéves korában kapta az első infarktusát. Nehéz helyzetbe került a családunk, a legtöbb teher édesanyámra hárult, mindent megtett értem és a testvéremért. Karszalagot viseltem az iskolában. Egy nagy I és V betű volt rajta, ami azt jelentette, hogy iskolavezető. Ez rang volt ugyan, de senki sem tekintett strébernek, benne voltam a verekedésekben és más vagány dolgokban is. Igaz, jól tanultam, kitűnővel végzetem az általánost. Apám akkor azt mondta, fiam, a betegállomány soványka pénzéből élünk, olyan iskolába menj, ami nemcsak érettségit ad, de szakmát is. Így kerültem be a faipari technikumba. Nem tudtam egyetemre menni, apám meghalt hatvanhárom éves korában, elvitte többedik infarktusa. Nemsokára édesanyám is követte őt. Úgy éreztem, ezeket a fájdalmas veszteségeket is a rendszernek köszönhetjük.

– Hol éltetek és hogyan gyerekkorodban?

– Szüleim felvidékiek voltak, apám jómódú juhtartó, juhászkodó családból származott, de az élet úgy hozta, hogy végül Szolnokon lett mentőápoló. Annak ellenére, hogy addig talán nem is látott mentőkocsit. Vallásos nevelést kaptunk, templomba jártunk. Fél nyolckor ott voltam a kismisén, utána aztán gyerünk, be az iskolába! Később Kerepesre kerültünk, itt éltek édesanyám szülei, testvérei, mindenkit ide kergetett a sors. A templomi közösségben a papoktól és több hívőtől is sokat hallottam a háború nehéz éveiről, arról, hogy mit művelt itt a német, aztán a szovjet hadsereg. És hogy melyik volt brutálisabb. Szemnyitogató beszélgetések, találkozások voltak ezek. A technikumban már adódtak problémáim ezen a téren, mert szóba kerültek efféle témák. Ezzel együtt is azt mondta a történelemtanár, hogy Franka, neked van „kanalad” ezekhez a dolgokhoz, tartsd meg az órát.

– Aki ismer téged, azt mondja, izgalmas beatregényt lehetne írni fiatalkori éveidből. Merre jártál?

– Nem tudtam pontosan, mit is csináljak, merre induljak. Kerestem a lehetőségeket a lehetetlenben, ahogy már említettem az előbb. Zenekart alapítottunk a barátaimmal, SOS néven. Játszottunk a P. Mobil és más, nevesebb bandák, például a Beatrice, a Gemini vagy a Bergendy előtt, és felléptünk az Ifjúsági Parkban is. Aztán elmentem a Pécs melletti Hidasra, üzemvezető-helyettes lettem, tizenkilenc éves koromban. Konyhabútorokat gyártottunk. A cég nem sokra jutott, de én jól kerestem, támogattam anyámékat. Hidasról a Magyar Televízióhoz vezetett az utam, díszlethordó segédmunkásként dolgoztam egy stúdióban. Nem telt sok időbe, és már műsort is vezettem ugyanott, másodmagammal. Persze ettől még segédmunkás maradtam. Majd következett a MÁV fatelítő üzeme, és ekkor ért utol az a bizonyos április 4., ahogy hivatalosan mondták akkor, hazánk felszabadulásának nagy ünnepe.

– Ez a megemlékezések és nem a bűntettek ideje volt. Szándékosan dúltátok fel a kegyeletteljes hangulatot, vagy csak úgy jött minden magától?

