Élet a kerítések közt

Szentpéterfa etnikailag horvát, de szívében magyar falu. A soproniakhoz hasonlóan 1923-ban az itt élők is a Magyarországhoz tartozás mellett szavaztak, így a település Vas Vármegye Törvényhatósági Bizottságától megkapta a Communitas Fidelissima, azaz A leghűségesebb község címet.

Bár a falu hazánk része maradt, a helyiek tulajdonában levő Szőlőhegy az osztrák oldalra került. A földeket azonban nem kobozták el, a gazdák ezután is háborítatlanul járhattak át művelni azokat. Egészen a kommunista hatalomátvételig. 1949-ben szögesdrótot húztak fel, a szentpéterfaiak pedig, ahogy később az országban oly sokan, egyik napról a másikra vesztették el a birtokaikat.

Ez persze csak a kezdet volt. Az állam a szökéseket megelőzendő létrehozott egy több kilométer széles biztonsági sávot az államhatár vonalán. Ez a nyugati határ mentén 360 km hosszan haladt, magába foglalva 34 falut, amelyek így két határ közé szorultak, szögesdrótokkal elzárva úgy a Nyugattól, mint a saját hazájuktól.

A Szentpéterfát Ausztriától elválasztó határkerítés a vasfüggönynél gyengébb szerkezetű volt, így azon keresztül aránylag könnyen el lehetett hagyni az országot. Sőt, a településhez tartozó mezőgazdasági területek között akadt olyan, ahonnan csak egy ugrás, szó szerint pár lépés volt a szabadság. Nem csoda, hogy a hatalom szigorítani kezdett. 1950 januárjában a határőrség átkerült az ÁVH irányítása alá, amely az úgynevezett zöld ÁVO-t is működtette. Szentpéterfán 45 sorkatona és 8-10 tiszt szolgált, akik egy 20 km-es körzetért feleltek Ják és Nagykölked között.

Skrapits Lászlónak szinte az egész fiatalságát meghatározta, hogy a határsávon belül lakik. A hetvenes éveiben járó férfi évre pontosan emlékszik a szökésekre, az ÁVH módszereire, a házkutatásokra. A határsáv kialakítása után elkezdődtek a kitelepítések, az embereket kreált indokokkal megfosztottak a házaiktól, és nyomorúságos lakokba költöztették őket az ország közepén. Az ötvenes évek elején három családot hurcoltak el Szentpéterfáról, gyermekeikkel együtt.

– Kurcz bácsi bíró volt korábban, így reakciósnak számított, Borhi Ádám csendőr volt, így listára került, Skrapits Rezsőéknek kocsmájuk volt, ez éppen elegendő indok volt a kitelepítéshez – emlékszik vissza.

A faluban nem is volt senki párttag, Skrapits László sem, pedig ő egy ideig tanácselnökként is szolgált. A szentpéterfaiak összetartottak, sosem jelentették fel egymást, a családok többsége a mai napig hívő katolikus. Jellemző eset, hogy az ötvenes évek elején egy ávós érkezett a faluba motorbiciklivel. A gyerekek szájról szájra adták a hírt, így mire begurult a központba, mindenki tudott a jöttéről. Az is hozzátartozott az akkori élethez, hogy hétfő reggel az iskolában a vasárnapi ebédről faggatták a gyerekeket. Mindegyik tudta, hogy a kérdésre a helyes válasz a bableves, hiszen az érdeklődés valójában a húsevésre, azaz a tiltott vágások felderítésére irányult.

A legnehezebb idők

Ahogy a kommunista hatalom egyre erőszakosabb lett, úgy nőtt a disszidálási kedv. A Szentpéterfához hasonló települések és ezek környéke ezrek számára jelentett ugródeszkát.

Hogy az ország más pontjairól érkezők dolgát megnehezítsék, a hivatalos térképek egy részéről egyszerűen eltüntették Szentpéterfát, időnként Jákot is. A határsávban levő falvakat a hatalom megpróbálta gazdaságilag is elsorvasztani, ha nincs a rendszerváltás, akkor minden bizonnyal el is néptelenedtek volna.

A szökések száma 1956-ban ugrott meg igazán. A falut ekkor legalább négyszázan hagyták el. Érdekesség, hogy az osztrák oldalon nem mozdították el a bicikliket, amelyeket a menekülő magyarok hátrahagytak; közülük néhány még ma is ott rozsdásodik mementóként.

De nemcsak a forradalom miatt ugrott meg a disszidensek száma Szentpéterfánál, hanem azért is, mert az eseményeket megelőzően a határőrség emberei felszedték a néhány évvel korábban telepített aknazárat. A Pinka-patak vize időnként kimosta a robbanószerkezetet, és olykor Ausztriában tette partra azokat. Ebből számtalan baleset származott, így a kommunisták a nemzetközi botrány elkerülése érdekében eltávolították a halálos csapdákat. Ennek első körben a zöld ávósok látták hasznát, akik közül a forradalom hírére sokan maguk is átszöktek Ausztriába. Nem sokkal később jöttek a megtorlások elől futók is. Skrapits László még emlékszik rá, hogy gyerekkorában a szülei is segítették a menekülőket, amíg ők előkészítették a terepet, addig az útnak indulók vigyáztak a gyerekre.

