Eljön a szolganépek világa

– Találomra belelapoztam A Nyugat alkonyába, és a következőt olvastam: „Az ember az egyetlen lény, aki tud a halálról.” Miért szentelte nagydoktoriját a halál hermeneutikája vizsgálatának?

– Egy családi tragédia miatt. Jó néhány évet foglalkoztam a modern halálfölfogásokkal, és rájöttem, hogy sok mindenhez hasonlóan a halál is hermeneutikai, tehát értelmezési kérdés. Nem az lényeges, hogy milyen betegségben vagy bajban pusztulunk el, hanem hogy milyen értelmet tulajdonítunk halálunknak és életünknek. Sokan értelmetlennek tartják a halált, pedig éppen az a feladatunk, hogy értelmezzük. Gabriel Marcel szerint a halál az egzisztencia tükre, tehát a halál az élet sűrítménye. Ha üres, tartalmatlan életet éltél, a halálod sem változtat ezen. Ám ez egy ideális modell! Gondoljunk a Gulagra vagy a koncentrációs táborokra: ez a lehetőség százmillióknak nem adatott meg az ipari méretű mészárlások miatt.

– A múlt év végén halálközeli élménye volt. Jobban van?

– Próbálok sportosan élni, rendszeresen úszok, de úszás közben rosszul lettem, szívritmuszavarom támadt. Beavatkozásra volt szükség, egy kardioverter-defibrillátort építettek a mellkasomba. Rilkének igaza volt, a halál úgy érik meg az emberben, ahogyan kisarjad a magból a növény, és vele együtt növekszik. Most már újra úszok, óvatosabb duhajként.

– Úgy látszik, túlságosan nem rendítette meg az élmény. Kosztolányinak igaza volt, amikor azt írta, hogy „csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra”?

– Nagyon is. A premodern kor embere sokkal otthonosabban mozgott a halálban. Az agrárvilágban állatokkal éltünk együtt, ezeket levágtuk vagy elhullottak, tehát már gyermekkorunktól fogva hozzászoktunk az elmúláshoz. Ám az ipari társadalomban elszakadtunk ettől a folyamattól. Manapság nem menekülünk tőle, hanem még csak tudomásul sem akarjuk venni, hogy egyszer véget ér az életünk. És ha nem vesszük tudomásul, akkor nem is úgy rendezzük be az életünket, ahogyan kellene. A középkori „meghalás művészete” nem puszta morbiditást jelentett, eleink nem éltek állandóan a halál igézetében, ám e gondolat arra sarkallta őket, hogy komolyan vegyék az életüket, amit a természettől vagy Istentől kaptak.

– II. János Pál pápa a „halál kultúrájáról” beszélt, és az utóbbi években rengeteg jobboldali politikus használta e kifejezést az abortusz, az eutanázia és a fogamzásgátlók térhódításának jelenségére. Ennek van köze a spengleri világképhez, a civilizáció hanyatlásához?

– Vastagon. A nagy spengleri mű címe is a lesüllyedéssel, az elmúlással függ össze – bár a magyar cím kissé finomít rajta, mert A Nyugat alkonya honosodott meg, holott az eredetiben Untergangról van szó. Ebben a hatalmas munkában Oswald Spengler a faustinak nevezett civilizáció alámerülését, pusztulását vizionálja.

– Mi is abban élünk. Miért nevezi faustinak az európai kultúrát?

– Spengler három kultúrának adott beszélő nevet: a görögöt apollóninak nevezte (a szép megformáltság, az arányosság és az egyedi test kultusza miatt), az arabot mágikusnak (a barlangérzés, a homály, a derengés, tehát az Ezeregyéjszaka mitológiája okán), a nyugatit pedig faustinak hívta, a végtelen tér iránti vonzalom és e tér meghódításának kísérlete, a kiterjeszkedés mítosza kapcsán. Ezt jelképezi Faust alakja: tudós, aki az ördöggel kötött szövetséget. E kultúra kezdi el meghódítani a vertikális teret, tehát a magasságot a gótikus katedrálisok tornyaival, és hódításainak legutóbbi szakaszában már bevette a virtuális teret is. Spengler a korábbi ezredforduló időszakától kezdve számítja a fausti kultúra megjelenését, és ez kétségtelenül magasztos célokkal kezdődött, hisz a kiteljesedést leginkább a szellemi végtelen irányában kereste. Ám amikor a fausti ember ezt a hajlamot a materiális hódítás szolgálatába állította, kultúrája átfordult a „civilizációs”, vagyis hanyatló szakaszba, és a XVII. század végén a térbeli uralom formájává szűkült. Ami először a kulturális végtelent célozta, az civilizációs uralommá változott – gondoljunk csak a gyarmatosításra vagy az iparosításra. Spengler szerint e kultúra görbéje a rokokó megjelenésével kezd a lefelé ívelő fázisra váltani, mert a legvégső kifinomultság elérése után már nincs tovább. Ezután kezdődik a francia forradalom és az angol ipari forradalom, a modernitás korszaka.

