Egyenesbe a ferdítéseket

– Milyen pályára szántak a szüleid?

– Nagyapám alapította az első magyar húsipari gépgyárat, majd apám, aki mérnök volt, idővel átvette tőle az üzemet. Négyen voltunk testvérek, hála istennek még mindannyian élünk. Kezdetben úgy gondoltuk Imre öcsémmel, hogy folytatjuk a családi hagyományt, és mi is mérnökök leszünk. A valóságban azonban mind a ketten nagyon távol álltunk a reál tudományok világától, öcsém végül orvos, én pedig bölcsész lettem. Egyébként sem voltam jó matematikából az iskolában, többször meg is buktam, magyarból és történelemből viszont mindig jelest kaptam. 1948-ban államosították apám gyárát, ez is távolabb sodort bennünket a mérnöki pályától, hiszen már nem volt a családunk tulajdonában az üzem, amit átvehettünk volna. Később, amikor riporter lettem, a vágóhídon láttam még olyan húsipari gépeket, amelyeken a Stef­ka felirat díszelgett.

– Tanár lettél, aztán egy idő után átváltottál az újságírásra. Hogyan és miért?

– Osztályellenségként kezelt a rendszer, így nem kerülhettem be az egyetemre. Felvételiztem, először a jogra, majd a bölcsészkarra, nem is akármilyen eredménnyel, de politikai okokból kifolyólag röviden eltanácsoltak. Végül valamilyen kerülő úton bejutottam a szegedi tanárképző főiskolára, de csak a kétéves szolnoki, kihelyezett tagozatára. Amúgy az összes csoporttársam osztályidegen volt, döntő részük mégis nagyon komoly pozíciókba verekedte fel magát az életben. Később esti tagozaton elvégeztem a bölcsészkart, de gimnáziumi katedrát nem kaphattam. Előbb nevelőtanár voltam, csepeli vasmunkásfiatalok, lelkes, érdeklődő, tudni vágyó gyerekek kerültek a kezem alá. Nagyon szép időszaka volt ez az életemnek. Aztán egy budapesti, Wesselényi utcai szakmunkásképzőben tanítottam, de úgy hat-hét évnyi pedagógiai munka után váltani akartam. Arról panaszkodtam az író Szentmihályi Szabó Péter barátomnak, hogy elnőiesedett a tanári pálya, tisztelem, szeretem a hölgyeket, de már nem akartam ilyen közegben dolgozni. Mire Péter beajánlott a Magyar Rádió ifjúsági osztályára.

– Csak úgy, minden előzetes próba nélkül?

– Nem, előtte már írtam riportokat a Népművelés című lapba, főként munkásfiatalokról, állami gondozottakról. Ez tetszett a rádió vezetésének, és felvettek. Az ifjúsági osztályon kezdtem a szakmát. A rádióban több ezer riportot készítettem, ez nagy iskola volt, sok-sok értékes tapasztalattal.

– Hogy élted meg a rendszerváltást?

– Már csak a családi hagyományaim miatt is nagyon megörültem annak, hogy többpártrendszer lesz Magyarországon. Éltem a Rákosi-korszakban, majd a Kádár-rendszerben is, és mint annyian, én is háborogtam például a szovjet megszállás miatt. Örültem, hogy a rendszerváltáskor kivonult a szovjet hadsereg Magyarországról, megszűnt a buta és önmagunkat felmorzsoló internacionalizmus. A rádióban idővel a Napközben című közéleti, szolgáltató műsor rovatvezető-helyettese lettem. Ez volt az első élő, napi műsor. Valaki egyszer belekiabált a közvetítésbe, hogy szeretnék Kádár Jánossal beszélni. Emiatt majdnem letiltottak bennünket. Jó csapat verődött össze, de a rendszerváltás idején különféle pólusok irányába indultak el a kollégák, a többség kifejezetten a liberális oldalt vette célba. Én a konzervatív, nemzeti kurzus felé gravitáltam. Politizálni kezdtem, behívtam a stúdióba Deutsch Tamást, Horváth Balázst, Torgyán Józsefet és még sokan másokat. Kezdett politikai profilt kapni a műsor.

