Elcserélt emberek

Hetven évvel ezelőtt, 1947. április 12-én indult az úgynevezett csehszlovák-magyar lakosságcsere. Mint a magyar történelem egyik legfájdalmasabb epizódja.

Edvard Beneš, Csehszlovákia második elnöke volt az a politikus, aki mindenképpen ragaszkodott a magyar kérdés megoldásához, azaz a Felvidéken élő magyarság eltüntetéséhez, kiszorításához. Természetes, hogy ebben a csehszlovák politikai elit számos tagja csatlakozott hozzá, de a magyarellenesség fő hangadója mindvégig Beneš maradt. Tudni kell róla, hogy 1937-ben az NKVD ügynöke lett, maga Pjotr Zubov tábornok szervezte be, aki akkor a szovjet felderítés prágai rezidentúrájának vezetője volt. Az 1939-es német megszállás idején az NKVD segítette Nyugatra Benešt, ahol aztán megalakította az ideiglenes csehszlovák kormányt.

Nyilván az NKVD-kapcsolat is szerepet játszhatott abban, hogy amikor Beneš Moszkvában járt 1943-ban, viszonylag könnyen megszerezte Sztálin támogatását a teljes felvidéki magyarság háború utáni kitelepítéséhez.

Tulajdonképpen már az 1944. augusztusi szlovák felkelés vezetőinek is az volt az egyik célja, hogy a várva várt szovjet csapatokkal együtt kiűzze a felvidéki magyarokat. A felkelést azonban rövid idő alatt leverték a németek.

Jellemző, hogy a második világháború után a győztes hatalmak közül csak a Szovjetunió támogatta a teljes felvidéki magyarság kitelepítését, a nyugatiak – bár alapvetően nem ellenezték Beneš törekvését –, bizonyos mérsékletet kértek tőle.

Prága viszont nem akart engedni. Úgy érezte 1945–46 telén, hogy bizonytalanná vált a magyarok kitelepítésével kapcsolatos csehszlovák-magyar államközi tárgyalások kimenetele. Főként, hogy Gyöngyösi János, az akkori magyar külügyminiszter olyan javaslatot tett a csehszlovák vezetésnek, mely szerint az lenne a felvidéki magyarok kitelepítésének legjobb módja, ha nem mozdítanák el őket a szülőhelyükről, csupán a csehszlovák-magyar határ vonalát tolnák egy kicsit Északra. Botlik József történész elmondta a demokrata.hu-nak hogy ekkor a csehszlovák hatóságok marhavagonokba „gyömöszöltek” 70-100 felvidéki magyart, s a Szudéta-vidékre szállították őket. Az úton sok áldozatot szedett közülük a kemény hideg, számosan meghaltak a fűtetlen vagonokban. Megérkezésük után pedig mint egy rabszolgapiacon úgy válogattak közülük a helyi cseh gazdák. Prága meg akarta mutatni ezzel, hogy nem enged az eufemisztikusan csak lakosságcserének nevezett áttelepítési programjából. Botlik József szerint kifejezetten arra törekedet, hogy minél több magyart szorítson át a határ másik oldalára, a kiválasztásnak egyetlen szempontja volt, hogy minél gazdagabb, módosabb legyen az áttelepített magyar. Azaz minél több értéket hagyjon Csehszlovákiában. Miközben ügynökei járni kezdték a magyarországi szlovákok lakta vidékeket, s a cserére, vagyis az áttelepülésre agitáltak. A történész adatai szerint közel 77 ezer felvidéki magyar hagyta el a szülőhelyét a „csereprogram keretében” a csehszlovák hatóságok nyomására, s az ottani közigazgatásban eluralkodó magyarellenesség hatására. További 40 ezret pedig erővel, nyílt erőszakkal kényszerítettek még ugyanerre. A magyarok összesen 160 ezer katasztrális holdnyi termőföldet és 15 700 lakóházat hagytak maguk után. Ezzel szemben 60 157 magyarországi szlovák települt át hazánkból Csehszlovákiába, 15 ezer holdnyi föld, s 4400 ház maradt hátra utánuk.

Botlik József említést tett még az úgynevezett reszlovakizációról is, amely több mint 300 ezer felvidéki magyart érintett. Őket elmagyarosodott szlovákoknak tekintette a prágai vezetés, erővel akart szlovákokat faragni belőlük, akiknek nem csak a nevüket és a nyelvüket kellett szlovákra változtatni, de még szlovákul is kellett álmodniuk. A magyarok szembeni fellépéseknek egyébként a ma is érvényben levő benesi dekrétumok adták a jogi hátszelet. Az utolsó kitelepített magyar család 1949. június 5-én hagyta el a Felvidéket.

A hazai belpolitikai élet ellenzéki táborában sokan reménykednek abban, hogy ezek a történelmi emlékek és ellentétek idővel szétverik a visegrádi formációt. Persze a történelmet nem lehet eltüntetni, letagadni. De a V4 közös céljai, törekvései, a térség népeinek új összetartozás-tudata pont arra adnak lehetőséget, hogy kölcsönösen feldolgozzuk végre a sérelmeinket. Annál is inkább, mert nincs más választásunk.

Sinkovics Ferenc