Élet a felzárkózó településeken

A Demokrata december 20-i számában megjelent írás.

A KSH adatai alapján a 300 legszegényebb hazai településen mintegy 300 ezer ember él az átlagosnál lényegesen rosszabb körülmények között. A szakaszosan bővülő Felzárkózó települések program (Fete) keretében eddig 178 helységben kezdődött el a támogató munka, csaknem harminc, a feladat iránt elhivatott, helyi tapasztalatok birtokában lévő karitatív civil szervezet, illetve egyház közreműködésével. A tevékenység módszertani alapját a Magyar Máltai Szeretetszolgálat közel két évtizede működő, 2016-ban Magyar Örökség Díjjal is kitüntetett Jelenlét programja adja. A forrást uniós és hazai pályázatok, illetve magánadományok biztosítják.

A Katolikus Karitász munkatársai már a kormányprogram elindítása előtt is jelen voltak Baranya vármegye felzárkózó településein, ahol jelenleg 11 szórványfaluban támogatják az ott élő embereket. Nem segélyt osztogatnak a társadalom peremére szorultaknak, hanem feltérképezik a problémákat, cselekvési tervet készítenek, követendő mintákat mutatnak, és igyekeznek lehetőségekhez juttatni az ott élőket.

Öt gyermekkel

Családlátogatásra indulunk a mintegy 200 fős ormánsági faluba, Lúzsokra. Miközben a jobb napokat is megélt házak között ballagunk, megállunk a helyi vegyesbolt kissé viharvert épületénél, de a kereskedés éppen zárva van. Az üzlet ugyanis a környékbeli kistelepülésekhez hasonlóan csak időszakosan tart nyitva…

Megérkezünk a falu központjában élő Henriettához, aki kíváncsi gyerekei társaságában már a kapuban üdvözöl bennünket. A négy élénk kisfiú mellé nemsokára egy kislány is érkezik a családba, hiszen a fiatal édesanya újra várandós. Amint mondja, váratlanul jött az újabb gyermekáldás, de amikor a kislány szívhangját először meghallotta, kétség sem férhetett hozzá, hogy megtartja a babát. Bár nem szívesen panaszkodik, nyilvánvaló, hogy párja alkalmi munkákból szerzett béréből nagyon szűkösen, napról napra élnek, legfőbb jövedelemforrásuk a gyermekek után járó támogatás. A Karitász segítségével nemrég új mosógépet kaptak, és a régi, rozoga bejárati ajtót és a huzatos ablakokat is a szervezet támogatásával sikerült kicserélni. Rendszeresek az élelmiszer-adományok és a kicsik ellátásához szükséges egészségügyi csomagok is.

– Rendészeti szakgimnáziumba jártam, az érettségi előtt maradtam ki a suliból, jött a szerelem, állapotos lettem, most meg már az ötödiket várom… A gyerekek egész napos elfoglaltságot jelentenek; ha a férjem távoli településre ingázna, nem tudna nekem segíteni. Gyakran kell átmenni a szomszédos Vajszlóra is, mert itt, Lúzsokon se orvos, se óvoda, se iskola, de még posta vagy gyógyszertár sincsen. A bolt meg olyan drága, hogy nem éri meg ott vásárolni. Szerencsére van saját autónk, azzal közlekedünk, de sokan télvíz idején is biciklivel járnak át, ami oda-vissza nyolc kilométer.

A fiatalasszony azt is elmondja, hatalmas segítség az egész falunak a Jelenlét Pont. Másokhoz hasonlóan ők is rendszeresen részt vesznek mozgásfejlesztő baba-mama foglalkozásokon és egyéb közösségi alkalmakon, büszkén mutatja azt a szép adventi koszorút is, amit ő maga készített az egyik ilyen összejövetelen.

– Gyermekkoromban, amikor a szüleimmel napszámba jártam, nem így képzeltem el a jövőmet. Szerettem volna főiskolára menni, mégis itt ragadtam. Jó lenne, ha a gyerekeim könnyebben boldogulnának, ezért már most arra biztatom őket, hogy tanuljanak, mert ez az egyetlen lehetőségük a továbblépésre.

Diploma előtt

A Jelenlét Ponton a legkisebbek éppen mézeskalácsot díszítenek nagy lelkesedéssel. A legtöbben az otthon maradt családtagjaiknak készítik el a finomságot.

– Én az enyémet az unokatesómnak adom – jelenti ki egy óvodásforma, szép arcú, szőke kislány, miközben nagyot harap az édességből, valamennyiünk nagy derültségére.

A közösségi hely vezetője, Fodor Barbara a roma fiatalok számára alapított pécsi Gandhi Gimnáziumban érettségizett. Amint mondja, egy ideig sodródott az árral, több munkahelyen is dolgozott, sőt még közfoglalkoztatott is volt, mielőtt a Karitászhoz csatlakozott volna.

– Mindig is tudtam, hogy többre vagyok hivatott, most a Pécsi Tudományegyetem szociális munka alapszakán tanulok, úgy érzem, rátaláltam a hivatásomra. Nem mélyszegénységből jövök, a szüleim és a testvéreim is szakmunkások, de én leszek a családban az első diplomás értelmiségi, ami nagy tisztesség a számomra. A Jelenlét Pont vezetőjeként szeretném minél professzionálisabb szintre emelni a tudásomat, ezzel is megszolgálva a bizalmat, amelyet a Karitász megelőlegezett nekem azzal, hogy rám bízták a közösségi hely irányítását.