– Tehát Spengler azt állítja, hogy igazából természetesen érkezik el a halálkultúra időszaka, mert a kultúrák születnek, felnőnek és elhalnak.

– Spengler organikusan szemlélte a történelmet. Előtte – például a marxisták – megpróbálták elkülöníteni a természetet a történelem világától, hisz a történelem a racionális emberi cselekvések terrénuma, főként emberi döntések befolyásolják. Ezzel szemben Spengler szerint az emberi lét a természetből sarjad, lenyomata megmarad benne, ezért biológiai entitásokként kezeli a nagy kultúrákat is, amelyek mind végigmennek a maguk biológiai szakaszain. Az ember biológiai lény is, Spengler, amikor a kultúrákról mint organizmusokról beszél, akkor pontosan e biológiai vonatkozást emeli ki. Ahogy az egyes ember élete is különböző szakaszokból áll – gyermek-, felnőtt-, időskor –, úgy hasonló fázisai vannak a nagy történelmi egységeknek is, amelyeket ő kultúrának nevez. Szerinte a történelem nem racionálisan, nem egy irányba halad úgy, hogy különböző célokat kitűzünk és megvalósításukra törekszünk, hanem ott van mögötte az egyes társadalmak és népek biológiai ritmusa, ritmikája.

– Az ember értelmes lény. Nem tanul e mintázatból?

– A fő problémát abban látom, hogy az emberi emlékezet rendkívül gyarló, túl gyorsan felejtünk, és aztán rácsodálkozunk arra, ami már ezerszer megtörtént az emberiséggel. Egyiptom, Babilon és az egyéb nagy birodalmak sora erőt, tekintélyt és valamiféle örökkévalóságot sugárzott, elképzelhetetlennek tartották volna, hogy egyszer elpusztulnak. Ezt felejtjük el manapság. Nem gyúl ki egy lármafa az elménkben, hogy figyelmeztessen: „Vigyázz, a te kulturális időd is véges”, tehát nem árt jobban figyelned, hogy fejlődésed melyik szakaszában jársz. Spengler szerint a fausti civilizáció már legalább kétszáz éve az életerő megcsappanásának korszakába léptett, és e folyamat manapság felgyorsul.

– Egyesek szerint a Nyugat él és virul…

– A korunkra jellemző rövid távú gondolkodás a hanyatlást is egyik napról a másikra várja, pedig ez hosszú folyamat. Spengler egyébként a XXI–XXII. századra jósolja a nyugati civilizáció végét, és ha lenne is e folyamatban húsz-harminc évnyi javulás – mint amilyen a 60-as, 70-es években volt –, az nem jelenti azt, hogy a tendencia megszűnne, hiszen jól láttuk, a bőséges esztendők után a válságjelenségek csak megerősödtek. Víziójában a fausti ember nem biológiai értelemben pusztul el, hanem, ahogy írta, „a népek benső formája szűnik meg létezni”. A kultúrák gátlástalan összekeverésének egyetlenegy célja van: egy irányítható, befolyásolható, Spengler által fellahnépnek nevezett, a kései civilizációs szakaszra jellemző massza létrehozása. Mert ez már nem nép, hanem tömeg, az etnikailag megfoghatatlan, kiszolgáltatott szolganépek világát jósolja.

– És a hanyatlás ellen tehetünk-e bármit?

– Spengler szerint nem, éppen ezért szokták fatalistának nevezni, mert sorsszerűnek tartja e folyamatot. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért pusztulnak el a nagy kultúrák, és arra jutottam – elég pesszimistán –, hogy az ember olyan lény, amelyik előbb-utóbb mindent tönkretesz, önmagát is. Soha nem éri el azt a gondolati, társadalmi tökéletességet, ami a szeme előtt lebeg, mintha veleszületett képessége volna, hogy elpusztítsa, amit alkotott. Kétlem, hogy bárkinek sikerülne kitörnie az „ördögi” körből. Schopenhauer szerint az emberi létezés alapelve egyszerű: ha az ember legyőzi a szenvedést, a gyötrelmet, és belép a gazdagság meg a jólét állapotába, akkor szükségszerűen unalomba süllyed. A szenvedés és az unalom között vergődik tehát az ember, ezt fejezi ki a túlvilágképünk is, a pokol a szenvedés, a menny pedig az unalom helye. A mai nyugati világra az unalom jellemző, hisz őrültségeket találnak ki, hogy valamit kezdjenek magukkal.