– Olyan idők voltak ezek, hogy ha valaki kitette a magyar zászlót, rögtön szólt a rendőr, hogy azonnal vegye vissza. Persze az ünnepeken mindenütt ott lehetett a trikolór, de csak párban a vörös lobogóval. Természetesen mi, haverok, zenésztársak, helyi fiatalok zúgolódtunk, annál is inkább, mert itt volt Mátyásföldön, Kerepeshez közel a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok főparancsnoksága. Láttunk mindent, seftelt az egész bázis, még fegyvert is lehetett náluk venni. És gyakoriak voltak a környéken a hölgyekkel szembeni molesztálások, erőszakoskodások, még egy gyilkosságról is beszéltek a helyiek. A sajtó persze mélyen hallgatott. Volt ott egy presszó, a Natasa a szovjet parancsnokság mögötti utcában. Itt iszogattunk két barátommal 1975. április 4-én este. Úgy tizenegy óra felé tettük le a poharat, és indultunk a HÉV-megálló felé, hogy megyünk haza Kerepesre. Közben szidtuk a rendszert, mondtuk a magunkét. Aztán bevillant egy ötlet, és levettünk egy magyar zászlót egy villanyoszlopról. Járdát építettek a közelben, ott meg egy színes, láncszerű korlátra akadtunk, kikapcsoltunk belőle egy darabot. Mentünk tovább, és megérkeztünk Mátyásföld alsó HÉV-megállóhoz. Van ott egy betonkorpusz, egy szép Jézus-kereszt. Átkötöttük a magyar zászlót a korlátlánccal, úgy festett rajta, mint egy bilincs. Ezt a kompozíciót pedig föltettük a keresztre, mondván, önmagáért beszél. Még fönn volt a kereszten az egyik barátom, amikor hirtelen megállt mellettünk az URH-s autó. Hallottuk, hogy az egyik rendőr rádión erősítését kér, mondván, itt bonyolult esetről van szó. Hamar meg is érkezett még két kocsi, külön-külön vittek be mindegyikünket, nehogy összebeszéljünk. Rögtön érezni lehetett, hogy politikai ügyként kezelik az egészet. Ahogy később kiderült, államellenes izgatásnak minősítették az esetet, a vád szerint meg akartuk dönteni a szocialista rendszert.

– Nyilván nem is bántátok volna ha megdől… No de hogy zajlott a kihallgatás?

– A mátyásföldi kapitányság alagsorának celláiba kerültünk, külön-külön mind a hárman. Másnap reggel vittek bennünket a vizsgálótiszt elé. Fura volt látni a civilbe öltözött nyomozókat, a lengyel piacról ismert pulóverekben parádéztak, és seftes cigarettát szívtak. Egy aránylag fiatal tiszthez kerültem, mindjárt láttam, hogy hiányzik vagy kétszáz könyv a tekintetéből. Azt mondta, jobban jártunk volna, ha feltörünk egy boltot és kirámoljuk, azért nem kapnánk annyit, mint amennyit majd a zászlóért fogunk. Ez közösség elleni izgatás, uszítás, tette hozzá. Jött az orvos, alaposan megvizsgált mindhármunkat, nehogy valami gond legyen ebben a kényes eljárásban, elvégre politikai foglyok voltunk. Érdekes, de másnap, amikor a fogdaőr megtudta, hogy mit követtünk el, megkínált cigarettával, egy papucsos Kossuthtal. Igaz, jóval később, fönn a HÉV-en már nem ismert meg.

– Mit szólt a munkahelyed, hogy viszonyult ilyenkor egy cég a zűrbe került dolgozójához?

– Már be sem engedtek bennünket. Ki voltunk rúgva. Vigyázni kellett, mert engem például sehol sem akartak alkalmazni, és ezzel ott lógott a fejem fölött a KMK, vagyis a közveszélyes munkakerülésre vonatkozó törvény. Végül sikerült bekerülnöm a középület-építő vállalat asztalosműhelyébe, Kőbányára. Felvett az üzemvezető, mondván, ott semmi rosszat nem tudok elkövetni. A párttitkár „vigyázott rám” úgymond, mint megtűrt fizikai munkásra.

