Elfut a víz a lábunk alól

Drága Széchenyink jót akart, de a hajózhatóság csak egy szempont, csak egy haszonvétel a sok lehetséges közül – és nagyságrendjét tekintve a tiszai vízi közlekedés messze van a dunaitól. Ezért bizony kár volt levágni a kanyarulatokat és kiegyenesíteni a folyót. A beavatkozás ugyanis felgyorsította a víz folyását, a nagyobb sebességű Tisza gyorsabban mélyítette a medret, így a part menti talaj kapillárisain egyre több talajvizet szippantott magába a folyó.

– A folyószabályozással töltések közé szorítottuk síkvidéki vízfolyásainkat, és lerövidítettük a hazai szakaszokat. Ezáltal nőtt az esés és a vízsebesség. A felvízi országok duzzasztási-tározási gyakorlata miatt csökkent a nagyobb szemcséjű hordalékok mennyisége a magyar vízfolyási szakaszokon, amit nagy folyóink a hazai mederanyagból pótolnak. Ezek hatására mélyül a középvízi meder, egyre alacsonyabb vízállásokat okozva – világított rá érdeklődésünkre egy fontos problémára Bíró Tibor, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Víztudományi Karának dékánja.

E jelenséget vizsgálták a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Építőmérnöki Kara Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének vezetésével kilenc Duna menti ország tudósai. A 2017 és 2020 között elvégzett DanubeSediment program kutatásaiból is kiviláglott, hogy a problémák kulcsa Európa második leghosszabb folyama esetében a hordalékháztartás, ami egyéb szempontok (energaitermelés, hajózás, szabadidős funkciók és így tovább) mellett a talajvizeket is döntően befolyásolja.

A Duna eredeti, természetes ártere ugyanis helyenként 8-10 kilométer szélesen terült el, de mára a legtöbb szakaszon az egy kilométert sem éri el. Ezzel összefüggésben a folyam egykor évente akár 50 millió tonna hordalékot is szállított a Fekete-tengerbe, ma viszont már csak alig 20 millió tonnát.

Ennek oka, hogy az árvízvédelmi gátakkal leszűkítették a Duna medrét, így a víz, akárcsak a Tiszán, sokkal gyorsabban zúdul le, mint eredendően. Az elmúlt 50-60 évben hozzávetőleg két méterrel mélyült emiatt a meder és csökkent vele a vízszint is – ami döntően befolyásolja a talajvízszintet, tartósan lecsökkentve a kapillárisjelenség miatt. Vagyis a környék egyre szárazabbá válik. És nem csak a környék: a Duna medrének bevágódása a mellékfolyóknak és ezáltal azok környékének talajvízszintjét is csökkenti. Mindez még elégséges átlagos csapadék-utánpótlás esetén is probléma, aszály idején pedig hatványozottan.

– A vízfolyás és környezetének talajvize dinamikus egyensúlyra törekszik. Ha tartósan alacsony a vízállás, a talajvizek a meder irányába szivárognak. A jelenlegi és az eltemetett mederhálózat miatt igen nagy távolságba elér a medrek leszívó ereje, egyértelmű a talajvízszintet csökkentő hatás. A süllyedő talajvízszint a mélyebb rétegek vízkészletét is apasztja, és ez hosszú távon az ivóvízbázisainkat is veszélyezteti – figyelmeztetett Bíró Tibor.

A folyók által szállított hordalék (ami nem azonos a felszínen sodródó uszadékkal) feltöltő hatása képes ellensúlyozni a meder mélyülését. A hordalék mennyiségének csökkenésével ez a képesség is kisebb lesz. Márpedig az elmúlt közel száz évben 80-nál is több vízlépcső épült a Dunán, amelyek számos hasznuk mellett ellehetetlenítik a hordalékgörgetést, a lépcsőzött szakaszok alatt tovább súlyosbítva a meder bevágódását.

Ebből következik, hogy a Duna (és más szabályozott, vízlépcsőzött folyók, így a Tisza) úgynevezett hordalékháztartásának egyensúlyos biztosítására kell vízügyi stratégiát alkotni. Van jó megoldás, a duzzasztott folyószakaszokon lerakódott túl sok hordalékot például ki lehet kotorni és a fölösleget a duzzasztás alatt visszajuttatni a folyóba. Emellett kívánatos volna, ahol csak lehet, visszafűzni a folyókra a levágott kanyarulatokat. Persze ez nem valósítható meg mindenütt, részben az átalakult településszerkezet, részben a nagy táblás szántók miatt, amelyeket lehet ugyan átkozni, de nagy tömegek megfizethető árú élelmezéséhez, tetszik vagy sem, nélkülözhetetlenek.

