Életpárti vagyok!

– Babits, Bikavér. Nekem először ez jut eszembe Szekszárdról. Mit hoztál magaddal otthonról?

– Az értékrendemet. Budapesten is képviselem a vidéki mentalitást, illetve a szakmám alapjait is ott tanultam meg. Azokra az alappillérekre építettem, amiket ott kaptam.

– Mit jelent a vidéki mentalitás?

– Közvetlenséget. Egy kisebb közösségben mindenki mindenkit ismer, és mindig segítenek rajtad, ha tudnak. Nem néznek levegőnek, sokkal érezhetőbb az összetartás, mint a nagyvárosban. Nemrég otthon jártam a szüreti napokon, és egy tíz éve nem látott ismerős borult a nyakamba, örült, hogy látott, és nemcsak udvariasságból kérdezte, hogy vagyok, hanem le is ültünk beszélgetni. Budapesten leginkább azokkal az emberekkel tartom a kapcsolatot, akikkel otthon ismerkedtem meg. Itt is lehet barátságokat kötni, csak ezerszer jobban kell figyelnünk a társas kapcsolatainkra, mert könnyen a hétköznapok fogságába esünk.

– A jobboldali média egyik arcaként mit kapsz többet hétköznapi helyzetekben: fenyegetést vagy gratulációt?

– Még mindig zavarban vagyok, amikor felismernek. Munka után, amikor még beugrom vásárolni, sokszor odajönnek hozzám a boltban, és elmondják, hogy „szeretjük önt, a szeretjük a műsorait, hajrá!”. Ilyenkor hiába vagyok fáradt, igyekszem legalább két percet a nézőknek szentelni, mert nekik is jólesik a figyelem. Ezt a közvetlen, emberi hangot szeretem, jobban, mint amikor rám írnak Facebookon. Annak is örülök, de a közösségi médiában sokkal több negatív kommentet kapok, leginkább azoktól, akik arctalanul és névtelenül szidják a jobboldalt, Orbán Viktort vagy éppen engem. Aki szid, az nem veszi a fáradságot, hogy személyesen odajöjjön hozzám, csak az online térben legénykedik.

– Nőként jobban megviselnek a fenyegetések, aljas üzenetek?

– Fenyegettek már bombával, írták már, hogy meg sem kellett volna születnem, és azt is, hogy jól agyon kellene verni. Nem veszem őket komolyan, mert ezek fotelhuszárok, és csak a dühüket adják ki, mert zsigerből utálják a jobboldalt, a jobboldali médiát. Ha egy nő eltölt tíz-húsz évet ebben a szakmában, megedződik, és megtanulja helyén kezelni ezeket a helyzeteket. A mentális egészségem védelme érdekében azonban már egy jó ideje leszoktam a kommentolvasásról. Lehet, hogy egy pozitív hozzászólás feldobja a napomat, de ha rosszkor olvasom, előfordulhat, hogy egy negatív komment érzelmileg annyira lehúz, hogy a munkámra is hatással van, és így nem tudnám a maximumot nyújtani.

– Zavar, amikor más újságíróktól azt hallod, hogy propagandamédiában dolgozol?

– Nem szeretem a nagyképű, lenéző mentalitást. E minősítést sem veszem magamra, mert bármikor idejöhetnek és megnézhetik, hogyan dolgozunk. Anno a Troll című műsorban elmondtam, hogy ha én propagandista vagyok, akkor a jelenlegi kormánykritikus újságírók is mind propagandisták, de én megtisztelem őket azzal, hogy kollégáknak hívom őket. Az újságírónak van értékrendje, ami a munkáján és azon a sajtóterméken is megmutatkozik, ahol dolgozik. Ha valaki ezt titkolja, akkor az nem hiba, hanem bűn. Mindenkinek van világlátása, és szerintem nincsen független-objektív sajtó. Kollégák vagyunk, csak az életről mást gondolunk. Számtalan példát tudnék mondani, amiért őket nevezhetném propagandistáknak, de nem teszem. Inkább a nagyképűségük zavar, mert ezzel a minősítéssel lenézik a szakmai munkámat is. Ha azt mondanák, hogy nem értek veled egyet, de szerintem jól csinálod, amit csinálsz, az más lenne. Számos ellenzéki újságíró ír jó cikkeket, szeretem is olvasni őket, de miért kellene mindenben egyetértenünk? A férjemmel sem értek mindenben egyet, mégsem mondom azt, hogy rossz férj.

– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy jobboldali vagy, de nem fideszes. Ezt hogyan érted?

– Úgy, hogy nem vagyok párttag. Ha a Fidesz hirtelen nevet váltana, akkor hirtelen mindenki az új fantázianevű párt alapján határozná meg az értékrendjét, identitását? Jobboldali-konzervatív értékek szerint gondolkodom, ezt hoztam otthonról. Noha a testvéreimmel együtt apolitikus nevelést kaptunk, tehát nálunk ebédnél nem volt téma, hogy melyik párt mit gondol a világról, a családi mindennapokból megtanultuk, hogy miért fontos a család, hogyan fejezhetjük ki egymás iránt a szeretetünket, hogyan kell hozzáállnunk a munkahelyünkhöz, és így tovább. Tehát nem sulykolták belénk, hogy légy jobboldali, csak a kamaszkori eszmélésemkor jöttem rá, hogy ezek voltaképpen jobboldali értékek, és ezek alapján kivel és mivel tudok azonosulni a közéletben és politikában.

– Ha már konzervativizmus, úgy tudom, hogy te a konzervatív feminizmus egyik híve vagy. Mi fán terem ez a látszólag önellentmondásos fogalom, hisz a feminizmust általában a liberalizmussal társítjuk. Ki a konzervatív feminista?

– Nagymamám nem tartotta magát feministának, azt sem tudta, mi fán terem ez a szó, de felnevelt három gyermeket, és egyiküket a szántóföldön szülte meg, mert éppen dolgozott. Vajon ő feminista volt? Nem hinném, de az biztos, hogy erős nő volt. A konzervatív feminizmus számomra azt jelenti, hogy megteszek mindent a családomért, és ha úgy döntök, hogy elmegyek dolgozni, akkor cserébe támogatnak ebben. És azt jelenti, hogy kiegészítjük a férfiak másfajta gondolkodását, nem pedig elítéljük. Napjaink feminizmusa köszönőviszonyban sincs az eredetivel, és különben is, szerintem a férfiaknak kéne a legnagyobb feministáknak lenniük, mert örülniük kellene, hogy a nők ugyanúgy dolgozhatnak, és nemcsak a férfi tartja el a családot, hanem a nő is besegít. Ez mind a klasszikus feminizmus eredménye.

– A szélsőséges feminizmus inkább ellenséget, finomabban szólva vetélytársat lát a férfiakban.

– A férfiak sosem lehetnek a vetélytársaink, mert nem vagyunk egyformák. A két nem kapcsolata nem a darwini versenyre, hanem a szimbiózisra épül, aki az előbbit állítja, az szélsőséges. A szélsőségeket pedig sohasem szerettem, mert nem célravezetők. Természetükből adódóan egy ideig nőhet a népszerűségük, erejük, ám a kollektív gondolkodás vagy bölcsesség ellenhatása miatt mindig visszaszorulnak. Szeretném hinni, hogy az európai társadalom nem engedi elburjánzani ezeket az általában szélsőséges nézeteket, irányzatokat. Mindig lesznek a szélsőségekre vevő emberek, csak kérdés, hogy az államok és a fölöttük lévő szervezetek mennyire engednek teret nekik. Persze Magyarországon is hajlamosak vagyunk szélsőségesen gondolkodni, például ha a politikát nézzük, abból is kitetszik, hogy az Orbán Viktor vagy Másvalaki dichotómiában gondolkodunk. Hogy ki ez a Másvalaki, az mindegy, mert az ellenzék keresve sem talál vezéralakot.

