Elkerülhetetlen magyar tragédia?

Milyen alternatívája volt Magyarország külpolitikájának a két világégés között? Elkerülhető lett volna hazánk belépése a második világháborúba? A Mathias Corvinus Collegium által szervezett, a történelmi vitasorozat ötödik részeként megtartott keddi beszélgetésen Pritz Pál, a Magyar Tudományos Akadémia doktora és Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója vitázott egymással, Gali Máté és Pócza Kálmán történészek moderálásával.

Az első kérdés Magyarország mozgásterére vonatkozott, azaz volt-e lehetőség a nemzetiszocialista Németország helyett az angolszász hatalmak támogatásával elérni hazánk hőn áhított célját, a revíziót.

A történészek egyetértettek abban, hogy hihetetlenül kicsi volt Magyarország mozgástere. Szakály Sándor szerint ennek máig ható következménye a trianoni békediktátum, amelynek tartalmáról külpolitikai szinten sem lehetett letérni egy darabig. Az intézetvezető szerint két együttműködés adott lehetőséget a nyitásra: egyrészt az 1927-es olasz–magyar és az 1934-es olasz–német megállapodás. 

– Ez a mozgástér 1938-1941-ig kitágul, hiszen a magyar revíziós politikában mind a három későbbi győztes nagyhatalom, illetve a német és olasz vezetés közreműködött. Utána viszont erről letérni szinte lehetetlenség volt. A magyar külpolitika kihasználta a csekély lehetőségeit, ilyenkor egy kis ország ahhoz a nagyhatalomhoz igazodik, amelyik a számára támogatást, segítséget nyújt. Ez a két világháború között Olaszország és Németország volt. Ez egyszerre volt lehetőség és kényszerpálya is – jelezte Szakály Sándor.

Pritz Pál úgy fogalmazott, nem azért tapadtunk a nemzetiszocialista Németországhoz, mert ideológiai testvérek lettünk volna, hanem mert a nagyhatalmak nem vették tudomásul a magyar revíziós politikát. Churchill ugyanis kijelentette, hogy a háború alatt semmiféle területi változást nem ismernek el. 

– Innentől kezdve semmi esély arra, hogy az angolszászok segítségével hajtsuk végre a revíziós törekvéseket – fejtette ki az MTA doktora.

Ugyanakkor a történész elmondta, hogy a hitleri Németországnak ideológiától függetlenül világos külpolitikai céljai voltak. Úgy vélte, Fritz Fischer történész az 1961-es Törekvés a világ befolyásolására című munkájában „abszolút világosan, filológiai pontossággal bebizonyítja, hogy a vilmosi, liberálimperialista Németország hatalmi céljai és az Adolf Hitler fémjelezte nemzetiszocialista Németország céljai totálisan egybeestek.” Ez viszont szerinte nem világuralmat, hanem európai hegemóniát és világhatalmi pozíciót jelentett.

Pritz emellett propagandafogásnak nevezte, hogy létezett valaha Berlin–Róma-tengely. 

– Amikor Hitler 1933-ban hatalomra jutott, akkor mélyponton van az olasz–német viszony, Benito Mussolini egyáltalán nem szimpatizált Hitlerrel, csak az abesszíniai kudarca miatt kényszerült rá arra a megállapodásra, amelynek eredményeképpen Németország annektálni tudta Ausztriát – mutatott rá Pritz Pál.

Ennélfogva másképp is viszonyult a két diktátor a magyarokhoz: Mussolini és Galeazzo Ciano külügyminiszter emberileg kedvezőbb nagyhatalmi támogatást jelentett hazánknak, ám Hitler utálta a magyar közigazgatási rendszert és a magyar népet is.

Az MTA doktora szerint az is hamis narratíva, hogy Magyarország mozgástere az 1867-es kiegyezéssel csökkent volna minimálisra. A kétközpontú monarchia létrejöttének értékét egyrészt növeli, hogy maga Otto von Bismarck német kancellár javasolta azt Ferenc József császárnak, másrészt egy évvel később komolyan felvetődött egy trialista rendszer, azaz Berlin–Bécs–Budapest-centrumú monarchia, ám ezt a tervet a magyarok fúrták meg. 

– Osztrák mint nemzet nem létezik ekkor. Az osztrákok leginkább a nagy németséghez szeretnének menni, az önálló Ausztria az 1920-as években pedig életképtelen, szemben a magyarral, amely már ekkor nemzet, az osztrák nem volt az, sőt, pénzért simán le is mondtak volna a függetlenségükről – mondta Pritz Pál.

Felvetődhetett-e a magyar semlegesség a második világháborúban? – szólt a kérdés.

Szakály Sándor szerint nem lett volna lehetőség semleges politikára akkor sem, ha Kassa bombázása után nem lépünk be a második világháborúba. Ugyanis 1941-ben, a háborúba lépés előtt egy „fegyveres konfliktus” tört ki Magyarország és a már – ideiglenesen – szétesett Jugoszlávia között. 

– Ez már csak azért is érdekes, mert 1941. április 3-án, Teleki halálakor a legfelsőbb honvédelmi tanács ülésén megfogalmazottak szerint járt el, miszerint katonai műveleteket csak akkor kezdhet Magyarország, ha már Jugoszlávia megszűnt. Ez április 10-én bekövetkezett, és 11-én indultak a magyar seregtestek, de csak azokra a területekre, amelyekre igényt tarthattunk, például a szerbek lakta területekre nem lehetett bemenni – jelezte a főigazgató. 

Szerinte Németország nem számolt a magyarokkal a Szovjetunió elleni háborúban, „Hitler ugyanis úgy volt ezzel, hogy ha kérnek valamit a magyaroktól, azonnal viszontkérnek, a románokkal és a finnekkel viszont egy az egyben számoltak, a szlovákok meg lelkesen csatlakoztak hozzá.”

– A német-szovjet háborút mindenki gyors lefolyásúnak gondolta. Legfeljebb addig lehetett volna húzni a semlegességet, amíg a szovjetek nem állítják meg a Wehrmachtot. Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök 1941 őszétől lehetőleg minél nagyobb katonai erőt próbál tartani Magyarországon. A cél az volt, hogy megtartsák a német támogatással és a katonai erővel megszerzett területeket, így Kárpátalját, Felvidék déli részét, Észak-Erdélyt, Délvidéket és Muraközt. Egyszerűen nem lehetett nemet mondani a németeknek – mutatott rá a történész.

De vajon az angolszászok provokálták-e ki a német megszállást 1944. március 19-én? Szakály elmondta: miután 1943-ban Olaszország kivált a háborúból, Magyarország és Nagy-Britannia is előzetes megállapodásra jutott, miszerint ha nyugati szövetséges csapatok érik el Magyarország határait, a magyar honvédség leteszi a fegyvert. Ezért is volt biztató a németek ajánlata, azaz Magyarország csapatai a Szovjetunió helyett a Balkánon teljesítsenek megszálló feladatokat. Ugyanis a magyar vezetés arra számított, hogy Görögországon keresztül szállnak partra a szövetségesek. 1943 novemberére Berlin eldöntötte, hogy geopolitikai szempontból Magyarországot nem szabad hagyni kilépni a háborúból. 

– Ez inkább a magyar vezérkar németbarát magatartásának, semmint az angolszászok normandiai partra szállásának volt köszönhető – jelezte a történész.