A Magyar Királyi Honvédség állománya nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, mint ahogyan azt 1989 előtt igyekeztek velünk elhitetni, hanem becsületes emberekből állt, akik hazafias kötelességüket teljesítették a világégésben – vallja Babucs Zoltán hadtörténész-muzeológus, aki tősgyökeres jászkun család sarja. De nem biztos, hogy a Felvidéken, a mai Szlovákia szlovák lakossága is így tudja. E felől 1997-ben azért voltak kétségeink, amikor Babucs Zoltánnal és Jásdi Balázzsal egy krakkói útról hazafelé megálltunk Árva vára alatt. Zoli és Balázs, mint afféle lelkes és ifjú hagyományőrzők, nem tartották fontosnak, hogy lecseréljék a Horthy-kori egyenruhájukat, úgy járkáltak a vár alatt. Legnagyobb meglepetésünkre szlovák szomszédjaink, mint lengyel katonákat üdvözölték őket nagy barátsággal – ezzel, mintegy megelőzve egy szaftos és lehetséges sajtóbotrányt.

Hirdetés
Babucs Zoltán és Jásdi Balázs elől, Árva vára felül

A vár a tatárjárást követően épült a XIII. században. Az idők folyamán, többek között IV. Béla királyunk, Csák Máté tartományúr, I. Károly királyunk, Komorowski Péter rablólovag, Mátyás királyunk, de Corvin János, a Szapolyaiak, a Thurzók, valamint az Erdődy és a Pálffy családok nevéhez is kötődik – tulajdon vagy igazgatás szinten. Jelenleg a Szlovák állam tulajdonában van, rendeltetése szerint nemzeti emlékhely.

Nem ez volt az egyetlen félreértés az egyenruhákat illetően ekkoriban. Történt ugyanis, hogy a Magyar Királyi „I. Ferenc József – Jászkun” 1. Honvéd Huszárezred Hagyományőrző Egyesület tagjaiként, ugyancsak a kornak megfelelő viseletben és fegyverzettel felvértezve álltak Zoltánék a Jászberény – Jászjákóhalma közötti útszakaszon, békésen társalogva. A csapatból valaki egy félreérthető kézmozdulatot tehetett, mert egy arra haladó trabantos fegyelmezetten megállt, és sietve nyújtotta a jogosítványát, mert azt hitte, hogy itt igazoltatás zajlik. Amikor a fiúk felfedték kilétüket és udvariasan tisztázták a félreértést, a trabantos ugyancsak sietve távozott, de látszott rajta, hogy valamit nagyon nem ért.

Na de kezdjük az elején!

Korábban írtuk

Babucs Zoltán az eleve elrendeltetés útján

Babucs Zoltánt már kisgyermek korától érdekelte a hadtörténelem, különösen a magyar. Tizenkét éves volt, amikor 1986-ban szüleitől megkapta Barcy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege című, képekkel gazdagon illusztrált nagyszerű munkáját, ami teljesen rabul ejtette. Ekkor döntötte el, hogy hadtörténész szeretne lenni, mert tősgyökeres jászberényiként érdekelték eleinek katonai dolgai, de leginkább a jászkun mundérok.

– Ez volt hát az életutat kijelölő élmény, amely meghatározta számodra a jövőt.

– Nem csak ez – magyarázza Zoltán. – Elsős gimnazista voltam, amikor 1989. április 3-án, az első Tavaszi Hadjárat Lovastúra alkalmával – a rendszerváltoztatás időszakában – első ízben járt a Történelmi Lovas Egyesület Jászberényben. A ’48-as huszár uniformisok látványa, illetve a Katona Tamás történésszel való személyes találkozás is arra inspirált, hogy magam is felcsapjak katonai hagyományőrzőnek. Szerencsésnek mondhatom magam, mert ebben az időszakban nyílott lehetőségem arra, hogy lovagolni tanuljak, s e tudomány alapjaira Jáger Józsi bácsi – egykori II. világháborús huszár őrmester – okított bennünket. Ráadásul, biztosan emlékszel Tibor, a te patronálásoddal lettem a Történelmi Lovas Egyesület tagja, és az 1990-es évek közepéig Sándor-huszár uniformisban vettem részt a ’48-as katonai hagyományőrzésben. Mindez egyértelművé tette számomra, hogy merre vezet az én utam.

Az ausztriai Mödlingben, 1995-ben. Elől Ferenczi János, majd balról jobbra – első sor: Babucs Zoltán, Fülöp Tibor Zoltán; második sor: (?), Vasas Zsolt; harmadik sor: Kabina István és Engelmann Csaba

– Az 1848-49-es szabadságharc történelmébe alaposan belemélyedtél, hovatovább a 90-es években sorra alakultak a 48-as huszár, tüzér és gyalogsági alakulatok, ti mégis egy II. világháborús csapat létrehozása mellett kardoskodtatok, tettétek le a voksot.