– Visszatérve a női témákhoz. Nemrég láttak napvilágot a népszámlálási adatok, és ezekből többek között kiderült, hogy a nők 27,3 százaléknak nincs gyermeke, tehát több nőnek nincs, mint ahánynak egy van (22,7 százalék). Szerinted mi tartja vissza őket attól, hogy gyermeket vállaljanak?

– Ráadásul a szülni tudó nők fogynak, hisz egyre később vállalják az első gyermeküket, már harminc körülre tolódott ki az életkor, holott édesanyám még a húszas évei elején szülte meg a bátyámat. A mai életrecept az, hogy először építs karriert, után teremts egzisztenciális biztonságot, majd alapíts családot, hisz még fiatal vagy. Tanulunk, karriert építünk, és mivel örökké fiatalok akarunk maradni, nem biztos, hogy jól mérjük fel testünk képességeit. Ráadásul a társas kapcsolatokba is beszivárgott a Tinder-jelenség, óriási gondnak tartom, hogy az emberek túl hamar feladják a kapcsolatukat, és ha valami nézeteltérésük van, akkor nem megjavítani próbálják, hanem továbblépnek. Túl hamar és túl könnyen lépünk túl egy-egy kapcsolaton. Így telik el az idő, miközben lassan lehet, hogy a testünk nem érzi magát annyira fiatalnak, mint amennyire mi érezzük magunkat. Nekem is van olyan ismerősöm, aki már későn jött rá, hogy szeretne gyermeket. Ezt komplex problémának tartom, és nem azokról beszélek, akiknek nem lehet gyermekük, mert az más. Azt sem ítélem el, aki tudatosan nem akar gyermeket vállalni, de hogyha húsz év múlva emiatt sajnáltatja magát, akkor viselnie kell döntése következményét. Ha valaki úgy érzi, hogy neki nem való a gyermek, azt is el kell fogadni, ám ha valaki szülni szeretne, de valami miatt nem tud, azt segíteni kell.

– Neked nehéz volt összeegyeztetned a gyermekvállalást a munkával?

– Mindenkinek nehéz, nekem is. Elkezdtem dolgozni a szakmámban, majd 24 évesen szültem a fiamat. Úgy éreztem, hogy szakmai szempontból akkor voltam olyan szinten, hogy másfél éves kihagyás után ugyanott folytathatom a munkát, ahol abbahagytam. Nehéz a családot, a gyermeknevelést összeegyeztetni a munkával, sokat számít, hogy van-e segítség, és abban támogatnak-e, hogy elvégezzem a munkámat is. Nekem volt segítségem, amiért hálás vagyok. Sok fiatal nő életéből hiányzik a támogató környezet. Ha ugyanis elköltözik egy idegen városba, ahol nincsenek ott a szülei, nagyszülei, barátai, és pár év múlva gyermeket vállalna, nem lesz mellette „hagyományos” segítség ebben. Bébiszittert pedig nem mindenki tud fizetni. Nem csak a kormánynak, a társadalomnak is segítenie kell az édesanyákat.

– Mit szólsz az olyan radikális megnyilvánulásokhoz, mint a Patent egyesületé, akik azzal az üzenettel díszítik ki a várost, hogy „az abortusz alapjog”?

– Nem jó ránézni ezekre a plakátokra. Nekem jogom van az abortuszhoz, ez rendben van, de vajon a magzatnak, gyermeknek nincs-e ugyanennyi joga ahhoz, hogy életben maradjon? Ennek a plakátkampánynak rossz az üzenete, mert nem azt a célt éri el, amit el szeretnének érni. Ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy a kismama saját magában is hajlandó-e kárt tenni csak azért, hogy elvetéljen, vagy inkább elmegy egy biztonságos művi beavatkozásra, akkor nyilvánvalóan mindenki a második verziót választaná. Elítélem ezeket a szélsőséges megnyilvánulásokat, ám szükség van egy biztonságos abortuszrendszerre, mert adódhatnak olyan élethelyzetek, amikor nem lehet elkerülni a művi terhességmegszakítást. Magyarországon szerintem jól működik ez, hisz meg van határozva, hogy miként engedélyezik, és milyen módszerrel lehet elvégezni. Életpárti vagyok, és szerintem a gyermek megszületését segíteni kell, abortusz helyett pedig inkább a megelőzésre kell több figyelmet fordítani, úgy, hogy be kell vonni a civil társadalmat is. Ellenben ha megfogan egy gyermek, és valaki dilemmában van, életképesebb ellátórendszert kell létrehozni, mert lehet, hogy csak a lelki támogatás kell a nőnek, ha azt mondja, hogy nem szeretné a babát megtartani, vagy ha végképp nem kell neki, lehet, hogy van olyan pár, amelyik szívesen örökbe fogadná.

