Éjjeli menedék helyett LÉLEK program

Tbc, ótvar, rühesség: könnyű összeszedni e nyavalyákat, ha az ember az utcán vagy aluljárókban éli az életét, ócska paplanokba burkolódzva papundekliágyon alszik, és a járókelőktől tarhálja össze az olcsó borra-, pálinkáravalót. Mert ehhez az életformához hozzátartozik az alkohol, nélküle ki sem lehetne bírni a sokadik hatványra emelt magányt, kiszolgáltatottságot és a hajléktalanokra áradó indulatokat.

A baloldali pártoknak és az őket támogató civil szervezeteknek azonban valamiért imponál, ha a városképnek része az emberi nyomorúság. Ki tudja, talán az amerikai nyomornegyedekben olajoshordók tüzénél melegedőket látják a szabadság és a modernitás megtestesítőinek, amit nekünk is követni kell a haladás nevében…

– Tarthatatlanok az állapotok, amelyek Józsefvárosban kialakultak Pikó András polgármestersége idején – állítja Sára Botond, a fővárosi kormányhivatal vezetője, a Fidesz–KDNP polgármesterjelöltje. – A hajléktalaninvázió óriási közegészségügyi, közbiztonsági és köztisztasági problémákat okoz a kerületben lakóknak, az otthontalanoknak viszont esélyt sem kínál, hogy valaha is kivergődjenek az emberhez méltatlan életből.

Sára Botond nem vállalkozik arra, hogy pontosan megbecsülje a józsefvárosi utcákon otthontalanul bolyongók számát. Mint mondja, az intézményfenntartók egy részének nem érdeke, hogy pontos képet kapjanak a hatóságok a hajléktalansereg nagyságáról. Az ő bevételeik, pénzszerzési potenciáljuk elsősorban attól függ, mennyi gondoskodásra szoruló ember él a szolgáltatásaikkal. Ám a polgármesterjelölt leszögezi: nem azokra a szociális munkásokra gondol, akikre az ellátás minden terhe hárul. Az intézményfenntartóknak azonban érdekük, hogy működésük átláthatatlan maradjon.

Büntetésből örökség

Hajléktalanellátó intézmények pedig bőven vannak a főváros VIII. kerületének körúton kívül eső részén. Csak az Iványi Gábor által irányított Menhely Karitatív Egyesület négy, a Budapesti Módszertani Szociális Központ (BMSZKI) három telephelyen várja a rászorulókat. Az Üdvhadsereg, a Szeretet Misszionáriusai és a Magyar Vöröskereszt is üzemeltet egy-egy hajléktalanellátót. A kerület ezen részének majd minden negyedére jut egy-egy nappali melegedő, ingyenkonyha, átmeneti szállás vagy éjjeli menedékhely. Kósza becslések szerint összességében nagyjából 1000-1200 betérőre számíthatnak. A legtöbb intézetben van lehetőség megpihenni, mosakodni, ruhát cserélni, ahogy többnyire akad egy tál meleg étel is a reggeli vagy esti zsíros kenyér mellé. A takarítás idejére azonban a hajléktalanoknak általában el kell hagyniuk a helyet. Az utcára szorulók egy része így a járdán várja, hogy újra behúzódhasson a fedél alá. Mások nyakukba veszik a várost, hogy gazdagabb vagy éppen a turisták által látogatott városrészekben kolduljanak. A napi bevétellel aztán visszatérnek „otthonukba”, a Józsefvárosba.

Persze igazságtalan volna az áldatlan állapotokért egyedül Pikó András polgármestert vádolni. A hajléktalanintézmények infernális sűrűsége a rendszerváltozás körüli évek fejleménye. Az akkoriban az SZDSZ támogatásával hatalomra került városvezető örült, hogy szolgálatot tehet pártfogóinak és Demszky Gábor főpolgármesternek: befogadott minden hajléktalanellátó vállalkozást, jottányit sem törődve az őt megválasztókkal.

A városrész őshonos lakói szerint azonban mindez csak folytatása volt annak a párthatározatba foglalt büntetéssorozatnak, amit az MSZMP politikai megfontolásból szabott ki az 1956-os forradalomban főszerepet játszó józsefvárosiakra.

Cél: a rehabilitáció

Csakhogy a dolgok 2009-ben megváltoztak. A kerület irányítását átvette a konzervatív oldal, Kocsis Máté lett a polgármester. Munkáját pedig 2012-től Sára Botond alpolgármesterként segítette. És elkezdtek változni a dolgok a józsefvárosi utcákon.

– Nem pusztán rendészeti kérdésként kezeltük a hajléktalanproblémát – mondja Sára Botond –, de hoztunk rendészeti intézkedéseket is. A rendőröknek és a közterület-felügyelőknek megvolt hozzá a jogosítványuk, hogy ellátóintézménybe kísérjék az életvitel-szerűen utcán élőket. Ha pedig egy-egy lépcsőházban ütötték fel hajléktalanok a sátorfájukat, a polgárőrök voltak az ott lakók segítségére.

