Már digitalizálják Oroszországban azt az újonnan fellelt iratanyagot, amely olyan magyar emberek dokumentumait tartalmazza, akik szovjet kényszermunkatáborokban raboskodtak a negyvenes évek végén. Kiderülhet, hogy valójában több mint egymillió magyart hurcoltak el a szovjet táborrendszerekbe. Erről beszélgettünk Menczer Erzsébettel, a SZORAKÉSZ, vagyis a Szovjetunióban Volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete elnökével.

– Képletesen szólva Ön a Gulag gyermeke, hisz a szülei az egyik táborban ismerték meg egymást…

– Igen, Lembergben ismerkedtek meg, majd 1953-ban a hazafelé vezető úton megint találkoztak, s úgy döntöttek, hogy együtt kezdik újra az életüket itthon. Így születtünk meg mi, a bátyámmal. Sajnos korán elveszítettük az édesanyámat, mert ő már nagyon betegen jött vissza.


– Hány évet raboskodtak kint?

– Édesanyám kilencet, édesapám nyolc és fél évet. Politikai elítéltek voltak. Édesapám ötödéves orvostanhallgató volt, mikor elhurcolták, édesanyám pedig diétás nővér. Amikor hazajöttek, ő elhelyezkedhetett a szakmájában, édesapám viszont nem fejezhette be az egyetemet, s örökre le kellett mondania az orvosi hivatásról. Pedig a Gulag táboraiban előbb felcserként, majd orvosként foglalkoztatták, persze a napi, igencsak megterhelő fizikai munka után. Egy ideig együtt raboskodott az író Alekszandr Szolzsenyicinnel, tőle tanult meg legjobban oroszul, itthon aztán tolmács-fordítóként dolgozott. Egyébként tehetséges atléta volt, de a rabság meg­akasztotta a sportkarrierjét. Ám amikor hazajött, újra edzeni és versenyezni kezdett, s magyar válogatott lett. A hatóságok egészen 1989-ig megfigyelés alatt tartották a volt elítélteket, de ez így volt majd minden magyar Gulag-fogoly esetében, még azoknál is, akik már korábban megkapták a rehabilitációs okmányukat.


– Kiket vittek a Gulag rabtelepeire annak idején?

– Két táborrendszer létezett. Az egyik a Gulag, a másik pedig a Gupvi volt. És négyféle üldöztetési kategória létezett akkor Magyarországon. Egyrészt ott voltak a hadifoglyok, akiket minden nemzetközi egyezményt felrúgva kényszermunkatáborokba hurcoltak, és rabszolgaként dolgoztattak a szovjetek a Gupvi lágerekben. Egy részüket azonban elítélte a kinti bíróság, ők a Gulag rabtelepeire kerültek. Ide kell sorolnunk azokat a civileket is, akiket a szovjetek a városok, települések utcáin fogdostak össze és hadifogolyként regisztráltak. Összesen nem volt annyi katonánk a második világháborúban, mint ahány magyar „hadifogoly” raboskodott kint a Szovjetunióban. A magyarországi németeket a kollektív bűnösség elve alapján hurcolták el, ehhez elég volt az is, ha valaki németes hangzású nevet viselt. Megesett, hogy egyszerű civilek nagy csoportjait, lányokat, asszonyokat, gyerekeket, időseket, sőt egész falvakat vittek el „málenkij robotra”. Kompolt, Kálkápolna, Jásd, Tés, Csetény, de sorolhatnám a fél országot… Mind így jártak. Annyi szovjet polgár halt meg a harmincas években kezdődő tisztogatásoktól kezdve egészen a második világháború végéig, hogy nem volt, aki újjáépítse a Szovjetuniót, ezért minél több idegent igyekeztek deportálni.


– Úgy tudni, a Gulag táborai voltak a szigorúbbak…

– Igen, oda külön listák alapján szedték össze az embereket, ahogy az édesapámat is. Verések, kínvallatások után vitték ki aztán őket. Ahhoz, hogy valaki listára kerülhessen, elegendő volt például, ha beszélt németül. Vagy latinul, vagy olaszul, vagy franciául… És elég volt az is, ha a közép­osztályból származott, egyetemre járt, s így tovább. Mindenkit le akartak fogni, akiről úgy gondolták, hogy ellensége lehet majd a kommunista rendszernek.


– Mit dolgoztak a Gulag foglyai?

– Vasutat építettek, erdőt irtottak, szenet vagy érceket bányásztak, sőt, nemcsak az ólmot, de idővel az uránt is velük termeltették ki. És foglyok építették a Bajkál–Amur-vasútvonalat is. Gyakori vendég volt a halál. Rossz szerszámok, a védőfelszerelések teljes hiánya, gyér ruházat, és szegényes élelmezés jellemezte a gulagos kényszermunkát. Napi tíz-tizenkét órát dolgoztak a rabok télen, a mínusz 30-50 fokos hidegben is. Ahhoz, hogy ezt valaki túlélje, rendkívül erős hit és kitartás kellett. Amiben biztosak lehetünk, hogy több mint 800 ezer magyar került ki a lágerekbe. A foglyok 20-30 százaléka rögtön meghalt a hosszú és kegyetlen vonatúton, ők nem szerepelnek azokon az iratokon, amelyekhez eddig hozzájutottunk, mert ezeken a szovjetek csak azokat regisztrálták, akik élve szálltak ki a vagonokból a „végállomáson”.