– A rendszer keményen megtorolta akkoriban is a politikai ügyeket, bár csak elbeszélésekből, pletykákból lehetett ezekről tudni…

– Izgatás bűntettében, társtettesként álltam a bíróság előtt. Első fokon hét hónap fegyházbüntetésre, azaz szigorított börtönre és ezer forint pénzbüntetésre ítéltek. Ez ugye a híres Sopronkőhidát jelentette volna, a pénzről pedig annyit, hogy akkoriban még kétezer forintot sem kerestem havonta. Polgárné dr. Fehérvári Ilona vezette a bírói tanácsot. Megvannak még a papírjaim. Az ítélet indoklásából kiderült, hogy a bíróság súlyosbító körülményként értékelte azt, hogy cselekményünket az ország felszabadulásának harmincadik évfordulóján követtük el. Szerintem a szovjet laktanyából vettek észre bennünket, onnan mehetett a telefon a rendőrségre. Az ügyész ránk akarta húzni még azt is, hogy bicskával vágtuk le az oszlopról a zászlót, de szóltam, hogy ez képtelenség, mert ki volna képes egyáltalán belevágni a magyar zászlóba?!

– Ez volt az elsőfokú ítélet. És a másodfok?

– Dr. Szabó Pál bírói tanácsa helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, de egy évre felfüggesztette. Nem jártam sehová ezután, hogy még véletlenül se keveredjek bele valamibe. Még az is gond lett volna, ha nem én adok, hanem én kapok egy pofont a kocsmában.

– Meddig kísért árnyékként az ügy?

– Végig. Figyeltek, folyton utánam néztek, mindent tudtak rólam. Sőt! Nemcsak zenekart vezettem, de irodalmi színpadot is szerveztem, verseket írtam, ezek megjelentek az ifjúsági lapokban. No de behívattak a gödöllői KISZ-bizottságra, hogy mindent függesszek fel, mindent hagyjak abba. Vagyis maradjak csöndben. Csakhogy aztán jött egy cikk­írói pályázat, amit a Népszabadság hirdetett meg. Ugye ez volt az a lap, amibe a zsíros kenyeret csomagoltuk, meg ennek az oldalait vittük magunkkal az árnyékszékre is. Írtam egy szocioriportot a Hős utca környékéről. Ez 1977-ben történt, megnősültem, a feleségem látta, hogy nehéz sorsot cipelek, de vállalta a közös életet. Őt is kirúgták a munkahelyéről egyébként. A Bazilikában tartottuk az esküvőnket. Mind a mai napig ő gépeli le a cikkeimet, mert én mindent kézzel írok. Tizenhat könyvet hoztam így össze. Szóval a feleségem volt az annak idején, aki a tudtom nélkül beküldte a Hős utcai riportomat a pályázatra.

– Biztos jó riport volt, örülhettek neki. Tudtak rólad valamit?

– Idővel érkezett egy levél, de nem a Népszabadságtól, hanem a Magyar Hírlaptól. Úgy címezték meg, hogy tisztelt Franka Tibor elvtárs részére! Behívtak, a lapnál egy balos, de népies irányultságú, jó tollú újságíró, Kovács Imre fogadott. Azt mondta, azonnal fölvennének. Priuszom van, feleltem neki. Hát akkor ebben maradtunk. Dolgoztam tovább, megint jött egy levél, ugyanúgy címezve, Franka Tibor elvtárs részére. Ez a Hírlapkiadó Vállalattól érkezett. Megint hívtak, és odabent Varga József kínált hellyel, szintén Szolnokon született, ő volt a Magyar Hírlap politikai komisszárja. Elmeséltem neki mindent. Meghallgatott, ennyi, eljöttem. Aztán 1977 nyarán kaptam egy értesítést, felvettek a laphoz.

– Sikert aratott a riportod, rendben van. De mégis mire gondolhatott a szerkesztőség? Megszelídíti Franka Tibort?