A kerületi vezetés 2010-től Tarlós István főpolgármestertől is segítséget kapott. Sikerült elérni, hogy például az üresen álló Szabolcs utcai kórház egy épületét és használaton kívüli munkásszállókat vonjanak be a hajléktalanellátásba. Sikerült így csökkenteni a Józsefvárosra nehezedő nyomást, és emberhez méltóbb körülményeket teremteni az önhibájukból vagy önhibájukon kívül utcára került embertársainknak.

– Mindezek mellett – mondja Sára Botond – beindítottuk a LÉLEK programot. A kerületben úgynevezett LÉLEK-pontokat hoztunk létre. Ezeken a helyeken a szakemberek felmérték az utcalakók egészségi, mentális állapotát, szociális helyzetét, és elindították őket a rehabilitáció útján. Ennek első lépése volt, hogy a rászorulónak férőhelyet biztosítottunk az újonnan berendezett LÉLEK-házban. Ez nem afféle éjjeli menedékhely volt, inkább munkásszállóra emlékeztetett. Az itt élőket bevontuk a közmunkásprogramba, ami, ahogy mára beigazolódott, az első lépés volt ahhoz, hogy a benne részt vevők visszataláljanak a munkaerőpiacra, hosszabb távon pedig a társadalomba.

A LÉLEK egyébként ebben az esetben betűszó, a Lakhatási, Életviteli, Lelkisegítség-nyújtási, Egzisztenciateremtési Közösségi programot takarja. A még Kocsis Máté polgármestersége idején elindult kísérleti kezdeményezést az akkori Emberi Erőforrások Minisztériuma 150 millió forinttal támogatta. A kísérletbe azokat az embereket vonták be, akik Józsefvárosban váltak hajléktalanná. A többi fővárosi kerület sem akkor, sem azóta nem mutatott érdeklődést a program iránt. Egyedül Kaposvár vette át a modellt, és azóta is sikerrel alkalmazza. Józsefvárosban pedig a 2019-es baloldali fordulat után nem fejlődött tovább a program, igaz, nem is zárták be a LÉLEK-házat.

Lélektől lélekig

Sára Botondnak meggyőződése, hogy Józsefváros képes ellátni azokat, akik valamilyen okból utcára kerülnek a kerületben. Lehetséges azonban, hogy ehhez tovább kell fejleszteni a LÉLEK programot. Mint mondja, annak idején évi százmillió forintot fordított a helyhatóság a LÉLEK-pontok és a LÉLEK-ház fenntartására az akkor összesen rendelkezésre álló évi 26 milliárdos költségvetésből. Ez utóbbi összeg ma már 41 milliárdra rúg. Sára Botond azonban nem tudja, most mennyit költ hajléktalanellátásra a kerület. Éppen ezért úgy látja: amennyiben az önkormányzati választásokon bizalmat kap a józsefvárosiaktól, legelőször átvilágítaná az ellátórendszert. Legyen végre tiszta képük a kerületi lakosoknak arról, mennyi pénz megy el e célra az adóikból anélkül, hogy a fedél nélkül élőknek bármi esélyt nyújtana a normális életbe való visszatérésre.

– Józsefváros a maga problémáit képes megoldani – szögezi le Sára Botond. – Arra azonban nem képes, hogy egész Budapest, sőt az ország más nagyvárosainak minden gondját-baját a nyakába vegye. Amennyiben bizalmat szavaznak nekem a józsefvárosiak, én harcolni fogok, hogy megváltozzanak az itteni áldatlan állapotok. Nagyon bízom benne, hogy meghallgatásra találok majd az új főpolgármesternél és a kerületi polgármestereknél a közteherviselésért vagy akár a LÉLEK program kiterjesztéséért folytatott küzdelemben. Hiszen ez az egész fővárosnak javára válna. Nem pusztán konzerválná a nyomorúságot, valódi segítséget nyújtana azoknak, akiknek megfeneklett az élete. Ehhez álláspontom szerint szükség van rá, hogy érvényt szerezzünk az önkormányzati törvény azon szabályának, miszerint a hajléktalanellátás önkormányzati feladat. Csak így juthatunk el oda, hogy átláthatóan és hatékonyan működjék a ma még áttekinthetetlen pénzszivattyúként egzisztáló intézményrendszer.

Sára Botond korábbi alpolgármestersége, majd polgármestersége idején már bebizonyította, hogy képes rendet tartani a városrészben. Most már a kerület lakóinak kell dönteniük: belesüppednek-e a Pikó-féle nyócker-életbe – talán örökre, vagy visszatérnek azokhoz az időkhöz, amikor büszke józsefvárosiak lehettek.