Hirdetés

Azon a húsz évvel ezelőtti hideg vasárnap estén minden jóérzésű magyar embert sokkolt, hogy nem született ügydöntő válasz a kétigenes népszavazásnak a csonkaországon kívül élő magyarok kedvezményes honosításáról szóló kérdésére. A felzaklató eredmény nyomán az elszakított országrészekben élő testvéreink úgy érezték, az anyaország elárulta őket. A felizzó reménykedés után érthető volt az elkeseredés, de az ügy nem bukott el, a magyar érdekű támogató szavazatok kerültek többségbe. 2004. december 5. nem a vége, hanem a kezdete volt a nemzet közjogi egyesítéséhez vezető folyamatnak.

A népszavazást a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte, miután az akkor még fajsúlyos összmagyar szervezet 1996-os kongresszusán nemzetstratégiai elemzések alapján ajánlást fogadott el a magyar állampolgárság kiterjesztésére, majd 1998-ban politikai célként tűzte ki a minden magyarnak járó magyar állampolgárság ügyét.

Az ezredfordulón az MVSZ megalkotta a külhoni magyar állampolgárság fogalmát és konkrét tervezetét. A Borbély Imre politológus, akkori Kárpát-medencei régióelnök, valamint dr. Géher József, dr. Váradi Vilmos és dr. Zétényi Zsolt jogászok által jegyzett koncepciót eljuttatták minden akkori közjogi méltósághoz. A tervezet, megelőzve az esetleges belpolitikai vitákat, szavazati jog nélküli különleges státus törvénybe iktatását szorgalmazta.

Ez akkoriban tervezet maradt, helyette a státustörvény lépett életbe, ami számos téren könnyítette a trianoni utódállamok uralma alá vetett magyarok életét, de nem tartalmazta az állampolgárságot. Sajnálatos módon a 2002-ben – nem utolsósorban a ránk zúduló 23 millió román munkavállalóval riogatva – a hatalomba visszatérő baloldal kiherélte a státustörvényt, ennek hatására a Kárpát-medencei magyar szervezetek körében egyre határozottabb állásponttá vált a magyar állampolgárság kiterjesztésének igénye. Magyarország európai uniós csatlakozása különösen aktuálissá tette a kérdést, az EU-n kívül rekedt magyarokat az uniós határ még inkább elszigetelte.

Korábban írtuk

A Magyarok Világszövetsége ezért 2003-ban úgy döntött, hogy népszavazást kezdeményez az ügyben. Ennek időszerűségét akkor is sokan vitatták, még az MVSZ-en belül is. Kétségtelenül vitatható, hogy jó ötlet volt-e akkor ebben a témában referendumot kikényszeríteni. A szövetség vezetőinek mentségére szóljon, hogy a népszavazás bejelentésének idején, 2003 nyarán senki sem sejtette, hogy egy év múlva Gyurcsány lesz a miniszterelnök. Mi több, 2003. augusztus 3-án a budapesti Sziget Fesztiválon maga Kovács László akkori szocialista külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy „bár a kérdés rendkívül bonyolult, Magyarország kész szakértői tárgyalásokat folytatni a határon túli magyar szervezetekkel, a szomszédos országok kormányaival és az EU-val a kettős állampolgárság esetleges kiterjesztésének lehetőségeiről”. Ennek előzményeként 2003. június 3-án Zoran Živković akkori szerb miniszterelnök Szabadkán Medgyessy Péternek kijelentette, hogy Szerbia nem zárkózik el a kettős állampolgárság intézményétől. E bejelentés hatására 2003. július 22-én a délvidéki magyarok körében aláírásgyűjtés kezdődött az ügy érdekében, majd az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai magyar szervezetek is csatlakoztak a kezdeményezéshez. Három nappal később az erdélyi Tusnádfürdőn Orbán Viktor az Európai Unióban jogszerű intézménynek nevezte a kettős állampolgárságot.

A téma akkorra már olyannyira fajsúlyossá vált, hogy Zoran Živković és Medgyessy Péter 2003. október 21-i budapesti találkozóján óvatos egyeztetés is elkezdődött.

Ebben a belpolitikai klímában jelentette be tehát 2003. augusztus 18-án a Magyarok Világszövetsége, hogy népszavazást kezdeményez a magyar állampolgárság kiterjesztésének ügyében. Az aláírásgyűjtés 2004 márciusában kezdődött, és bár eleinte nehézkesen haladt, a Fidesz által az az évi európai parlamenti választás kampányában elindított Nemzeti Petíció ívei mellett a standokon helyet kaptak az MVSZ gyűjtőívei is, mi több, idővel Orbán Viktor és Schmitt Pál, a Fidesz akkori EP-listavezetője is aláírta a kezdeményezést. A Fidesz elnöke 2004. április 25-én mondta a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorában: „Be kell látnunk, hogy a megoldás a jövőre nézve már nem a státustörvény, hanem a kettős állampolgárság. Úgy tűnik, a kettős állampolgárságot könnyebben el tudjuk fogadtatni idehaza és külföldön is, mint a státustörvényt sikerült, tehát én támogatom teljes mellszélességgel a kettős állampolgárságot.”

Ám 2004 augusztusában minden megváltozott, Gyurcsány megpuccsolta Medgyessyt, és azonnal nyílt harcot hirdetett a magyarok ellen. Így vált a népszavazás ügye a belpolitika martalékává, különösen azután, hogy összegyűlt a kellő számú aláírás, és Mádl Ferenc köztársasági elnök kiírta a referendumot 2004. december 5-ére.

