Egy szatyornyi élet

A frissen módosított Alaptörvény értelmében október 15-től tilos az országban a közterületek életvitelszerű használata. A szabálysértés szankcionálási lehetőségeiről még viták folynak. A kormány illetékesei szerint a hajléktalanokat ellátó szociális rendszer képes teljes mértékben szállást biztosítani az érintetteknek. A Fővárosi Önkormányzat BMSZKI Dózsa György úti átmeneti szállóján, a Magyar Vöröskereszt Madridi utcai hajléktalanszállóján, valamint budapesti utcákon mértük fel, milyen lehetőségeket látnak a hajléktalanok a szálláshelyek igénybevételében.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Az ellátás területén dolgozó szakemberek szerint az országban legkevesebb 30 ezer, ebből a fővárosban mintegy 10 ezer hajléktalan él. A róluk való gondoskodás törvényes és egyben humanitárius megoldása már évek óta foglalkoztatja a jogalkotókat. A szabálysértésekről szóló 2013. évi törvény már rendelkezett a közterületen való életvitelszerű tartózkodás tilalmáról. A jogszabály értelmében az önkormányzatok helyi rendeletben jelölhetik ki azokat a közterületeket, amelyeken – a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelmében – jogellenesnek minősül az életvitelszerű tartózkodás. A törvény rendelkezett arról is, hogy a szabálysértők közérdekű munkával, pénzbírsággal, végső esetben pedig elzárással sújthatók. Civil szervezetek beadványára azonban egy évvel később a Kúria kimondta, hogy általánosságban nem alkalmazható a közterületekre vonatkozó tiltás, csak ha meghatározott célokhoz kötődik, ezután pedig gyakorlatilag megszűnt a túlbonyolított jogszabály érvényesítése.

A 2013-as szabályozáshoz képest a mostani szigorítás egyrészt azért fontos, mert a közterületek védelme bekerült az Alaptörvénybe, vagyis alkotmányjogilag immár nem támadható. Másrészt október közepétől nemcsak egyes közterületeken, hanem mindegyiken alkalmazhatják majd a büntethetőséget.

Tervek nélkül

Körképünk első állomása az angyalföldi kertváros. A Rákos-patak erdős, bokros árterében fedél nélküliek húzzák meg magukat, életvitelszerűen. Korábban a közeli társasházak utcafronti pincelejáróiban laktak, de a gyakori rendőri raz­ziák eredményeként eltűntek a kapubejáratok mellől, hogy a pár száz méterre levő patakparton bukkanjanak fel újra. A hatfős csapat összeszokott cimborákból áll. Ha tehetik, az építőiparban dolgoznak, többségüknek szakmája is van. Alkalmi napi bérükből élelmiszert és cigarettát vásárolnak, na és persze alkoholt, amit már reggel 8-kor vidáman kortyolgatnak. Az egyikük szerint enélkül nem lehetne kibírni az utcai életet. Hangadójuk egy börtönt is megjárt szabolcsi férfi, a többiek főként válásuk után maradtak fedél nélkül. A verekedések és a gyakori lopások miatt éjjeli menedékhelyre csak krízisidőben mennek. Mint mondják, az átmeneti szállót nem tudnák megfizetni, ráadásul ezeken a helyeken rendszeresek a várólisták is. Egyetlen ruhájuk van, fürödni a Dunára járnak. Terveket már régen nem szövögetnek, sok más sorstársukhoz hasonlóan napról napra élnek.

Utunkat a Lehel téri metróaluljáróban folytatjuk, ahol gyakoriak a „hajléktalankoncertek”. Az alkoholmámoros előadásokat a piacra igyekvők láthatóan nem értékelik. Egy ősz hajú nő földre terített pléden fekszik, körülötte olvasnivaló. Nem messze tőle egy idős férfi olyan mély álomba merül, valószínűleg egy bombariadó sem tudná felébreszteni. Előtte műanyag pohár, kezében egy százforintos.

Ilona és a nagyapja, István is koldul, fél éve élnek Budapesten. A férfi saját vizeletében ücsörög, a tetovált kezű nő betegségeit sorolja: szívbaj, depresszió, felfázás. Az asszonynak némi kávépénz átadása után megered a nyelve. A családtagok Ilona agresszív férje elől menekültek a távoli Szabolcsból. Az asszony kiskorú gyermekét most idősebb lánya neveli. Ilona és István nem akarnak hajléktalanszállóra menni, a Lehel téri aluljáróból éjszaka sem zavarják el őket. Jövedelmük nincs, ha tiltott közterületen tartózkodásért megbüntetnék őket, nem tudnák kifizetni a bírságot. Hogy mi lesz velük hideg időben, nem tudják. Majd kitalálnak valamit, mondja meggyőződés nélkül.