Barbarát a romák maguk közül valónak tartják, így viszonylag rövid idő alatt sikerült bensőséges partneri kapcsolatot kialakítania az itt élő családokkal, ami a Jelenlét Pont működésének alapfeltétele. Mindenkit személyesen ismer, a helyiek a legféltettebb titkaikat is rábízzák, mintha a pszichológusuk lenne. Barbara azt is fontos eredményként könyveli el, hogy Lúzsokon, ahol korábban egyáltalán nem volt közösségi élet, ma már hatvanan-százan is eljönnek egy-egy családi napra, hogy egymást segítve vegyenek részt a programokon. Úgy véli, nem kis teljesítmény ez egy olyan faluban, ahol főként a politikai nézeteltérések miatt erősen megosztott a lakosság.

Az egyén felelőssége

Lúzsokról a hat kilométerre levő 300 lelkes Kisszentmárton különálló településrészébe, Majlátpusztára autózunk. A zárványban élő mintegy 30 család élete voltaképpen még a falubeliekénél is nehezebb, hiszen földrajzi helyzetük miatt hozzájuk még korlátozottabban jutnak el az egyébként sem széles körű szolgáltatások. Fekete Ferencné Kiss Szilviával, a Karitász helyi képviselőjével útközben arról beszélgetünk, hogy a karitatív szervezet munkatársainak segítségével egyre többen hoznak létre saját kis háztáji gazdaságot, aminek egykor nagy hagyománya volt a területen: gyümölcsfákat ültetnek, zöldséget termesztenek és állatokat is tartanak, egyszóval próbálnak a saját lábukra állni.

Orsósék az egekbe szökő albérletárak miatt Pécsről költöztek a közfoglalkoztatottak által felépített önkormányzati bérlakásba.

– A helyi szolgáltatások hiányát nem könnyű megszokni. Férjem a közeli Kovácshidán dolgozik kazánhegesztőként, a fiam Pécsen tanul általános iskolában, én meg pillanatnyilag itthon vagyok a két és fél éves kislányommal. Szívesen dolgoznék a vendéglátásban, de mivel a településen nincsen óvoda, nem tudok munkát vállalni. Az ingázás miatt én is kora hajnalban kelek, mert a fiúkat szeretem reggelivel elindítani – sorolja Katalin a patyolattiszta konyhában.

Közben megérkezik János, a családfenntartó is. A fiatalember büszkén meséli, hogy beköltözésük óta folyamatosan csinosítgatják az önkormányzati lakást, amihez a Karitásztól is kaptak különböző építőanyagokat, de a munkát maguk végezték el. Kacsát és csirkét tartanak, de kiváltották az őstermelői igazolványt is, a családi kertészetükben annyi zöldség terem, hogy eladásra is jut.

– Majlátpusztán az emberek 70 százaléka nem dolgozik, amiért szerintem a rossz helyi adottságok mellett valamennyire ők maguk is felelősek. Komoly gond, hogy kevés családnak van autója, ezért a többség csak úgy tud boldogulni, ha szívességből kölcsönfuvart kér. Ha orvoshoz kell menni, akkor én is szívesen segítek, de nem tudok mindenki rendelkezésére állni. Nem tartunk haragot senkivel, de nekünk az a legfontosabb, hogy a saját gyerekeink jövőjét építsük.

Az őszinte szeretet ereje

Besötétedik, mire a kisszentmártoni Jelenlét Pontra érünk, ahol a Mennyből az angyal dallamai fogadnak bennünket. A falubeli gyerekek karácsonyi fellépésre készülnek a húszas éveit taposó, muzsikuscsaládból származó „Zoli bácsi” irányításával, aki a zenei foglalkozásokat vezeti. Bár saját hangszere jóformán senkinek nincs, a közösségi házban ez sem lehet akadály, a kölcsönadott gitáron ugyanolyan szépen szól a melódia…

– Én már korábban is énekeltem közönség előtt, nem izgulok, mint a többiek – mondja egy huncut tekintetű kamasz fiú, miközben Zoli bácsi a gitárakkordokat mutatja a gyerekeknek.

– Ez az egyetlen hely, ahol a faluban a barátainkkal szórakozni, játszani, beszélgetni tudunk – teszik hozzá a csapat hangadó nagylányai, Dorina és Timi.

Zoli bácsi, vagyis Petrovics Zoltán, az ifjú jogászhallgató a Biseri Drave Tamburazenekar oszlopos tagjaként kötelességének tarja, hogy valódi értéket közvetítsen a rábízott gyerekeknek.

– Hálás vagyok azért, mert itt lehetek a fiatalok között. Kiváló tanáraim és mestereim voltak, szeretném a tőlük megszerzett tudást minél magasabb szinten átadni a diákoknak. Ifjú korom ellenére el tudom helyezni magam a világban, tudatosan élem az életem, világosan látom a céljaimat és tisztában vagyok azzal is, hogyan kell teljesítenem ahhoz, hogy elérjem azokat. A diploma megszerzése után is támogatni szeretném azoknak az embereknek az életét, akik kevesebb lehetőséget kaptak, mint amennyit megérdemelnének. Ebben a támaszt nyújtó környezetben a zenei foglalkozások által ha csak másfél órára is, de ki lehet szakadni a problémákkal terhelt hétköznapi valóságból, hogy utána újult erővel nézzünk szembe a ránk váró kihívásokkal.

Amint Zoltán fogalmaz, minden őszinte szereteten alapuló tevékenység, akár egy támogató jó szó vagy gesztus, egy közösen elénekelt dal is megfizethetetlen. A Jelenlét Pont éppen azt az állandó biztonságérzetet nyújtja a fiataloknak, ami egymás elfogadására épít, és ami a folyamatosan változó környezetünkben egyre inkább felbecsülhetetlen értékű kincs.

Kapcsolódó interjúnk ide kattintva olvasható.