Életrevalóak

Rendkívül fontos kötet jelent meg nemrég a VERITAS Történetkutató Intézet könyvsorozatában.Kicsit távolabbról kell kezdenünk e mű történetét, konkrétan onnan, hogy mindannyian tudjuk, hány alkalommal hivatkoztak már arra a hazai balliberális oldal hangadói, és számos „civilszervezet”, hogy „amíg meglehetősen keményen bánik az Orbán-kormány a migránsokkal, addig milyen kényeztető fogadtatásban részesültek Nyugaton az 1956-os forradalom magyar menekültjei”. Gyakran hozzátették, hogy ne csak a kormánypárti politikusok érezzenek lelkiismeret furdalást e súlyos történelmi hálátlanságért, ne csak ők bújjanak a föld alá szégyenükben, de süljön le a bőr a képéről azoknak az egyszerű választópolgároknak is, akik továbbra is támogatják Orbán Viktor migránspolitikáját ahelyett, hogy útilaput kötnének a miniszterelnök talpára.

Igen alattomos, s egyben történelmietlen „kampány” ez a kormány és a kormányt támogató magyarok ellen. Történelmietlen, mert a Nyugatra érkező magyar migránsok között bizonyosan voltak gazdasági menekültek is, de a többség a kommunisták bosszúhadjárata miatt, lefogásától félve lépte át a határt.

Volt mitől tartani, hisz az egész társadalom emlékezett még azokra a szinte vadállati, szadista módszerekre, amelyeket az ÁVH alkalmazott a kihallgatások alkalmával. És akár egy suta Rákosi-viccért is bevihettek valakit…

Egyébként nagy tévedés azt hinni, hogy a hatalmat megkaparintó Kádár végérvényesen feloszlatta, azaz „szélnek eresztette a légiót”, vagyis az ÁVH-t. Tagjai beépültek a forradalmi csoportokba, s információkat gyűjtöttek a tagjaikról, beültek a szovjetek T-34-eseibe, hogy segítsenek a megfelelő pontokra irányítani a tankágyúk tüzét, adatokat adtak át a KGB-nek, mely Kádárékat is megelőzve elindította már Budapesten a letartóztatásokat és a vallatásokat…

De az ávósok ott voltak később a pufajkás alakulatokban, meghúzva a ravaszt a véres sortüzekben, majd a rendőrségben, illetve az igazságügyi apparátusban kötöttek ki. Az értelmesebbek pedig valamelyik lap szerkesztőségében, illetve a rádióban és a televízióban, vagy ilyen-olyan kulturális intézmények vezérkarában landoltak. Persze, hogy még az a fiatal is nyúlcipőt kötött, aki nem lőtt, nem dobott gránátot senkire sem, csak adott egy veknit a forradalmároknak, vagy tudta, hogy lefényképezte a Life riportere, amikor megbámult a körúton egy kiégett szovjet tankot. Kádár megkerestette és bénára verette volna. Mint ahogy tette ezt sokakkal, egyetlen fotó alapján.

A Nyugatra menekülő magyarokat először is hasonló mentalitású, hasonló kultúrájú népek fogadták odakint. Paradoxon, de még hasznukra is volt a Rákosi-rendszer, mert a nagy, szocialista iparfejlesztési tervek jegyében rendkívül felpörgette a szakmunkásképzést, s egyre több diplomást, főként műszaki értelmiségit képeztek az egyetemek. Számos érettségi előtt álló diák is elhagyta az országot, ők Nyugaton folytatták tanulmányaikat, legtöbbjük aztán meg sem állt az egyetemi diplomáig, s integrálódott a nyugati gazdasági, kereskedelmi, illetve tudományos életbe.

Erről szól dr. Rácz János történész könyve. Nem a forradalomról, nem a menekülők politikai gondolatairól, hanem a sorsukról, amely odakint, a hazájuktól távol folytatódott. A kötetben a szerző által felvett életút-interjúk olvashatók, a könyv elején egy érdekes de rövid tanulmány vezeti be a beszélgetések sorát. Összesen tizenegy interjú található a kötetben, tizenegy életút, megannyi érdekességgel.

Kiderül, hogy a Nyugat közel sem fogadta egyöntetű lelkesedéssel a magyar menekülteket. Országonként változtak a befogadás szabályai és feltételei, a magyar fiatalokban a leendő munkást és alkotó értelmiségit keresték a nyugati államok, az, hogy ezek az emberek segélyeken tengetnék napjaikat életük végéig, senkinek sem fordult meg a fejében. A menekülteknek legfőképp nem.

Hozzá kell tenni, ez a korosztály még azt az attitűdöt örökölte szüleitől, ami a háború előtt jellemezte a magyar társadalmat – amelyben az élősködés és ingyen élés általánosan megvetett dolognak számított. A magyarok dolgoztak és bizonyítottak. Pedig a körülmények egyáltalán nem voltak rózsásak.

Dr. Király Mária, a kötet egyik interjúalanya például olyan svájci üzemben dolgozott kezdetben, ahol nem volt szabad beszélni, megszólalni. Igaz máshonnan, de tudjuk azt is, hogy Svájcban egy magyar menekült nem változtathatott munkahelyet csak úgy, ha másutt jobban fizettek. A váltáshoz a rendőrségtől, pontosabban az idegenrendészettől kellett engedélyt kérnie. És örülhetett, ha megkapta.

Amerika mint katonákra is számított a magyar fiatalokra. Varjú László, a kötet másik interjúalanya például az USAF, vagyis az amerikai légierő magas rangú tisztjeként fejezte be a pályafutását. Franciaországban pedig, ezt is a kötetből tudjuk, az idegenlégió vetett szemet a magyar menekültekre. Egyébként akármekkora sziklát gördített eléjük a sors, azt átugrották. Így, ilyennek ismerte meg őket a világ. A megszólalók közül földrajzi értelemben Kovács Attila jutott a legmesszebbre, ő az Új-Hebridákon alapított hajózási vállalatot. A legmagasabbra pedig a már hivatkozott Dr. Király Mária biológus emelkedett, nemzetközileg elismert kutató, s egyetemi tanár lett.

Dr. Rácz János a demokrata.hu-nak elmondta, hogy 2015-ben cikket közölt tőle lapunk, a Magyar Demokrata. Erre az írásra reagált levélben Dr. Király Mária. A szerző felvette vele a kapcsolatot, s ezzel elindult a beszélgetések sorozata…

Rendkívül értékes és fontos kötet ez a mű, amely a hosszú, „Magyarországról jöttünk, mesterségünk címere: életrevalóak” címet viseli. Nem lehet eléggé nagy hírverést csinálni neki.

Sinkovics Ferenc