Elrepült huszonöt fényes esztendő

– Mikor jelent meg az első írása?

– Azt hiszem, hogy 1953-ban. Vagy talán 1955-ben? Ezt nem is tudom. De azt igen, hogy Tersánszky Józsi Jenőről írtam egy tanulmányt az Irodalomtörténetbe.

– Felmenői, családja körében akadt olyan, aki írással foglalkozott volna?

– Apai nagyapám klasszika-filológus volt, nagyanyám pedig görög asszony, otthon görögül is beszéltek. Anyám testvére, itt függ a falon a portréja a szomszéd szobában, bankár volt és földbirtokos. Anyai vonalon az őseim egyfelől parasztok, pontosabban módos gyümölcstermelők voltak, másfelől pedig jogászok, akiket a neves Hajagos család tagjaiként ismert Kecskemét, sőt, egész Bács-Kiskun megye. Innen, a Hajagosok közül került ki Kecskemét város első polgármestere is. A Bach-korszakban halálra ítélték 1848–49-es tevékenysége miatt, de olyan ügyesen lavírozott és taktikázott, hogy két év múlva már ott ült a polgármesteri székben. Abszurd történet.

– Önt milyen pályára szánták a szülei?

– Katonatisztire, már kora időktől kezdve. Sportolnom kellett, öttusáztam, és lélekben is készültem a szüleim által kijelölt tiszti karrierre. Ez azonban csak tizenöt éves koromig tartott, mert amikor megszállta az országot a Vörös Hadsereg, természetesen már szóba sem kerülhetett a katonatiszti hivatás. Egyik unokatestvérem igen fess tiszt volt, mindig ő nyitotta meg a Ludovika bálját az akkor meghívott legelőkelőbb fiatal arisztokrata kisasszonnyal. A bál nagy eseménynek számított. Aztán ez a fiú elesett a keleti fronton.

– Hogy került be az életébe az irodalom?

– Innen is, onnan is reakciós családnak számítottunk, reményem sem lehetett tehát a katonai pályára, így tanár lettem. Igaz, a rendszer még azt sem akarta megengedni, hogy tanítsak, hiszen osztályellenségnek számítottam. Csakhogy jött egy érdekes fordulat az életemben. Egy csepeli iskolába kerültem, és ott munkáskádert faragtak belőlem. A kollégáim szinte egytől egyig deklasszált pedagógusok voltak, képzeljék, pont ott, a Vörös Csepelen; ez borzasztó, mondták a rendszer emberei, és mivel én nem számítottam kifejezetten arisztokrata származású fiatalembernek, de földbirtokos- vagy tőkéscsalád sarjának sem, hát rám fogták, hogy munkásgyökereim vannak, és kitettek úgymond a kirakatba. Tény, hogy így már egyszerűbb lett a dolgom.

– Melyek voltak az életében a sorsát is alakító legfontosabb, történelem által is meghatározott momentumok?

– Az első a német megszállás volt. Apámat és húgomat is elvitték, túszként. Apámat később elvitte az ÁVH is. Aztán jött egy őrületes fordulat… Egyetemi tanárom, Bóka László nagy kommunistának számított, de úri módon bánt velem, mint kecskeméti a kecskemétivel. Az ő révén bekerülhettem az aspirantúrára, és ez lett az igazi, valóban döntő fontosságú pillanat az életemben. Az aspirantúráért egyébként komoly közutálatnak örvendtem, ugyanis majdnem a duplája volt az ösztöndíjam, mint egy egyetemi tanár fizetése. Az iskolában 600 forintot kerestem, itt viszont háromezer forint ösztöndíjat kaptam. Irigység és gyűlölet vett körül, és ez évtizedekig tartott. A fontos pillanatokról kérdeztél… Mindig történt velem valami különös, mondhatni megmagyarázhatatlan dolog. Az oroszok például agyon akartak lőni.

– Mit követett el? Nem adta oda az óráját?