– Rövidesen viszont új iratok érkeznek Moszkvából…

– Tavaly nyáron jelentette be Varga Tamás honvédelmi államtitkár, hogy 450 ezer magyar hadifogoly irataira bukkantak az ottani levéltárban. Még nem tudjuk pontosan, hogy van-e átfedés, és ha igen, akkor mekkora az új csomag, illetve a már nálunk lévő dokumentumok között, de könnyen kiderülhet, hogy az elhurcolt magyarok valós száma jóval meghaladta az egymillió főt is.


– Mennyi magyar halt meg a kinti táborokban?

– Most körülbelül háromszázezer főről beszélünk, de számíthatunk rá, hogy az új dokumentumokkal ez felmegy félmillióra.


– Könnyen adják az oroszok az iratokat?

– Még elég nehezen. A Gulag-emlékév kapcsán többen is pályáztak arra, hogy felkeresnek odakint egy-egy híresebb lágerhelyet, s koszorút tesznek le ott, vagy emlékművet, kopjafát állítanak. De kint több érintett település polgármestere is megtiltott minden ilyesmit, letagadva, hogy náluk bármiféle tábor működött volna. Annak idején, 1993–94-ben is nagy diplomáciai erőfeszítésekre volt szükség ahhoz, hogy az iratok első részét átadják Magyarországnak, és most is hasonló a helyzet.


– Hogy sikerült a Gulag-emlékév, mit tudtak elérni?

– Már önmagában az nagy eredmény, hogy a kormány elvetette a kettős mérce elvét, s úgy vélte, ha volt holokauszt-emlékév, akkor legyen Gulag-emlékév is. Csak akkor lehet egészséges egy társadalom, ha egyformán tiszteli az áldozatait. A kommunizmus bűneinek áldozatai eddig nem kapták meg ezt a tiszteletet, hiába kárpótolták őket anyagilag. Ráadásul a táborok története be sem került az iskolai történelemkönyvekbe, s nem is volt benne a közbeszédben. A kormány bölcsen felismerte, hogy lehetetlen egyetlen esztendő alatt bepótolni hetvenévnyi hallgatást, begyógyítani a sebeket, ezért meghosszabbította, azaz kitolta két és fél évre az emlékévet. Ami az eredményeket illeti, egyfelől rá tudtuk irányítani a társadalom figyelmét a Szovjetunióba hurcoltakra, sok helyen avattak nekik emléktáblát, szép számú memoár született, még több konferenciát rendeztek, megmozdult a művészvilág is, filmek, színdarabok, táncelőadások, képzőművészeti alkotások, irodalmi művek foglalkoztak a táborvilággal. És létrejön a Ferencvárosi pályaudvaron egy málenkij robot emlékpark, novemberre pedig elkészül majd a Szabadság téren a szovjet megszállás áldozatainak emlékműve is a SZORAKÉSZ kivitelezésében. Persze maradtak még tartozásaink. Ezért azt mondom, 2017. február 25., vagyis az emlék­év vége nem a lezárása, hanem ellenkezőleg, a kezdete kell legyen valaminek. Mert erről a történelmi vészkorszakról sohasem szabad megfeledkezni, mindig beszélni kell róla. Szeretnénk elérni végre, hogy a téma az iskolai tankönyvekbe is bekerüljön. Sok-sok tanár, tisztelet a kivételnek, csak azt tanítja, ami a könyvben található. Tapasztalataim szerint a fiatalabb pedagógus generáció jóval érzékenyebb a téma iránt, mint azok, aki még a Kádár-korban szocializálódtak.


– Félnek a tanárok?

– Nem tudom. Én 1989-ben ismertem meg édesapámtól a teljes valóságot. De sokan, akiknek a felmenői megjárták a szovjet táborokat, semmit sem tudnak arról milyen szenvedéseknek volt kitéve az apjuk, vagy a nagyapjuk. Habitus és elszántság kérdése volt, hogy mert-e beszélni valaki, vagy sírba vitte a maga történetét. Rendhagyó történelemórát tartottam nemrég egy vidéki város középiskolájában. Előre figyelmeztettek az ottani pedagógusok, hogy ezeket a gyerekeket nem lehet 15-20 percnél tovább lekötni. Én lekötöttem őket 45 percig. A végén odajött két kamasz fiú, potyogtak a könnyeik, tudták, hogy a nagyapáik megjárták a Gulagot, de azt már nem, hogy min kellett keresztülmenniük. Ezek a nagyapák sosem beszéltek otthon a Gulagról, a családjuk csak a haláluk után találta meg az ide vonatkozó irataikat. Megfenyegették a szabaduló foglyokat annak idején, ha beszélnek, azonnal visszaviszik őket. Sokakban ez életre szóló félelmet keltett.


– Várható valami változás a tankönyvfronton?

– A SZORAKÉSZ a Gulag Emlékbizottság támogatásával újra kiadta az édesapám, Menczer Gusztáv visszaemlékezéseiből készült kötetet, amit ingyen eljutattunk az ország összes iskolájába, a felsőoktatási intézményekbe, de a levéltárakba és a könyvtárakba is. A média sem kényeztet bennünket. Hiába küldjük a meghívókat a rendezvényeinkre, a legeslegjobb esetben is párt sort, vagy fél percet kapunk. A SZORAKÉSZ 1990 óta tevékenykedik, látjuk, hogy az emlékezetpolitikának ezzel a részével csak a jobboldali kormányok foglalkoztak, a baloldali kabinetek idején nem volt ildomos a Szovjetunióba hurcoltakra emlékezni. Mégsem vagyok elégedetlen, odáig mindenképpen eljutottunk, hogy legalább ne tagadhassa le senki a táborok egykori létezését, több mint nyolcszázezer ártatlan honfitársunk elhurcolását és kegyetlen szenvedését.

Sinkovics Ferenc