– És meddig csinálhatjuk ezt? A fausti civilizáció romjain születik majd egy új kultúra, végigéli a fázisait, majd jön egy másik, tehát rotál az örökkévalóságig?

– Talán eddig így működött, mert egy-egy kultúra a Föld csak egy kisebb-nagyobb részére terjedt ki, tehát ki lehetett javítani a hibákat. Ám a globalizáció állapotába jutott világban bármelyik nagy kultúra pusztulása magával rántaná a többit is.

– Ebből fakadnak a transzhumanista gondolatok, miszerint az embert meg kell változtatni génmanipulációval vagy robotizációval? Ki akarnak szállni a spengleri modellből?

– Ami az emberi észből indul ki, azt a legnagyobb gyanakvással kell fogadni. Egy Harari nevű „sztárszerző” is a transzhumanista gondolatot vallja, ám ezt rémisztőnek tartom. Ha az ember önmagába is beavatkozik – ismerve a természetét –, nem fog jól elsülni. Madáchtól megtanulhattuk volna, hogy mire vezet az ideológiai jó szándék. Csak úgy maradhatunk meg, ha visszájára fordítjuk e folyamatot. Nem az emberit kell meghaladni, hanem a természeti gyökerekhez kell visszatérni, amennyire csak lehet, hiszen a XXI. században a végtelen kiszolgáltatottság létállapotában élünk. A régi gazdaságokban volt kamra, fel volt halmozva az élelmiszer a szűkebb időkre, a városi életben ez spájzzá szelídült, ami jóval kiszolgáltatottabbá tette az embert, de legalább volt. A mostani új lakások nagy részében már spájz sincs, csak hűtőszekrény. Elég egy tartósabb áramszünet, hogy emberek százmilliói maradjanak táplálék nélkül. Túlságosan elszakadtunk a természettől, ez fogja a vesztünket okozni. És a nagyüzemi mezőgazdaság előtti állapotot már lehetetlen helyreállítani katasztrófa nélkül.

– Lehet, máshol van a bölcsek köve. Miért nevezi Spengler az arab és az orosz kultúrát pszeudomorfnak?

– Spengler a történelem morfológiáját, tehát alaktanát akarta megrajzolni, összesen nyolc kultúrával számolt, de maradtak olyan képződmények, amelyek szerinte nem tudták beváltani a bennük rejlő kulturális ígéretet. Azt állítja, hogy az arab kultúra nem tudta bejárni a maga útját, mert már az ókorban rátelepedett a Római Birodalom, majd a perzsa és az oszmán-török világ befolyásolta, Oroszországot pedig a fausti civilizáció benyomulása térítette el kulturális fejlődésének önálló útjáról. Summázva: azt a jelenséget hívja pszeudomorfózisnak, amikor egy kialakulófélben levő kultúra egy még régebbi öltözékében kénytelen működni, nem tudja létrehozni a saját formanyelvét, szimbolikáját, világát. Spengler szinte elsőként, nyelvi és vallási korlátokon túllépve, egységes képződményként szemlélte az Egyiptomtól Iránig, a Kaukázustól Jemenig húzódó arab világot, és magaskultúrának tartotta. Az oroszok esetében úgy látta, hogy nyugati eszmék telepedtek rá a sarjadzó orosz világra, Nagy Pétertől kezdve a bolsevizmusig. Spengler sem tudja megmondani, hogy mi lett volna az önálló fejlődéséből, hisz épp akkor írta A Nyugat alkonyát, amikor a bolsevizmus hatalomra jutott. Azt fölismeri, hogy eltorzítja az orosz szellemet, tehát hasonló gondolatokat fogalmaz meg a XX. század elején, mint később Szolzsenyicin. Van azonban egy szinte misztikus mondata, miszerint „az eljövendő évezred Dosztojevszkij szellemiségét fogja kiteljesíteni”. Nagy rejtély, hogy ez mit jelent. Lesz-e ebből valami keresztény megújhodás, azzal párhuzamosan, hogy a Nyugaton tönkremegy a keresztény szemlélet? Újjászületésként lehet ezt elképzelni? Kívülről csak Putyin látszik, de hogy kulturálisan mi zajlik a mélyben, azt nem tudjuk.

