„Elsüllyedtem volna a szégyentől”

– Hivatásos tiszti pályára készült. Milyen fordulatot hozott az életében a háború utáni kommunista térfoglalás, majd a diktatúra bevezetése?

– 1936-ban mentem katonai középiskolába Pécsre, majd Kőszegre. 1944 őszén avattak fel Vasváron zászlósi rendfokozatban. A páncélosokhoz kerültem, részt vettünk a Vörös Hadsereg elleni harcokban. 1945-ben Németországban estem angol hadifogságba. 1946 nyarán tértem haza, éppen akkor vezették be a forintot. Az újjáalakulóban lévő honvédségben azonnal elvették a rendfokozatomat.

– Mihez kezdett akkor?

– Egy ideig kecskét őriztem a Kissvábhegyen, később egy angol segélyszervezet raktárában dolgoztam hórukkemberént. Egy idő után a család összeadta minden vagyonát, abból vettem egy amerikai terepjáró teherautót. Fuvarozásból éltem, amíg nem államosították azt is. Nem tudtam, mihez kezdjek. Szerencsére 1948-ban megkerestek az angol követségtől, sofőri állást kaptam. Afféle mindenesként a követség munkatársait és teherszállítmányt is fuvaroztam.

– A kommunista diktatúrában nem lehetett veszélytelen egy „ellenséges, imperialista” ország budapesti képviseletén dolgozni.

– Már csak azért sem, mert nagybátyámat 1948. november elején letartóztatták, hűtlenséggel vádolták, majd 1949 augusztusában kivégezték. Engem pedig állandóan megfigyeltek. A belvárosi Harmincad utcában lévő követséggel szemben volt egy üzlet, onnan készítettek rólam fényképeket. Egyszer aztán feltartóztattak a Kissvábhegyen kutyasétáltatás közben. Együttműködésre akartak rábírni, de nem jártak sikerrel.

– Jött 1956.

– Október 23-án este hat óra körül fejeztem be a szolgálatot. Friss házas voltam, egy hónappal korábban esküdtünk, siettem haza a feleségemhez. Másnap reggel halálos csöndre ébredtünk. Ez teljesen szokatlan volt, hiszen az ablakunk egy parkra nézett, amelynek a túloldalán villamosok, buszok közlekedtek. Azonnal tudtam, hogy valami rendkívüli dolog történhetett. Bepattantam a szolgálati Land Roverbe, és onnantól kezdve, szegény, fiatal feleségemet is mellőzve, a forradalom elkötelezettje lettem. Egykori honvédtisztként, ráadásul angol követségi munkatársként jobbnak láttam nem belekeveredni a harcokba, de jártam a várost, sokat beszélgettem a szabadságharcos gyerekekkel. Megdöbbentő volt, hogy amire minket annak idején a katonai iskolában éveken át képeztek ki, abba ezek a fiatal fiúk, lányok egyik napról a másikra csöppentek bele. Pedig hadat viselni nagyvárosban a legnehezebb. A szovjet nehézharckocsikkal és golyószóróikkal szemben géppisztolyokkal, otthon eszkábált páncéltörő eszközökkel vették fel a harcot. Csak később, az összecsapások elültével fogalmazódott meg és tudatosodott bennem, hogy ezek a kölykök kiképzetlenül, sőt, kacagva mentek bele a legnagyobb veszedelembe.

– Honnan meríthették a lelkierőt?

– Máig sem tudom. Hiszen szándéka szerint egész másra nevelte őket a kommunista diktatúra. Halált megvető bátorsággal áldozták fel az életüket a hazáért és a már régóta óhajtott szabadságért.

– Hogyan keveredett bele minden óvatossága ellenére 1956 után a Bibó-perbe?

– 1956 őszén egy nap épp a követségre tartottam, ahol rendszeresen tájékoztattam a kirendeltség vezetőit a tapasztalataimról. Így Londonban első kézből tudták, mi történik Budapesten. A belvárosban összetalálkoztam fiatal barátommal, Göncz Árpáddal. Ismertük egymást, a legjobb barátja a húgomat vette feleségül. Göncz számon tartotta a munkahelyem, tudta, hol keressen. Attól kezdve rendszeresen továbbítottam üzeneteket a követség vezetőinek, majd Bibó István ki nem adott írásait juttattam el a követségen keresztül Nyugatra. Ez volt az egyik legnagyobb bűnöm, mint később kiderült. A kommunisták nagyon haragudtak Bibóra, aki veszedelmesen nagy koponya volt. Számítottam rá, hogy elővesznek.

– Mikor tartóztatták le?

– Továbbra is az angol követség munkatársaként dolgoztam. 1957 májusában hivatalból épp Bécsben voltam, amikor értesültem Bibó és Göncz letartóztatásáról. Néhányan megkérdezték, nem akarok-e kint maradni, hiszen a barátaim már börtönben vannak. De éppen ezért lehetetlen lett volna elmenekülnöm. Elsüllyedtem volna a szégyentől saját magam előtt, ha velük ellentétben én nem vállalom, amit tettem.