– Azért kellettem, ahogy a Magyar Hírlapnak is, hogy legyen ott valaki, aki ellenzéki beállítottságú, bizonyítandó, hogy milyen szabad szellők fújdogálnak a lapnál, illetve a magyar sajtóban. Nem nagyon tartottam vissza magam, elénekeltük a székely himnuszt a hírlapkiadó „kapcsolt intézményében”, a Kulacs étteremben, Prágában pedig hangosan követeltük Václav Havel szabadon bocsátását. Be is vittek a csehszlovák rendőrök. Itthon, a lapnál már biztosan tudtak mindenről, mire hazaértem, de nem rúgtak ki, kellettek a riportjaim, és kellettem én is, a felmutatható ellenzéki. Na persze sosem bízták rám a vezércikket, de nem is vállaltam volna. Megtanultam a sorok között írni, vagyis a hangulatokból tartalmat csinálni, ez nagyon fontos volt. Nagy fordulat következett, váratlanul közölték, hogy kiküldenek Moszkvába, tudósítónak. Jaj, ne, vágtam rá rögtön. Megiszom ott egy fél üveg vodkát, és biztosan mondok olyat, amiből baj lesz megint. Úgy értékelték, hogy még mindig jobb ez az őszinte visszautasítás, mint ha gerinctelenül alakoskodni kezdenék.

– Mi a helyzet ma?

– Dolgoztam, a cikkeimet szemlézték a rádióban, felolvasták a Parlamentben. Bekerültem az MTV-be, a Héthez és a Híradóhoz, voltam a két műsor főszerkesztő-helyettese is, aztán vezettem az Új Magyarország, illetve az Esti Hírlap szerkesztőségét, majd következett a rádióban a Vasárnapi újság és hallani lehetett engem a Pannon rádióban is. Na igen, és írtam tizenhat könyvet. Soha nem kérte senki, hogy mocskolódjak, tudták, hogy nem is vállalnám. Amikor Robert Max­well megvette a Magyar Hírlapot, szóltam, hogy itt valaki kurva lett, de nem én vagyok az. Akkor mentem át végleg a Híradóhoz és a Héthez.

– Tizenhárom évig pedig Kerepes polgármestere voltál. Megismernek még az emberek?

– Mi az hogy! Integetnek, sőt várnak vissza. Jó érzés. A szakma? Táncsics Mihály-díjat kaptam, de megkaptam a Vitézi Középkeresztet és A hazáért érdemkeresztet is. Nagy gond, hogy akik velem együtt gyűrték akkor az ipart, és a folyosón vállon veregettek, hogy milyen kemény gyerek vagyok, azok azt mondták, ők azért nem léphetnek erre az útra, mert két gyerek várja őket otthon. Engem is, válaszoltam. Baj, hogy elmaradt a felelősségre vonás rendszerváltás idején. Az ügyvéd Tímár György mondta nekem annak idején, hogy „Tibikém, ezek úgy be voltak tojva, folyton jöttek hozzám, hogy jaj, most mi lesz, hogy lesz? Be is csomagoltak, menekülni akartak.” Hát igen. Amikor viszont elbukott az igazságtételi törvény, akkor kicsomagoltak, és azóta is élik világukat. Ha már nem ők, akkor az általuk „kiképzett” szellemi örököseik.

– Megállsz időnként a keresztnél?

– Melyiknél? Mert az utcában, ahol lakom, állíttattam egy keresztet a közösség és a magam üdvére. A hívek virágokat hoznak, a pap is mond nekik itt néhány szót, és megállnak a kereszt előtt a zarándokok, akiknek errefelé vezet az útjuk. A Mátyásföldön lévő kereszt, vagyis a „bűntett” helye elég rossz állapotban van sajnos. Azt tervezem, hogy felújíttatom saját erőből. Persze, megállok ott is. Gondolok a két barátomra, azaz „tettestársamra”, Karcsira és Jancsira is. Feldúlta a lelküket az eljárás. Annyira, hogy később el is hagyták az országot. Egyikük Bécsben, másikuk pedig Amerikában telepedett le. Képtelenek voltak a per emlékével itt, a pártállami rendszerben élni.