– Egy orosz katona megtámadta a nagyanyámat. Ott voltam, fölkaptam egy téglát, képen vágtam. A családom gyorsan elbújtatott, hosszú napokra befalazott egy álfödém mögé. Akkor már tudtam valamennyit oroszul, annyira, hogy egy szovjet hadbíróság hivatalos tolmácsa lettem. Megüzente a bíróság, hogy értik, mi történt, és ők nem is keresnek, de ha megtalál az orosz katona, nyilván rögtön agyonlő, tehát képtelenek lesznek megmenteni. Fontos volt még az életemben a forradalom időszaka is, írtam is egy trilógiát ’56 kapcsán. Az első regényben, a Szerelmes éveinkben a forradalomhoz vezető utat ábrázoltam. A következőben, a Párhuzamos viszonyok című művemben a forradalom konkrét eseményeit igyekeztem megmutatni, a trilógia harmadik kötete, a Bikakolostor pedig a forradalom lecsengéséről szól. Ott már nem a felkelés konkrét eseményeit boncolgatom, hanem a szocialista rendszer erkölcsi lezüllését, a hatalom korrumpálódását. Ez 1989-ben, a rendszerváltozást közvetlenül megelőző időkben látott napvilágot. Nem akadályozta senki sem a kiadását, egyszerűen nem törődtek vele, furcsa.

– A két első kötetet mikor vehették kezükbe az olvasók?

– Már 1985-ben, majd pedig 1988-ban. Annak ellenére, hogy a Szerelmes éveinkben és a Párhuzamos viszonyokban is feketén-fehéren leírtam, hogy 1956 népfelkelés volt. Gyengült a kádári hatalom, ennek tudom be, hogy kijöhettek ezek a kötetek. Sokat köszönhetek egyébként Kardos G. Györgynek, a Magvető kiadó akkori vezetőjének. Kardos eredetileg a Katpolon szolgált. Mondják, a Katpol még az ÁVO-nál is kegyetlenebb, brutálisabb testület volt, tehát nem akarom mentegetni. Ráadásul egyik unokatestvéremet, aki zeneszerző volt, és Kodály közvetlen környezetébe tartozott, épp Kardos és a később íróvá lett Berkesi András fogta le, majd vette kezelésbe. Igazából nem akartak tőle semmit, letartóztatásával Kodálynak üzent a Katpol. Ettől függetlenül ma rendkívül hamis megvilágításba helyezik Kardos személyét. Ugyanis ő, mint katpolos tiszt, a kommunista rendszer áldozatává vált. Ahogy az SS és az SA rivalizált annak idején Hitler Németországában, úgy kezdett versengeni Magyarországon a Katpol és az ÁVO is. Kardost lefogta és félholtra kínozta az ÁVO e rivalizálás jegyében. Meghasonlott. Ahol csak tudta, fúrta a kommunistákat a Magvetőben is. Szerintem bűnbánatot gyakorolt. Azt mondta, amennyire lehet, tágítani kell a falak közötti rést. Ő segítette a Szerelmes éveink és a Párhuzamos viszonyok megjelenését.

– Mi volt a huszonöt éven át írt demokratás sorozata, a Szókimondó ars poeticája?

– Először is, én a közéleti, politikai publikációimat nem a Magyar Demokratánál kezdtem, hanem a Népszavánál. Volt a lapnak egy vasárnapi rovata, amit Gerő János vezetett. Kommunista volt, de utálta a kádári rezsim szereplőit. Néhányunkat odavett, és ott megjelenhettek az írásaink. Ezek még a rendszerváltás előtti idők voltak. A Demokratát és a Népszavát természetesen nem lehet összehasonlítani, a Demokratában mindig is azt írtam meg, amit akartam, és úgy, ahogy nekem jólesett. A Szókimondóban az alapvető üzenetem a baloldaliság és a liberalizmus ellen irányult. Ennek családi okai vannak, ezt már érzékeltettem. A másik célom a kereszténység és a magyarság ügyének pártolása volt. Ezt szívtam magamba otthon. Csodálatos könyvtárunk volt odahaza, Sértő Kálmántól kezdve Illyés Gyuláig a legkiválóbb írók művei sorakoztak a polcokon. Nehéz sorsú édesanyám azonban mindent elégetett 1946-ban, nehogy indexre tett könyveket találjanak nálunk esetleg a hatóságok.

– A Szókimondó minden darabját fanyar, sőt vitriolos, ám mégis játékos humor, irónia, hogy ne mondjuk, gúny jellemzi. Ez szokatlan jelenség a jobboldalon, mert általában senki sem él a gúny fegyverével. Él viszont vele annál inkább és alpáribb módon a balliberális oldal…