– Mi várta itthon?

– 1957. június 19-én letartóztattak. Hajnali kettőkor jöttek értem. Feleségem akkor volt nyolcadik hónapos várandós. A saját ügyünk mellett tanúként kihallgattak a Nagy Imre-perben is. Nagy bátran viselkedett a vérbíró Vida Ferenc előtt. Én 14 hónapot töltöttem vizsgálati fogságban. Először egy olyan zárkába vittek, amelyben csak egy szalmazsák volt. Minden reggel ötkor ébresztő, akkor kihúzták a szalmazsákot, és csak egy büdös vécé volt az ember társa egész nap. Hátratett kézzel kellett sétálgatni a fal mellett. Ha leguggoltam, mert elfáradtam, mindjárt rám ordítottak. Este kilencig ez ment. Közben rendszeresen elvittek kihallgatásra. Ez kiszívta az életerőt az emberből. De előzőleg megbeszéltük, hogy vállaljuk, amit tettünk, hiszen nem követtünk el bűnt. Nem tudtuk, mi lesz a vége, csak azt láttuk, hogy a rendszer folyamatosan Moszkvára figyel. És így maradtunk életben.

– Hogyan?

– Akkoriban nyitott Budapesten diplomáciai képviseletet India. Egy fiatal indiai tiszt megismerkedett Bibóval és Gönczcel. A letartóztatásunk után tudomására jutott, hogy halálos ítélet fenyeget minket. Ezért India bécsi nagykövete utasítást kapott, hogy lépjen kapcsolatba a szovjet vezetéssel az érdekünkben. A Szovjetunió ugyanis akkoriban nagyon szerette volna Indiát az el nem kötelezett országok táborából a maga oldalára állítani. Ráadásul a nyugat-európai kommunista pártok is meghasonlottak az 1956-os szovjet beavatkozás miatt, őket is meg kellett tartani. Ezért Moszkvából azonnal ideszóltak Budapestre, hogy meg kell kímélni az életünket.

– Jól értjük, a szovjetek fékezték meg Kádárék túlbuzgóságát?

– Igen. Eredetileg a szovjetek kedvéért lógtunk volna, és végül az ő kedvükért maradtunk életben. Bibó és Göncz életfogytot kapott, engem 15 évre ítéltek. Először a váci börtönbe vittek. Ott négyen szorongtunk egy egyszemélyes zárkában, a földön, matracokon aludtunk. Az nagyon keserves volt. Később átvittek a Gyűjtőbe, az Váchoz képest üdülő volt. Ott csak reggel hatkor ébresztettek. Nagyon úri dolog volt ez. Sokáig egyedül voltam a zárkában. A katonaiskola sokat segített abban, hogy fegyelmezett maradjak. Egy idő után, mivel tudtam angolul és németül, fordításokkal bíztak meg. Később a börtön Csepel rabszállító autóit kellett javítanom. Az utolsó időszakban műszaki rajzolóként dolgoztattak. Csupa mérnök volt körülöttem, a helyzethez képest jól éreztem magam a társaságukban. Végül 1963-ban szabadultunk, Bibó az úgynevezett nagy amnesztiával, mi hónapokkal később, az új ENSZ-főtitkár, U Thant nyomására.

– Mit tapasztalt, milyen volt idekint a közhangulat?

– Elkeserítő. A barátaim elfordultak tőlem, a társadalom nagy része minimális engedményekért elfogadta a rabigát, teljesen megtagadta ötvenhatot. Az első napon jelentkeznem kellett a kerületi rendőrségen, ahol az ügyeletes tiszt beírta, hogy MF, azaz megfigyelendő személy vagyok. Körülbelül egy évig intenzíven rajtam tartották a szemüket. Munkát nem találtam, az önéletrajzomban rosszul nézett ki a tiszti múltam, az egykori követségi alkalmazotti állásom és a börtön. Ezek közül egy is elég volt ahhoz, hogy ne vegyenek fel sehová. Csak segédmunkás lehettem. 16 hónapig ládákat emelgettem a város másik végében egy nagy raktárban. Később az Országos Fordító Irodánál külsős fordítóként dolgoztam egészen a rendszerváltásig. Hol volt épp munkám, hol nem. 1990-ben Göncz Árpád mint új államfő megkért, hogy legyek az elnöki hivatal főosztályvezetője.

– Göncz Árpád börtönbeli magatartásáról sok mendemonda kering. Milyennek látta őt?

– Akkor bátor volt és találékony. Nagy csalódás volt számomra, amit elnökként művelt. Az SZDSZ nyúlt a hóna alá; ennél nehezebb helyzet aligha létezik. Az egész hivatal egyre SZDSZ-szagúbb lett. Nem vicceltek, parancsokat adtak Göncznek, és ő végrehajtotta azokat.

– Zsarolták?

– Valamilyen módon egészen biztos, hogy fogva volt, ha máshogy nem, erkölcsileg. Félelmetes társaság ez. Ma is előjönnek, ha tehetik.