Újabb szigorítások jöttek. A határsáv szögesdrótjaihoz már csak különleges engedéllyel lehetett közel menni. Szentpéterfára is csak kijelölt kapukon lehetett bejutni. Ha valaki vendéget akart fogadni, ahhoz belépési engedélyt kellett kérni a hatóságoknál, távozáskor pedig ki kellett jelentkezni. Az áruszállítókat és mentősöket is visszafordították, ha ez az irat nem volt kéznél, sőt, még a helyi téesz traktorosának is engedélyt kellett kérnie, hogy kimehessen a mezőre dolgozni. Skrapits László emlékei szerint a katonák még a korcsolyázni induló gyerekeket is puskalövésekkel zavarták haza.

De még ilyen körülmények között is előfordultak szökések. A fiatalok gyakran nagyobb csoportokban indultak el, a hasonló esetek után az egész falut felforgatták, szinte mindenkit kihallgattak.

A legnehezebb időszakot Vörös Imre parancsnoksága alatt élte a település. Előfordult, hogy a határőrök bedobtak egy embert a kútba, aki szerencsére esés közben beszorult, így maradt életben. A kisebb „packázások” körébe tartozott, hogy a kombájnost másfél órán át várakoztatták a kerítés előtt. Abban az időben a határőrőrsön több olyan tiszt is szolgált, aki nem szerette a horvátokat: volt, hogy egyszerűen belőttek valakinek a kertjébe, ha horvát beszédet hallottak. Vörös Imre 1978-as leváltása után valamivel javult a helyzet.

Hogy tényleg csak valamivel, azt Miska bácsi története szemlélteti. A helyi tanács­elnök, jó kedélyű, csavaros eszű falusi embernek egy nap polgárvédelmi oktatáson kellett részt vennie, ahol azt tanították meg, mit kell tenni akkor, ha a „béketábort” támadás éri nyugatról. Miska bácsi felnyújtotta a kezét, és megkérdezte az előadótól, hogy rendben, de mit kell tenni akkor, ha kelet felől jön az ellenség? Az oktató sietve becsukta a tankönyvet, kiviharzott a teremből, Miska bácsit pedig már másnap ketten elkapták az Ady téren, és úgy összeverték, hogy kórházba került. Mindez 1983-ban történt.

Önkényeskedésre is rengeteg példa volt. Egy aktív éveiben a Pinka Völgye téesz traktorosaként dolgozó férfi elmeséli, hogy egyszer ki kellett mennie dolgozni, mert halaszthatatlan munka adódott, amely elmaradása esetén kár érte volna a terményt. Kapott engedélyt is, este fordult néhányat, a határőrök egyszer csak mégis odajöttek hozzá, és megkérdezték, hogy mit keres 18 óra után a zónán kívül. Mikor a traktoros igazolta magát, és megmutatta a szükséges papírokat, a határőr kifakadt: „Tudja mit, itt én vagyok az úr, nem érdekel, hogy mit mondott a parancsnok, azonnal takarodjon haza!” A sofőr erre visszafordult, de a parancs nyomatékosításául azért a levegőbe is lőttek a katonák. 

Az is bevett gyakorlat volt, hogy aki behívót kapott, ahhoz kiment házhoz két katona, hogy ne tudjon megszökni. A faluban is folyamatosan ellenőrizték az embereket.

– Akik beljebb éltek, fogalmuk sincs, hogy milyen volt itt az élet – összegzi a ma már idős ember.

Vendégek szökésben

A nyugati határsávban szökéssel próbálkozók 80 százaléka keletnémet volt. A kitérőnek részben az lehetett az oka, hogy míg a berlini fal előtt álló kerítésbe 380 voltot, addig a magyar „szelíd vasfüggönybe” mindössze 24 voltot vagy legfeljebb egyenáramot vezettek. Az egyik legnagyobb figyelmet keltő eset egy szó szoros értelmében vett médiaesemény volt. Erről a Vasfüggöny Múzeum alapítója, Goják Sándor mesél.

– 1978. október 21-én egy keletnémet család, apuka, anyuka és a lányuk próbált meg átszökni a magyar–osztrák határon, miközben a Stern magazin két munkatársa, egy újságíró és egy fotós elkísérte és segítette őket az útjukon. A fotóriporter, az újságíró, két felbérelt férfi, akik a fizikai erejükkel segítették a műveletet és a három potenciális disszidens egy meghatározott helyen találkozott. Amikor a járőr elhaladt a kijelölt hely mellett, a menekülők előmásztak a rejtekhelyükről, az apa nekitámasztotta a létrát az oszlopnak, amin előbb a kislány, majd az anyuka mentek át, miközben a fotós felvételeket készített. A terv azonban balul sült el, az apuka alatt letört a legfelső létrafok, és esés közben hozzáért a dróthoz, a rendszer pedig bejelzett. Az államhatár mindössze 200-250 méterre volt, az anya és a lánya futottak az osztrák oldal irányába. A szektoronkénti beosztás miatt a határőrök azonban 3-4 perc alatt a helyszínen teremtek, egy tucat katona azonnal kivonult 7-8 kutyával, így könnyen el tudták kapni a menekülőket. Végül a nyugatnémeteket hazatoloncolták, a keletnémeteket három és fél év letöltendő börtönre ítélték – eleveníti fel a híres történetet a férfi.