– És ezt tétlenül nézte a rádió még mindig kádárista vezetése?

– Ez a vezetés egyszerűen eltűnt, mert semmiben sem akart dönteni. Mehettünk a magunk feje után. Csakhogy amint mondtam az előbb, többfelé szakadt a csapat. Néhány kollégámmal együtt azt mondtuk, támogatni akarjuk az új kormányt és annak nemzeti politikáját. Nagyra becsültem Antall József történelmi tudását, az első, vele készült nagyinterjúk az én nevemhez fűződnek. Eközben a televízióban is dolgozni kezdtem, előbb a Híradóban, majd A Hétben, amelynek a műsorvezetője lettem. A rádiós kollégák egy részének nagyon nem tetszett az, amit A Hét műsorvezetőjeként műveltem, a régi barátok ellenségként tekintettek rám, többen nem is köszöntek, ha találkoztunk a folyosón. Ezeket a háborús viszonyokat a Túléltem, mások belehaltak című kötetemben örökítettem meg. Nehéz időszak volt, de 1993-ban Nahlik Gábor, a tévé elnöki jogkörrel felruházott alelnöke áthívott főállásban a híradóba, Pálfy G. István mellé. Erős csapatot építettünk, fontos tényfeltáró riportokat készítettünk azokról a politikusokról, közéleti személyiségekről, akik megkérdőjelezték a magyarság szuverenitását, igyekeztek lejáratni az országot. Ma is ez megy, semmi sem változott. Vezettem A Hetet, de jött a kormányváltás… Utolsónak maradtam. Az SZDSZ-es Solt Ottilia úgy fogalmazott, hogy én voltam a tévé Dugovics Titusza.

– Sok könyvet írtál 1956-ról, megszólaltatva a forradalom akkor még élő szereplőit. Fontos filmeket is készítettél. Mi vezetett a filmezéshez?

– Mint történelemtanár pontosan tudtam, hogy milyen ferdítések és hazugságok eresztettek gyökeret a társadalom kollektív tudatában. Meg akartam cáfolni ezeket, ki akartam egyenesíteni a sok ferdítést. Például úgy, hogy filmre viszem az egykori miniszterelnök, Bethlen István sorsát. A szocialista történetírás azt plántálta a köztudatba, hogy Bethlen rejtélyesen eltűnt. A valóságban nem! Először a németek akarták elfogni, amikor 1944-ben megszállták az országot. Őt keresték elsőnek. Gróf Bolza Antal huszártiszt családja bújtatta Nógrád megyei birtokán, Herencsényben Horthy Miklós személyes kérésére. Bethlen megúszta a németeket, de jöttek a szovjetek. Azok viszont megtalálták és le is fogták 1944 decemberében, majd 1945-ben Moszkvába vitték, a híres Butirszkaja börtönbe. Annak a kórházában halt meg 1946 októberében, máig tisztázatlan körülmények között. A vészterhes időkben tárgyalni akart Moszkvával, de Sztálint ez nem érdekelte. Erről szól Az üldözött Bethlen című filmem. Büszke vagyok az efféle alkotásaimra, és a könyveimre is. Körülbelül százötven-kétszáz 1956-os interjút készítettem, ezek a Magyar Nemzetben jelentek meg. Az ilyen beszélgetések adták az ötletet, hogy megfilmesítsem például a színész Dózsa László sorsát és majdnem halálát is. Megdöbbentő történet az övé. Azt hitték a Kádár-pribékek, hogy sikerült agyonverni, és több más holttesttel együtt bedobták egy közös sírba, majd biztos, ami biztos, kézigránátot hajítottak utána. Két sírásó hallotta meg utóbb a nyöszörgését, kiemelték. Egy repeszdarab ma is ott van a fejében.

– Talán A halál népbiztosa című filmed lett a leghíresebb. Ebben nemcsak Szamuely Tibor alakját mutatod be, de a Tanácsköztársaság brutalitását és a balliberális oldalon szentként tisztelt Károlyi Mihály korruptságát is… Ez ütött.

