Hirdetés

Chrudinák Alajos oknyomozó újságíró­ként vált ismertté. Bátorsága legendás volt, bírálta a kommunista rendszert, amiért börtönbe is került. A hatvanas évek végétől visszavonulásáig számtalan riport-dokumentumfilm került ki a kezei közül, az erdélyi magyarokról, Trianon tragikus következményeiről, a közel-keleti konfliktusról, a kommunista diktatúrák kegyetlenségéről. Jobboldali értékrendje miatt végül saját műsorából, a Panorámából is kitiltották. Munkásságát Monte-Carlóban Arany Nimfa díjjal ismerték el. Visszavonulása előtti utolsó munkái az Echo TV-n jelentek meg.

Díjai és kitüntetései: Rózsa Ferenc-díj (1977), Balázs Béla-díj (1982), A miskolci tv-fesztivál fődíjai (1976, 1978, 1980, 1982), Arany Nimfa-díj (Monte-Carlo, 1980), A lipcsei filmfesztivál különdíja (1981), Opus-díj (1990), Széchenyi-emlékdíj (1991), 56-os Hősök Nagyjelvénye (2001).

* * *

Ez már a második nekrológom. Az elsőt bő két héttel ezelőtt töröltem, mert ellentétes hírek érkeztek életről, halálról. A hírek elakadtak, elapadtak, és még egykori kollégáid, barátaid sem tudtuk egy ideig, mi a helyzet. Most, egy nappal a születésnapod után azonban sajnos kimondhatjuk: Chrudinák Alajos nincs többé.

Aki nem ismert, a képernyőről emlékszik a bátor, szókimondó riporterre, aki halálmegvető bátorsággal járta a Közel-Keletet, és műfajt teremtett riportfilmjeivel. Mi, akik veled dolgozhattunk, az embert is ismertük. Az embert, aki békeidőben is bátran dacolt betegséggel, mások rosszindulatával, irigységével. Aki nagyvonalú és szellemes volt, és aki értékelte a tudást, a szorgalmat. Aki született vezetőként irányított minket, akivel a hétfői értekezleteken megbeszéltük a soros heti Panorámát. Aki mindig, minden körülmények között kiállt a barátaiért, munkatársaiért. Azokért is, akik másképp gondolkodtak. 1994-ben, az MSZP választási győzelme után megtapasztalhattuk, hogy fordítva ez nem működik, de ez már egy másik történet.

Ali, én személyesen nem többet, nem kevesebbet köszönhetek neked, mint a pályafutásomat. Ha te akkor, 1993 tavaszán nem látsz valamit a szobádban üldögélő, elfogódott és meglehetősen ideges fiatal gyerekben, aki akkoriban voltam, biztosan másképpen alakul a pályám. De 23 évesen a Külpolitikai Főszerkesztőség munkatársa lehettem, szerkesztettem a Magyarok című magazint, és hetente jártam a Felvidékre, Erdélybe, Kárpátaljára, hogy újabb és újabb riportokat készítsek a Kárpát-medencei magyarság megpróbáltatásairól. Chrudinák Alajostól tanultam meg, hogy az erkölcsben nincs alku, hogy a riportban minden felet meg kell szólaltatni, és hogy a végterméknek nemcsak izgalmasnak, pörgősnek, de emberinek is kell lennie – az érzelmek ugyanúgy hozzátartoznak az újságírói munkához, mint a tények rideg számbavétele.

Büszkén vallom magam Chrudinák Alajos tanítványának, és jóleső érzés volt, amikor visszajutott hozzám, hogy ő is annak tekint. Most, amikor elbúcsúzom tőled, visszaidézem az 1993-as évet és a szerkesztőségi szobák mélyét, ahol terveztük a jövőt, sokat nevettünk és dolgoztunk serényen – hogy sértődés ne essék, most csak szerkesztőket sorolok – Szaniszló Ferivel, Sugár Andrással, Járai Judittal, Pogár Demeterrel, Csontos Csabával, Csúri Ákossal, Korhecz Tamással, Dankó Dalmával, és persze Szellő Pistával, Benda Lacival, a többiekkel, mindenki mással, aki panorámás volt, és alighanem egész életére az is maradt egy picit.

Szép volt, de régen volt.

Köszönöm neked, hogy életünk része lettél, hogy mutattad az utat. Isten veled, főnök!

Magyar szemmel – ahogyan Chrudinák Alajos látta a világot. A köztévé portréfilmje ITT látható