A környéken élők különbözőképpen vélekednek róluk. A kisbabáját sétáltató Anna és barátnője sajnálják a hajléktalanokat, Anna rendszeresen hoz nekik ruhát és ételt a csarnok mögötti parkba. A fiatal anyuka nem ért egyet az októbertől életbe lépő tiltással, szerinte előbb az emberhez méltó ellátást kellene megszervezni. A környéken élő Kis Ferencné viszont keményebben lépne fel az utcán élőkkel szemben, akik a pedagógiai asszisztens szerint zajosak, büdösek, rendszeresen szétszedik a kukákat, és felháborító módon szendvicset nem, csak pénzt fogadnak el.

Erős akarattal

A Fővárosi Önkormányzat Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) Dózsa György úti átmeneti szállása 312 egyágyas és 7 kétágyas szobában fogad férfiakat, nőket és párokat. A főváros legrégebbi és legnagyobb befogadóképességű hajléktalanszállója – amely egykor munkásszállóként üzemelt – a téli időszakban további férőhelyekkel bővül.

Az emeleti konyhában a hölgyek éppen főzőcskéznek. Mindegyikük élettörténetében központi helyen szerepelnek a halálesetek, a betegségek, a tönkrement párkapcsolatok és a rossz döntések. Mindezeken túl még egy lényeges dologban közös a sorsuk: valamennyien önmagukról szeretnének gondoskodni. Úgy vélik, erős akarat kérdése, hogy az ember ne az utcán éljen. Ehhez szükség van a szociális rendszer támogatására is. Az átmeneti szállón egy évig maradhatnak, utána felülvizsgálják az itt-tartózkodásukat, de általában hosszabbításra is van lehetőség. Úgy gondolják, sok fedél nélküli embernek segítene, ha az önkormányzatoktól szociális alapon bérbe vehetnék az üresen álló lakásokat. Tünde, aki korábban hónapokig az utcán élt, most biztonságban érzi magát.

– Ami rossz létezik, az mind megtörtént velem: zaklatás, lopás és bántalmazás a hideg téli éjszakákon – mondja könnyeivel küszködve a középkorú nő.

Éva a szobájába is beinvitál. A nagyjából négy négyzetméteres helyiségben szűkösen fér el az élete. Az asszony egészségi állapota miatt csak négyórás állást tud vállalni, könnyű fizikai munkát végez, havi 44 ezer forintért csomagol. Ebből fizeti az átmeneti szálló 12 ezer forintos havi lakhatási díját, minden egyébre összesen 32 ezer forintja marad. Elégedett lenne az ellátással, de az ide-oda szaladgáló poloskákkal és a csótányokkal meggyűlik a baja, ezek a szekrényben és a fiókban is ott vannak. Ennek ellenére szerencsésnek mondhatja magát, hiszen korábban hónapokat várt a különszobára, ami a hajléktalanszállókon luxusnak számít. Ha valaki látott már 20-30 ágyas éjjeli menedékhelyet, pontosan tudja a különbséget.

Tíz százalék esély

A Fővárosi Önkormányzat adatai szerint Budapesten jelenleg a hajléktalanoknak mintegy 5500 férőhely áll rendelkezésre (Demokrata 2018/25.) Ezenfelül a Fővárosi Önkormányzat nappali melegedőket, családi átmeneti otthonokat és munkásszállásokat biztosít, valamint egészségügyi szolgálatot és tanácsadó irodákat is működtet. Az 5500 szálláshely mintegy felét a BMSZKI kerületi egységeiben lehet igénybe venni. A fennmaradó 50 százalékot pedig civil szervezetek és egyházak égisze alatt működő szervezeteknél. Aktívan kiveszi a részét az ellátásból a Magyar Vöröskereszt is, amely tavaly országosan körülbelül 2600 otthontalan embernek adott – rövidebb-hosszabb időre – éjszakai menedéket. Több ezerre tehető azoknak a rászorulóknak a száma is, akiknek egyrészt a Magyar Vöröskereszt utcai szociális munkásai nyújtottak segítséget, másrészt nappali melegedőkben tartózkodtak, a humanitárius szervezet népkonyháin étkeztek, illetve orvosi szolgálatot vettek igénybe. Ezek a vöröskeresztes ellátóhelyek már tavaly is szinte mindenhol teljes kapacitással működtek, sőt a nappali melegedők és az átmeneti szállások kihasználtsága meg is haladta a száz százalékot.

A Magyar Vöröskereszt XIII. kerületi, Madridi utcai intézménye 1995 óta fogad rászoruló férfiakat, jelenleg mintegy 300 fő elszállásolására képes. Az egykori katonai laktanya kissé leharcolt épületében az ellátás minden változata megtalálható. Az intézmény vezetője, Bereczki Linda arról tájékoztat, hogy minél tovább él valaki az utcán, annál nehezebb feladat „beszoktatni” őt az intézményi ellátásba, elfogadtatni vele a házirendet, az együttélés szabályait, vagyis a társadalomba való visszailleszkedés alapfeltételeit.