– Vlagyimir Putyin is azt vallja, hogy az orosz kultúra önálló egység. A mostani háborút lehet a fausti civilizáció meg az orosz kultúra közti harcnak tekinteni?

– Lehet egy agonizáló fausti civilizáció és az ismeretlenség ködébe burkolódzó orosz kultúra konfliktusának tekinteni. Ám az oroszokat is demográfiai válság sújtja, mert iszonyúan sok embert veszítettek az utóbbi száz évben, ezt az emberveszteséget talán sohasem lehet pótolni. Miközben nyugati modelleket kényszerítettek rájuk, a mostani russzofóbia jelensége már ezeréves múltra tekint vissza, és a nagy egyházszakadástól kezdve időről időre föllobban. A lengyel egyházfők már a XII. században keresztes hadjáratot követeltek az oroszok ellen.

– Ráérzett Spengler Kína felemelkedésére?

– Kínának nem jósol nagy jövőt A Nyugat alkonyában, de egy évtizeddel később, A döntés évei című művében döbbenetes kijelentései vannak: azt írja, hogy nemsokára bekövetkezik a „színesek forradalma”. Szerinte az egész világ egy 150 éves forradalmi korszakba lép, először az alulról felfelé törekvők forradalma jön el – kommunizmus –, és ezt követi a színesek kívülről befelé jövő forradalma, amikor a gyarmatosított népek és kultúrák fölmondják a függést, amelybe a Nyugat kényszerítette őket. Észlelte, hogy világszerte átveszik a nyugati technikát és gazdasági modelleket, ezért előbb-utóbb fenyegetni fogják a nyugati civilizációt. Kínának nagy szerepet szán, e forradalom vezérének tekinti. Japántól is sokat vár.

– Ha Kína és Japán átvette a fausti civilizáció technikai vívmányait, ők is faustivá váltak?

– Kína a bürokratikus hivatalnokrendszerébe, Japán pedig a katonai, fegyelmi szervezettségű szellemébe integrálta ezt. És ami a technikát és a gazdaságot illeti, sokszor ügyesebben és nagyobb energiával működtetik, mint a nyugatiak. Kína évezredes hagyományú hivatalnokrendszere az engedelmességet és a minőségi bürokráciát képviseli; noha ebben is vannak visszaélések, szerintük a bürokratikus szellem többre vezethet, mint a szabadversenyes megoldás. Japán pedig visszahatott a Nyugatra, hiszen a nyugati cégek tőlük vették át a gazdaság katonai szervezését; a nagy japán cégek úgy épülnek fel, mint egy hadsereg, nem véletlenül ők találták ki a tréningeket. Őket nemcsak a gazdasági tényezők mozgatják, hanem olyan hűséggel, odaadással, fegyelemmel viseltetnek a cég iránt, ami korábban a Nyugaton elképzelhetetlen volt.

– Mindezek után Madách után szabadon kérdezem: akkor van értelme bármilyen küzdelemnek, hogy megmaradjunk magyarnak, európainak, embernek?

– A politikusnak soha nem szabad azt mondania, hogy elkerülhetetlen a vég. A filozófus viszont kinyilváníthatja ezt, mert akkor talán a politikus is komolyabban veszi a dolgot. Már csak utóvédharcokat vívhatunk, hogy minél később következzen be az összeomlás. Késő van már. Valószínű, hogy a 2030-as években majd kitörnek az első polgárháborúk a kontinensünkön, hiszen Európát már félig elfoglalták, szellemi és fizikai értelemben is. Ami még átmenthető vagy újraéleszthető, ahhoz ragaszkodni kell. Az Isten, haza, család hármasát még mindig nagyra tartom. Öt unokám van, foglalkoztat a sorsuk, óvatosan reménykedem.

– Végezetül milyen útravalót kaphatunk az elkövetkezendőkre?

– Azt, hogy ne higgyük magunkat isteneknek; ahogy Nicolás Gómez Dávila kolumbiai filozófus egyik aforizmájában írta: „Az emberek fele istennek hiszi magát, a másik fele Istenben hisz.” Nem vagyunk mindenhatóak, és e felismerés alapján kellene szerveznünk az életünket.