– Egyfolytában ezt teszi. Én kivételes helyzetben vagyok, mert úgy kezdtem a pályafutásomat, hogy Karinthy Frigyes munkásságával, azaz a humorral foglalkoztam. Egyébként többféle pályát mondhatok magaménak. Irodalomtörténetit, művészettörténetit, történelmit… Körülbelül ötven könyvet írtam, ezek is ezt a sokszínűséget tükrözik, a barlangrajzoktól Horthy Miklós portréjáig terjed a skála. Zaklatott érdeklődésű ember voltam mindig is. Bizony baj, hogy a humor kimarad a jobboldal fegyvertárából. No de itt a gond velem is! Huszonöt év után úgy érezem, hogy nem tudok már igazán szarkasztikusan írni a balliberálisokról. Nem ők javultak meg, én romlottam el. Már nem vagyok képes kitalálni olyan kifejezéseket és szófordulatokat, mint évekkel korábban. A másik, hogy egyre nehezebben találok olyan témákat is, amik engem érdekelnének. Pontosabban, olyan ordenáré lett a balliberális ellenzék, hogy a magam szempontjából már a velük való foglalkozást is megalázónak érzem.

– Ugye csak a Szókimondó végére tesz pontot?

– Igen, amúgy nem hagyom abba az írást, de kérdés, hogy amit ezután csinálok, kell-e majd a Demokratának. Én a Szókimondó huszonöt éves sorozatával váltam ismertté, és az a gyanúm, hogy a lap szerkesztői a Szókimondó folytatását várnák tőlem.

– Íróként, kutató és elemző emberként, azt kapta a rendszerváltástól, amit eredetileg is várt volna tőle?

– Divat lett szidni Antall Józsefet. De képtelenség lett volna más úton járni, mint amin ő járt. Ami pedig ma a nagyvilágban történik, az katasztrófa. Egész Európában, de Amerikában is tombol a hülyék rémuralma. Sajnos itt, Európában alig találni komoly politikust. És sok helyütt utálják Orbán Viktort, mert nem áll be a balliberális vezetők sorába.

– Mi a helyzet az irodalom, illetve a kultúra terén?

– Ott még bántóbb minden. A rendszerváltás után együtt volt, összetartott az egész magyar irodalom, nem tettek különbséget egymás között az írók, de aztán lassacskán látni lehetett, hogy az egykori kommunisták kezdenek elbújni az SZDSZ mögé. És ezzel el is kezdődött a romlás korszaka.

– Van olyan téma, amit meg akart írni, de végül mégsem sikerült papírra vetni?

– Több is van. Olyan jelenségekkel szerettem volna foglalkozni, amelyek pozitívak, építő jellegűek, és nem kell azt a gyalázatos humort használnom az ügyükben, mint amit használtam a Szókimondóban. Ilyen például Bayer Zsolt filmsorozata is a történelmi Magyarországról. Radnóti Miklós szellemében mondom, másnak lehet e táj térkép, nekem haza… Bayer az egész Kárpát-medencét, vagyis az egész történelmi Magyarországot bebarangolja, szívszorítóan szép filmfölvételekkel. Úgy érzem, ezek a művek visszhangtalanok maradtak, valamiért nem figyelt eléggé rájuk a közvélemény. A másik Szakolczay Lajos óriási kritikai életműve, amelyben két-háromflekkes írásokban tárja elénk a kultúra legfontosabb ügyeit és produktumait. A harmadik pedig a gyulai festőiskola lett volna. Ez ugyanis műveit tekintve nyugodtan odatehető a legnagyobb festőiskolák mellé. Karaktere van ennek az iskolának, és páratlan teljesítményt nyújtott. Létezett egyébként egy kecskeméti festőiskola is, amelynek Kada Elek rakta le az alapjait. Kitűnő műveket produkáltak a kecskeméti festők, de őket is csak kevesen ismerik. Belekezdtem egy írásba, ami erről az iskoláról szólt volna, de nem tetszettek a mondataim, inkább abbahagytam az egészet. Végezetül dicsérnem kellett volna Kocsis István hatalmas, Trianonról szóló munkáját… Ez is elmaradt.

– Azt mondta, a Szókimondót igen, de az írást mint olyat, nem hagyja abba. Mi lesz a következő műve?

– Még nem tudom pontosan. Sokat beszélgettünk szegény Jókai Annával, és amikor 2017-ben befejezte az Átvilágítás című könyvét, azt mondta nekem, Károly, ez volt az utolsó kötetem, nem írok többet. Három hónap múlva meghalt. Kilencvenkét éves vagyok, de azért én vigyázok arra, hogy ne mondjak olyat, hogy ez volt az utolsó művem. Sőt, erősen gondolkodom már azon, mivel is álljak elő legközelebb. A szerencse gyermeke vagyok, mert sok munkahelyem volt, és egyik jobb volt, mint a másik. De talán mégis a Demokratát kedvelem a leginkább, mert mindvégig kísért és segített a kollégáim, valamint az olvasóim szeretete.