Előfordult olyan is, hogy egy járőr lefegyverezte a társát, és átmenekült Ausztriába, a hátrahagyott katona pedig három évet kapott, amiért hagyta magát. Az eset érdekessége, hogy nem sokkal később a szökött magyar katonát Bécsben halálos baleset érte; a rossz nyelvek szerint a magyar szervek egyszerűen megölték. A civil és katonaszökevények esetében egyaránt jellemzőek voltak a családtagokat érő zaklatások, az volt a minimum, hogy a legközelebbi rokonok egzisztenciáját tönkretették.

Goják Sándor maga is határőrként szolgált nem messze Szentpéterfától. Amikor a szökevényekről kérdezzük, nem hagy kétséget azt illetően, hogy maga is teljesítette a parancsokat, még ha úgy is ment ki mindig a terepre, hogy remélte, aznap nem találkozik menekülőkkel. A határon osztrák katonákat alig lehetett látni, gyakorlatilag egyáltalán nem védték a saját oldalukat.

– Senki nem tudja, hogy hány embernek sikerült átszöknie, ahogy azt sem, hogy hányan haltak meg, robbantak fel a határon, hány embert lőttek le vagy fogtak el a határőrök a kommunizmus évei alatt. Az ilyen adatokat tartalmazó dossziékat ötévente megsemmisítették.

A közösség ereje

Lakner Judit édesapja matematika–fizika szakos tanár volt, édesanyja óvónő. 1959-ben augusztus 20-án kerültek Szentpéterfára, a szülei a faluban kaptak szolgálati lakást.

– Zárt közösség volt, csak engedéllyel lehetett beköltözni. A lakosok szigorú szabályok közt éltek, reggel hatkor kiment, este hatkor bejött egy busz. Mindenkinek megvolt a saját helye, más úgysem közlekedhetett a járaton. Aki vendégségbe ment máshová, annak a szombathelyi rendőrségen kellett jelentkeznie határsávengedélyért. A nagymamám hét év alatt mindössze kétszer volt látogatóban nálunk, Szombathelyre bemenni pedig olyan volt, mintha külföldre utaztunk volna – emlékszik vissza. Judit szerint az elzártságnak akadt előnye is: a tökéletesen biztonságos környezetben a gyerekek nyugodtan csatangolhattak – kivéve természetesen a mindenki által tudott tiltott helyeket.

A másik ilyen pozitívum az volt, hogy az elzártság miatt limitált szórakozási lehetőségek hiányában a helyiek kénytelenek voltak feltalálni magukat, aminek köszönhetően igen színes kulturális élet zajlott Szentpéterfán. Volt tánc- és zeneoktatás, Lakner Judit részben ennek tulajdonítja, hogy végül zenetanár lett.

A szigorú ellenőrzés a falun kívül, egy nagyobb sávban is érvényesült. Celldömölkön a határőrök már felszálltak a vonatra, és csekkolták az utasok iratait. Nem volt ritka az sem, hogy Szombathelyen szúrópróbaszerűen igazoltatták az embereket. Amikor Lakner Judit szülei házasodtak, a Szombathelyről Kőszegre igyekvő nagyszámú rokonságot leszállították a vonatról, mert nem készítettek listát az együtt utazókról és a pontos célállomásról. A násznép végül mindezt pótolván a következő vonattal mehetett csak tovább.

Mindez mára a múlté. Szentpéterfa nem sokban különbözik a többi, osztrák határ menti rendezett, barátságos magyar településtől.

„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik”, olvashatjuk a Rómaiaknak írt levélben. Szentpéterfa viszontagságos XX. századi története bizonyítja, hogy Pál apostol szavai maradéktalanul igazak voltak. A kis horvát falu az elmúlt több mint száz év során számtalan megpróbáltatást szenvedett el. Mindez azonban még inkább eggyé kovácsolta a helyi közösséget; minél nagyobb volt a baj, az itteniek annál jobban ragaszkodtak hagyományaikhoz, a horvát nyelvükhöz és kultúrájukhoz, a templomhoz és egymáshoz. 

Az összetartozás erősségét mi sem bizonyítja jobban, hogy az amerikai Pennsylvaniában élő szentpéterfaiak mai napig is megmaradtak magyar–horvát identitásukban. Az amerikai nagyváros már 1904 óta ad otthont az innen származó kis csoportnak, aminek a kommunista hatalomátvétel után egyre növekedett a létszáma. A társaság idővel létrehozta a Szent Péter és Pál Egyesületet, amely ma is aktívan működik. Többek között finanszírozták egy szentpéterfai értéktár létrehozását, illetve egy 56-os emlékmű felállítását a templom szomszédságában.