– Kamasz fiad van, és úgy látom, hogy nem teszed kirakatba a közösségi oldaladon, miközben sok közéleti szereplő szereti lájkra váltani a gyermekét. Miért döntöttél így?

– A közösségi oldalak hajnalán mindenki könnyedén kezelte őket, mert azt hittük, hogy ami ott fenn van, az maga a valóság, és megoszthatjuk az életünk minden pillanatát. Persze, miután megszületett a fiam, szerettem volna büszkélkedni vele, hogy már mászik, már jár, és így tovább. Ám ahogy teltek az évek, nagyjából ötéves lehetett, amikor azt mondta, hogy nem szeretné, hogyha egy bizonyos képet kitennék róla az oldalamra. Akkori férjemmel úgy döntöttünk, hogy nem fogjuk kirakatba tenni a fiamat, ráadásul amikor felkerültem Pestre, egyre ismertebbé váltam, ezért sokkal inkább vigyáztam rá a politikai-közéleti feladataim miatt. Nem akartam, hogy helyettem bántsák, sem azt, hogy a munkám alapján ítéljék meg. Szerencsére sosem érte atrocitás, de kampányidőszakban könnyű felkorbácsolni az indulatokat. Ha kiteszek róla egy képet, azt mindig megbeszélem vele, ráadásul a nagyszülőknek közvetlenül elküldjük, nem kell kitennünk az ablakba.

– Tudom, hogy nem egyszerű kérdés, de hogyan tudod megóvni, egyáltalán meg lehet-e védeni korosztályát a woke nyomulástól vagy egyéb kamaszokra leselkedő káros jelenségektől?

– Hála istennek, a fiam zsigerből ellenzi ezt a genderőrületet. Ha egy filmben ilyen jelenetet lát, hangosan felcsattan, hogy „ezt minek kellett beletenni?”. Pedig nem sulykoltam neki soha, hogy az ilyen rossz. Egyszer leültem vele beszélgetni, hogy ugye nem azért mondja ezt, mert azt gondolja, hogy elvárom tőle. Határozott nemmel felelt. És nyilván azt is elmondtam neki, hogy ha másképpen gondolkodna, ugyanúgy szeretném; és sose másnak feleljen meg, hanem önállóan alkosson véleményt. Sokkal inkább féltem a rossz társaságtól, az iskolákba beszivárgó kábítószertől. Próbálom figyelni a metakommunikációját, és egyre nehezebb, mert kamaszként már megvannak a saját kis titkai. De figyelni kell folyamatosan, hogy mi bántja, milyen nehézségei akadnak, és sokszor kell leülni őszintén elbeszélgetni a dolgokról. Nehéz megtartani az egyensúlyt, hogy mindezt ne vegye zaklatásnak, de ha sikerül, akkor egy fokkal beljebb vagyunk, és könnyebb lesz a gyermek-szülő kapcsolata. Különben nagyon szerencsés vagyok, mert megértően állt a nehéz helyzetekhez, pláne riporter koromban, amikor gyakran előfordult, hogy este hirtelen el kellett mennem otthonról. A családom is sokat segített, a munkahelyem is megértő volt. Egyébként egyáltalán nem építettem a karrieremet, csak mindig kaptam egy újabb feladatot, és azon kezdtem el dolgozni.