– Már az ELTE BTK történelem és muzeológia szakos hallgatója voltam, amikor elsődleges kutatási területemmé vált a második világháború, ugyanis előkerültek anyai nagyapám, Tóth Mihály hivatásos szakaszvezető katonaképei. Apai dédmamámtól megtudtam, hogy öccse, Berecz Ferenc tüzér tizedes 1944. október 6-án Medgyesegyházán esett el. Kutatásaim során kiderült, hogy anyai nagyapám két bátyjával együtt szolgált az egri „Dobó István” 14. honvéd gyalogezred kötelékében, apai dédanyám öccse pedig post mortem kapta meg Magyar Bronz Vitézségi Érmet, s családomból a XX. század két világháborújában tízen voltak katonák, akik közül négyen életüket áldozták a hazáért. A későbbiekben viszont igyekeztem minél több, II. világháborús tisztet és honvédet felkutatni, akik megosztották velem katonaidejük emlékeit és ezen beszélgetések tették számomra világossá, hogy a Magyar Királyi Honvédség állománya nem „fasiszta brigantik” gyülekezete volt, mint ahogyan azt 1989 előtt igyekeztek velünk elhitetni, hanem becsületes emberekből állt, akik hazafias kötelességüket teljesítették a világégésben. Magyarországon ekkor már számtalan katonai hagyományőrző egyesület működött, de olyan, ami a II. világháborús katonai hagyományokat őrzi, hivatalosan egy sem, így 1995-ben Hangodi László, Nagy Péter és jómagam fundáltuk ki, hogy létrehozzuk a Magyar Királyi „I. Ferenc József – Jászkun” 1. Honvéd Huszárezred Hagyományőrző Egyesületet, amely 1996. április 24-én Jászberényben alakult meg hivatalosan azon céllal, hogy a Magyar Királyi Honvédség elvett becsületét visszaállítsuk, és erkölcsi elégtételt adjunk mindazoknak, akik a II. világháborúban magyar királyi honvéd egyenruhában harcoltak.

Zászlótartó: Kiss József. Első sor balról jobbra: Hangodi László, Bege Márton, Babucs Zoltán, második sor balról jobbra: Décsey Sándor, Borhegyi Péter – Jászberény, 1997

– A szocialista időkben, a kommunista történetírás fasisztának minősítette Horthy hadseregét. Sokan ebben a tudatban éltek, hiszen ezt tanulták. Hogyan fogadta a környezet a II. világháborús magyar katonai egyenruha újbóli megjelenését – még ha csak hagyományőrző formában is?

– Tagjaink sora gyarapodott, Hangodi Laci barátom tapolcai tanítványai és azok ismerősei (például Cseh Balázs, Décsey Sándor, Mayer Jácint, Soós Péter, Valkóczi Balázs), baráti köröm egy része (például Bíró Gábor, Borhegyi Péter, Hlavacska Adrián, Kiss József, Nagy Péter) kapcsolódott be tevékenységünkbe. Csatlakozott hozzánk Jásdi Balázs és Rainer Pál veszprémi régész-muzeológus is, akik szintén sokat tettek azért, hogy a II. világháborús katonai hagyományőrzés képviselői legyünk. Alapszabályaink közé tartozott, hogy a tagok felmenőik vagy fogadott pótnagyapáik fegyvernemét, rendfokozatát és kitüntetéseit viselik. Ugyanakkor katonás megjelenésünk, khaki egyenruhánk, 35 M. rohamsisakunk eleinte csak azok körében váltott ki megbecsülést, akik maguk is ilyen mundért hordtak a II. világháborúban vagy gyermekként megélték ezen időszakot. Nehéz keresztet vettünk magunkra, mert nem csak a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség, hanem a társadalom java sem tudta, mit kezdjen velünk. Még működött a pártállami beidegződés, nem egy alkalommal történt, hogy lefasisztáztak vagy becsmérlő kifejezésekkel illettek bennünket.

– A 90-es években még jó néhányan éltek olyanok, akik a II. világháborúban katonák voltak. Velük volt-e kapcsolatotok?

– Idővel megtört a jég, hiszen nem csak hősök napján vagy a január 12-i doni megemlékezéseken, hanem nemzeti ünnepeinken is koszorúztunk és adtunk díszőrséget, a jászsági települések mellett a csonkahon több városában és falujában. Katonai hagyományőrző munkánkban édesapám, illetve alapítványunk sokat segített: 1998. május 6-án emléktáblát avattunk a jászberényi páncélos laktanya falán, bajtársi találkozókat szerveztünk a helybéli II. világháborús hadastyánoknak, akik örömmel konstatálták, hogy vannak, akik felnéznek rájuk, elismerik világháborús tevékenységüket és hagyományaikat tovább éltetik. Szoros kapcsolatot alakítottunk ki a Neszmélyi Endre százados úr-féle II. világháborús jászberényi páncélosok bajtársi körével, valamint a Szádvári János főhadnagy úr vezette Honvéd Hagyományőrző Egyesület jászberényi csoportjával. Közös programjaink életre szóló élményt adtak számunkra, de szép emlékként rögzültek a kiképzési és összekovácsolási céllal magunknak szervezett badacsonyi és jászberényi táboraink is.

Babucs Zoltán mond beszédet a jászberényi páncélos laktanya előtt, 1999. október 9-én

Hagyományőrzőből médiaszemélyiség

Zoltán úgy tartja, az 1990-es évekbeli katonai hagyományőrző „hőskorban” felemelő volt uniformist húzni és nyeregbe pattanni, de úgy érezte, ennél sokkal többet tehet harcos eleink emlékének megőrzéséért, ha azt szakmai tudása révén teszi. Így az ezredforduló óta Babucs Zoltán (született 1974-ben, Jászberényben) meghívott hadtörténészként vesz részt a katonai hagyományőrző rendezvényeken.

Országszerte ismert történészként, médiaszemélyiségként, a közmédia (M5, Kossuth Rádió) műsoraiban népszerűsíti úgy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történéseit, mint a Magyar Királyság utolsó két és fél évtizedét, amelyet Horthy-korszaknak nevezünk. Mindezt 700-nál is több tanulmány, tudományos cikk és mintegy 40 általa írt kötet szerzőjeként vagy társszerzőjeként is.

Fotó: dr. Gyarmati-Paor Zoltán /MKI