– Nagy munka volt, nagyon sok dokumentumot vizsgáltam meg felkért szakértőnkkel, Alexa Károllyal együtt. Láttuk, hogy az őszirózsás forradalomnak, majd a kommünnek is ugyanaz volt a célja, megsemmisíteni Magyarországot. Ugyanerre törekszik a mai, balliberális ellenzék is. Szamuelyt állítottam a film középpontjába, mert ő volt a vörösterror legvérengzőbb alakja. Váry Albert koronaügyész-helyettes feljegyzései és dokumentumai szerint 551 embert végeztek ki a vörösök 1919-ben. Ez messze meghaladta a fehérterror áldozatainak számát. Nem kevesen féltek a témától, még a film forgatása alatt is. Csurka Dórával írtuk a forgatókönyvet, és amikor nem figyeltünk oda, valaki a stábból kis változtatásokat hajtott végre benne. Próbált relatívvá tenni egyes tényeket.

– Meddig jellemzi még a jobboldali értelmiséget a baloldalnak való megfelelés kényszere?

– Még mindig nem gyógyultunk ki ebből a betegségből. Pedig kellene. A film a legkeményebb módon ábrázolja a kommünt. Benne Károlyi Mihály szerepével, aki ha akkor nem szereli le a magyar hadsereget, másként alakul a trianoni diktátum. Ám ő önként feladta az országot, hazaárulást követett el. Kétszázezer kékfrankot kért azért Kun Bélától, hogy átadja neki a hatalmat.

– Jól hallom?

– Igen. Ez a kényes részlet nincs benne a társadalom történelmi tudatában. Mindez előképe volt a mai, balliberális ellenzék aknamunkájának. Nem hittem, hogy egyszer valaki, egy balliberális politikus a legszélesebb nyilvánosság előtt büszkélkedik majd azzal, hogy ő hazaáruló. Sőt, az árulás úgymond hazafias kötelessége. Ahogy Károlyi rohant a szerbekhez, csehekhez, hogy foglaljanak el minél nagyobb területeket Magyarországból, ma ugyanígy rohannak a balliberálisok Brüsszelbe.

– A film bekerült a köztudatba, de hol lehet megnézni?

– Normális, európai értékeket követő állam a miénk. Ám olyan belső ellenségeink vannak, akik hatalomra jutva vetekednének a Kun Bélákkal, Szamuely Tiborokkal, Pogány Józsefekkel. Ezért is bűn eltakarni a valóságot. A halál népbiztosa mindössze kétszer kerülhetett kép­ernyőre a Duna tévében. Ennek ellenére országszerte hívnak előadásokra, beszélgetésekre a film kapcsán.

– Mit ért el a több mint harminc év alatt a jobboldali média?

– Megteremtette azt a szavazóréteget, amely határozottan elutasítja a balliberális propagandát és Magyarország árulóit, ellenségeit. Amikor én annak idején a rendszerváltás folyamatába csöppentem, a média 98 százaléka a baloldali nómenklatúra kezében volt. Ma azt mondjuk, hogy az arány 50-50 százalék. Szerintem viszont még mindig hangosabb a balliberális média, mert mindazt, amit állít, felerősíti, felnagyítja nemzetközi térben a liberális nyugati sajtó.

– Nyolcvan év. Szép kerek szám…

– Már az is komoly teljesítmény, hogy megéltem. Ezt a sportnak köszönhetem. Vívtam, lovagoltam, vízilabdáztam, igaz, mára csak a síelés és a séta maradt. Hála istennek, kifogástalan a memóriám, át tudom adni a tapasztalataimat, emlékeimet, a dolgok és jelenségek közötti összefüggéseket az utánunk jövő generációknak. Ma már nemcsak Kádár Jánost, de Antall Józsefet sem ismerik a fiatalok. Amit tudok, megírom, feltárom nekik. Azokat a történéseket is, amikre már csak kevés ember emlékezik, vagy éppen nem is akar emlékezni.