Tévedés volna ugyanakkor kizárólagos bűnnek kikiáltani a folyószabályozást. Az emberi tevékenység, például az ásott és a fúrt kutakból történő vízkivétel ugyanis általában is befolyásolja a talajvízszintet – tájékoztatta a Demokratát a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőmérnöki Kar Vízépítési és Vízgazdálkodási Tanszékének címzetes egyetemi docense.

Mészáros Csaba hangsúlyozta, hogy ha a kivett vízmennyiség nagyobb, mint a folyamatosan pótlódó készlet, akkor a talajvízszint csökken, mert hozzányúlnak az úgynevezett statikus vízkészlethez. Jellemzően ez történik a Duna–Tisza közi hátságon és más helyeken is, ahol a kivett talajvíz utánpótlása nincs megoldva.

Mészáros Csaba a belvízvédelem kétféle megítélésére is felhívta a figyelmet. Ennek célja egyfelől a víz elvezetésével a mezőgazdasági területek, illetve építmények védelme – másfelől viszont ellehetetleníti a talajvíz-utánpótlást.

Ennek súlyos következményéről évekkel ezelőtt a Demokrata is beszámolt. A Homokhátságon az 1960-as években még másfél méterrel a felszín alatt elérhető talajvíz szintje hat-hét méterre süllyedt. A következmény fokozódó szárazodás, sivatagosodás, ami miatt kánikulai időszakban (és az ilyen egyre több, egyre hosszabb, egyre forróbb) déltájban a térség homokja akár 70 Celsius fokra is forrósodik, lehetetlenné téve a gazdálkodást. (A vizet meg kell tartani, Demokrata, 2018. szeptember 27.)

Mészáros Csaba egy kevéssé ismert tényezőre is felhívta figyelmünket. Az egyetemi docens a talajvízszint csökkenésének egyik okaként a számos más szempontból kifejezetten kívánatos erdősítést azonosítja, a fák ugyanis rengeteg vizet párologtatnak el.

Rendkívül bonyolult, soktényezős problémahalmaz ez, amelynek lehető legjobb megoldása, de legalább a károk csökkentése is finom egyensúlyozást kíván. A talajvízszint emelésére megoldás lehet Mészáros Csaba szerint a beszivárogtatás növelése, amihez azonban víz kell, és ezt ilyen aszályos időszakban csak tározókból lehet biztosítani. Sürgető feladat tehát a csapadék és az árvizek megfogása és az öntözött mezőgazdasági területek megsokszorozása, amint arra Hiány és bőség című összeállításunk is rávilágított (Demokrata, július 6.).

A tározórendszer kiépítése persze hosszú folyamat, és jelentős költségekkel jár, húzta alá Mészáros Csaba, de a mezőgazdaság által elszenvedett károk töredékéből megvalósíthatók a szükséges létesítmények. A BME docense szerint amennyiben megvalósultak volna az 1984-ben elkészült vízgazdálkodási kerettervben kitűzött célok, akkor a jelenlegi problémák egy része nem létezne, de a rendszerváltozásig jól működő vízügyi szakmát a korabeli, szaktudást nélkülöző politikai szereplők gyakorlatilag lenullázták.

– A talajvízszint emelésének egyik eszköze a talajvízdúsítás, amikor felszíni vízből pótoljuk a felszín alattit. Ennek legegyszerűbb módja, ha vízfolyáshálózatunk medreit, például az öntöző- és belvízcsatornákat, a kisvízfolyásokat folyamatosan telítjük, a sűrű csatornahálózatból ugyanis a szivárgás tudja pótolni a vizet – ad lehetséges megoldást a bajra Bíró Tibor.

Az NKE Víztudományi Karának dékánja szerint a töltésezett folyók víztere duzzasztással emelhető, ez ugyanis a becsatlakozó vízfolyásokat is visszaduzzasztja, a holtágak feltöltődnek, ezzel pedig a talajvizek táplálhatóvá válnak.

– Nagyvízfolyásaink lépcsőzése elkerülhetetlennek tűnik, ha vizet akarunk tartani a Kárpát-medencében – summázta véleményét Bíró Tibor.