– Az utcán élők egy napra, egy hétre, esetleg egy hónapra terveznek – magyarázza a szakember. – A legnehezebb helyzetben azok vannak, akiknek a magán- és a szakmai élete egyszerre borul fel: elveszítik a munkájukat, és a családjuk is elfordul tőlük. Ezek az emberek gyakran szenvedélybetegségekkel is küzdenek.

Bereczki Linda kiemeli azt is, hogy tapasztalatai szerint az otthontalan embereknek csak töredéke, mintegy 10 százaléka tud visszakapaszkodni a társadalomba. A 20-30 éve hajléktalanként élők még a rendszerváltás előtt kerültek az utcára. Ők egy másik társadalmi rendszerben szocializálódtak, megszokták és el is várják a társadalmi gondoskodást, annak hiányát pedig nem tudják feldolgozni. A munkáltatók nem szívesen alkalmazzák őket, ezen a területen nagyon sok az előítélet. A szakember megerősíti, hogy a krízis­időszakban, vagyis november 1-től április 30-ig egyetlen rászorulót sem utasítanak el. A közterület életvitelszerű használatának tilalmával kapcsolatban megjegyzi, hogy nem az a legkritikusabb kérdés, hogy rendelkezik-e az ellátórendszer elegendő kapacitással, hanem az, hogy miként lehet majd érvényt szerezni az Országgyűlés által elfogadott jogszabálynak. Mi történik majd azokkal, akik továbbra sem akarnak bemenni az ellátó intézményekbe?

Hajléktalanok és csövesek

K. Antal elítéli a közterületeken, aluljárókban kartonlapokon élőket. Ő maga hat éve él a Madridi utcában. Önkormányzati segélyt kap, más jövedelme nincsen. Börtönviselt ember, súlyos testi sértésért és rablásért kisebb-nagyobb megszakításokkal 11 évig volt elzárva. Szülei, felesége meghaltak, szabadulása után nem tudott hova menni. A sorsát elfogadja, jelenlegi helyzetéért egyáltalán nem érzi magát felelősnek. Kissé keserű éllel mondja, hogy egyszer talán majd újra megnősül. Napközben a nappali melegedőben tartózkodik, ahol tévét nézni és internetezni is lehet. Mindezek mellé ingyenes étkezés is jár. Esténként átvonul az éjjeli menedékhelyre, azaz az ingyenes fapadra. A 38 férőhelyes barakkban az otthontalanok spártai körülmények között, vaságyon, ágynemű nélküli matracokon alszanak. Első látásra ijesztő élmény. A menedéket igénybe vevők holmijai kis zárható drótketrecekben sorakoznak: minden rekeszben egy-egy szatyornyi élet…

A fapadnál lényegesen jobb körülmények között, havi 11 ezer forintért tiszta, háromágyas, kényelmes szobában, átmeneti szállón él a Madridi utcában L. Mihály. A nyugdíjas autószerelő és gépkocsivezető férfi mankóval jár, nehezen közlekedik, egy stroke következtében fél oldalára lebénult. Felesége a betegség után fordult el tőle, a férfi, hátrahagyva családját, így lett hajléktalan. A nyugdíját azzal egészíti ki, hogy a belvárosi utcákon csipkebogyót, diót árul. Véleménye szerint a hajléktalanok és a csövesek külön táborba tartoznak. Úgy véli, hogy a mosdatlan, kolduló, zajos életmódot folytató embereknek nincsen helyük a közterületeken. Aggódik a szóbeszéd miatt, hogy ezeket a csöveseket ősztől hajléktalanszállókra szállítják majd. Reméli, hogy akkora ő már nem lesz itt. Felcsillan a szeme, amikor jövőbeli terveiről mesél. Szeretné, ha munkanélküli barátnőjével magukhoz tudnák venni nevelőszülőknél élő ötéves kislányukat. A vakmerő álmok szövögetése mellett napjainak egyhangúságát a színjátszó kör töri meg.

– Legutóbb egy székely darabban játszottam egy öregembert, aki elmegy meghalni a hegyek közé, hogy ne legyen terhére a családjának. Egy kicsit szokatlan volt, mert a vidám darabokat jobban kedvelem – zárja gondolatait a férfi.

Ha szigorúan a számokat nézzük, elmondható, hogy elegendő férőhely áll rendelkezésére a szociális rendszerben az utcán élő hajléktalanok alapellátására, ám a különböző típusú szolgáltatások színvonala meglehetősen szélsőséges képet mutat. Az érintettek egybehangzó véleménye szerint elsősorban az átmeneti szállók és a rehabilitációs részlegek képesek sikeresen teljesíteni a fő célkitűzést, vagyis a fedél nélküliek visszavezetését a társadalomba.