A kampány során a szocialisták és a liberálisok a legprimitívebb szociális demagógiával a magyarországi ellátórendszeren élősködő tömegnek állította be az elszakított országrészek magyarságát, és nemzettagadásra buzdította az arra kapható embereket. Ugyanakkor számos baloldali közszereplő állt ki nyíltan az igen mellett, többek között Bodor Pál, Csintalan Sándor, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás. Ez pedig azt jelentette, hogy világnézeteken átívelő nemzeti egység jött létre, elvált a tüdő a májtól, a magyar szívű politikai tábor a nemzetellenestől. Utóbbi 2004 őszén-telén maga által épített politikai börtönbe zárta magát, akkor kezdődött a porladása, ami 2010-ben beteljesedett.

A 2004-es gyűlöletkampány ezzel együtt ugyan nem érte el célját, nem tudta a csonkaországi magyarokat az elszakított országrészek magyarjai ellen fordítani, de a szavazók jelentős hányadát elbizonytalanította, így alacsony lett a részvétel a kétigenes népszavazáson, és nagy fájdalmat okozott minden igaz magyar szívnek.

A referendumon ugyanis egy füst alatt a Thürmer Gyula-féle Munkáspárt által a kórházak tervezett privatizációjának megakadályozására kezdeményezett népszavazási kérdés („egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?”) is szerepelt a szavazólapon. E kérdésben a népszavazás eredményes és ügydöntő volt, győzött a nemzeti érdek.

Az állampolgársági ügyben így szólt a kérdés: „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti »magyarigazolvánnyal« vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?”

A voksolás érvényes, de eredménytelen volt, mivel nem vett részt rajta a szavazásra jogosultak fele, csupán 37,49 százaléka, illetve sem az igenek, sem a nemek aránya nem érte el a választásra jogosultak negyedét. Így bár igennel voksolt a szavazók 51,57 (az összes választásra jogosult 18,90) százaléka, a formailag többséget kapó álláspont nem minősült kötelező erejűnek az Országgyűlésre nézve.

Ám azóta sem tudjuk pontosan, hogy mi volt a referendum valóságos eredménye. A népszavazást ugyanis számos visszaélés, csalás kísérte, amit utólag az Országos Választási Bizottság is megállapított. Csakhogy a választási törvény ennek ellenére nem tette lehetővé az eredmény módosítását.

Pedig a Magyarok Világszövetsége beadványai nyomán ellenőrizték a jegyzőkönyveket, és miként annak idején megírtuk (Megint csaltak, és megint csönd van, Demokrata, 2004. december 16.), az derült ki, hogy 1139 helyen, a szavazókörök mintegy tíz százalékában a szavazólap második, a kettős állampolgárságra vonatkozó kérdésére adott igenek és nemek tükrei voltak a kórház-privatizációról szóló kérdésre érkezett voksoknak, vagyis a kórház-privatizációs kérdésre adott igenek száma legfeljebb kis eltérésekkel megegyezik a kettős állampolgárságra mondott nemek számával, míg az első kérdésre adott elutasító válaszok száma közel azonos a második kérdésre érkezett támogatásokéval. Ahol nem százszázalékosan egyeznek a számok, ott a hiányzó szavazatokat az érvénytelen voksok adják ki. Egy fiktív példa, hogy érthető legyen: a kórház-privatizációs kérdésre érkezett 100 támogató és 50 ellenző szavazat hajszálpontosan tükrözve került az állampolgársági szavazatok jegyzőkönyvébe: 50 igen, 100 nem. Persze lehetnek ilyen véletlenek, akár több is, de 1139 szavazókörben rendkívül csekély erre az esély.

Mindezek miatt néhány helyen nagy kegyesen elrendelték az újraszámlálást – és ahol ez megtörtént, ott kivétel nélkül minden esetben az derült ki, hogy az igenek és a nemek aránya épp fordítottja a jegyzőkönyvekben szereplő adatokénak.

A Magyarok Világszövetsége ezért mind a 19 megyében és Budapesten is benyújtotta panaszát, ám nem akadt két olyan területi választási bizottság, amely azonosan bírálta volna el. A Legfelsőbb Bíróság elrendelte ugyan a szavazatok teljes körű újraszámlálását, de ezt az ítéletet a szavazókörök jelentős részében egyszerűen nem teljesítették, még olyan eset is előfordult, hogy szavazással döntötték el, végrehajtják-e a bíróság döntését. Így (nem) üzemelt a jogállam a Gyurcsány-rezsim idején.

Bár húsz évvel ezelőtt falnak mentünk és vérzett a homlokunk, a falból mégis sikerült kiverni jó néhány téglát. A 2004-es kétigenes népszavazás nem volt hiábavaló, a magyar állampolgárság kiterjesztésének ügye visszavonhatatlanul napirendre került, a referendum sokkoló fájdalma egységbe rántotta az addig a magyar szállásterületek kiürülésétől való félelem miatt részben hezitáló nemzeti tábort és felébresztette a szunnyadó nemzeti immunrendszert. Az akkor az urnáktól távol maradók, de még a nemmel szavazó közül is sokan rádöbbentek, hogy rosszul cselekedtek, és átalakulásnak indult a társadalom nemzetképe. 2010-ben az Országgyűlés óriási többséggel, mindössze 5 tartózkodás és 3 nemzettagadó voks mellett (ezeket Gyurcsány Ferenc, Szanyi Tibor és Molnár Csaba adta le) megszavazta az egyszerűsített honosításról szóló törvényt, és ma már nem kérdés a trianoni és egyéb határok fölötti nemzeti összetartozás.