Ember az embertelenségben

Revisnyei Reviczky Imre 1896. november 4-én a felvidéki Bánócon látta meg a napvilágot az egyik legősibb magyar nemesi család legkisebb fiaként. Előbb Sárospatakon, Késmárkon tanult, majd a Nagyváradi Honvéd Hadapródiskolába került, ahonnan egyenes út vezetett a nagy világ­égés harctereire. A vesztes háború után is megmaradt katonának, a békediktátum létszámkereteit kijátszva ugyan egyenruha nélkül, de csaknem egy évtizeden keresztül leventeoktatóként készítette fel a rá bízott sárospataki fiatalokat a honvédelemre. Ő maga 1931. november 1-jén, immár századosként ölthetett magára újra uniformist. A békés békéscsabai évek után Királyhelmecre vezényelték, akkor, amikor a bécsi döntést követően visszacsatolták a Felvidék magyarlakta területeit.

Neveltetéséből, iskolái szelleméből következő humanizmusa már ebben, az újabb háborúra készülődő zűrzavaros időszakban is megmutatkozott. Segítette a cseh és a magyar hatalom üldözötteit, de a német betörés miatt az otthonukat elhagyni kényszerülő lengyel menekülteket is. Amikor pedig 1941 júniusában hazánk belépett a II. világháborúba, több Királyhelmecen várakozó vasúti szerelvényt fordíttatott vissza, rajta „tisztázatlan állampolgárságú” zsidó emberekkel, megmentve őket a biztos haláltól.

– Katona létére mélyen vallásos volt, így Isten ellen való véteknek tartotta, hogy embereket igazságtalanul üldözzenek. Ezért nemzetiségi és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül mentette a rászorulókat, köztük a munkaszolgálatosokat, a harcra képteleneket és a zsidókat. Büntetésből került előbb Lévára, majd Nyíregyházára, később pedig Nagybányára, ahol a X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj parancsnokává nevezték ki. Felelősséggel tartozott mintegy ötven munkásszázad, benne több mint negyvenezer ember életéért – meséli unokája, Reviczky Katalin nagyapjáról, aki a nagybányai évei alatt, azaz 1943 májusától egészen 1945 februárjában történt letartóztatásáig „mindenkor a legnagyobb emberséggel kezelte a rá bízott zsidó és nemzetiségi munkaszolgálatosokat”. Vagyis azok mellé állt, „akiket még a Jóisten is elhagyni látszott”.

Dávid harca Góliáttal

A II. világháború magyar tiszti világa a legkülönfélébb emberekből állt, köztük olyanokból is, akik a legnagyobb aljasságokra is képesek voltak a kiszolgáltatottakkal szemben. Reviczky egyik katonatársa ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A háborúban nem a bombák, a tankok, a repülőgépek váltották ki a legszörnyűbb hatást, hanem az, hogy a háború felszabadította az ősi ösztönöket, és az embert vadállattá változtatta.” Amikor Reviczky Imre alezredesként megérkezett Nagybányára, gyökeres változást hozott a zsidók mellett zömében románokból, szlávokból és politikailag megbízhatatlanokból álló zászlóalj életébe.

„Neveltetése, hite arra ösztönözte, hogy szálljon szembe az emberben felbukkanó állati ösztönökkel. Tudatosan vállalt küzdelmében Dávidként állt ki a barbár Góliáttal. Mentette az Embert ott és ahol lehetett. Nemcsak a harcterek frontjain, a partizántevékenység és ártatlan polgári lakosság legyilkolására vonatkozó parancsok szabotálásával, hanem az emberi aljasság minden más megnyilvánulási terepén. Bár katonaként több fontos kitüntetést is kapott, élete erényének emberei életének megmentését tekintette. Nap mint nap tette kockára maga és családja életét önzetlenül, számítás, ellenszolgáltatás nélkül, tisztán csak emberségből” – írja Tóth Sándor nyugállományú ezredes A lelkiismeret parancsára című, Reviczky Imre élettörténetét, katonai pályáját feldolgozó könyvében.

Amint átvette kinevezését, megkövetelte a szabályok tiszteletét, véget vetett a visszaéléseknek, a kikötéseknek, a veréseknek és az éheztetésnek, sőt megpróbálta eltávolíttatni a nem emberhez méltóan viselkedő, kegyetlenkedő tiszteket. Családosokat nem engedett a frontra, a munkaszolgálatosoknak pedig lehetővé tette, hogy meglátogassák családjukat, orvosi ellátást biztosított számukra, majd az észak-erdélyi zsidók gettósítása és deportálása idején mindent megtett, hogy megmentse őket a pusztulástól. SAS-behívókat küldött, vonatszerelvényeket emberek helyett fával pakoltatott tele, de többeket, köztük Russu román püspököt is, személyesen hozott ki a koncentrációs táborból.

A szénlapátoló ezredes

Reviczky Imre Istenbe vetett bizodalmáról talán mindent elmond, hogy a legvadabb háborús évek alatt templomépítésbe kezdett. Munkaszolgálatosaival építette fel a nagybányai római katolikus 2. számú, a mai Krisztus király-plébániatemplomot, melyet 1945 karácsonya előtt pár héttel szenteltek fel. Határozott fellépésének köszönhetően Nagybánya megmenekült a visszavonuló németek bosszújától, akik fel akarták robbantani a város közműveit, bányáit, illetve felbecsülhetetlen értékű és fontosságú gyártelepét.

Humanitárius tetteit persze nem mindenki nézte jó szemmel. Beosztottjai közül sokan áskálódtak ellene, így a nyilaskeresztes hatalomátvétel után el is érték letartóztatását. Sopronkőhidára került, ahonnan még az oroszok érkezése előtt sikerült megszöknie, majd néhány hétig tartó bujkálás után újra szolgálatra jelentkezett a Honvédelmi Minisztériumban. Mátészalkára vezényelték, ahol parancsnokként vett részt a demokratikus hadsereg megteremtésében. Katonai pályafutása 1950 februárjában ért véget Nyíregyházán. Hiába tette le ugyanis a honvédesküt a Magyar Népköztársaságra, életútja szálka volt az új hatalom szemében, így nyugdíjba küldték.

– Nagyapámat és édesapámat egyszerre tették ki a katonaságtól, a család kenyér nélkül maradt. Budapestre költöztünk, ahol édesapám harisnyakötésből próbált fenntartani bennünket. Mindennek tetejébe néhány hónappal később nagyapámtól elvették a nyugdíját is, így 75 százalékos hadirokkantként fizikai munkára kényszerült. A Tüzelőanyag-kereskedelmi Vállalatnál kapott állást, éveken keresztül szenet lapátolt, tűzifát cipelt és rakodott a Vörösmarty utcai szenespincében. Nyugdíját halála előtt mindössze egy-két hónappal kapta vissza annak köszönhetően, hogy erdélyi „fiai”, ahogy a megmentettjeit nevezte, petíciót intéztek a magyar kormányhoz – emlékszik vissza Reviczky Katalin a családját ért megpróbáltatásokra.

„Az emberség szent nevében”

Reviczky Imre alig több mint 60 évesen, 1957. február 16-án hunyt el szívinfarktusban. Utolsó útjára katonák kísérték, temetésén, ahol három ferences pap szolgált, és dr. Fischer Hermann főrabbi méltatta életét, ott voltak megmentett munkaszolgálatosai is. De megemlékezett a halottról Nagybánya is, ahol temetése napján egy órán keresztül szóltak a harangok. A Jad Vasem Intézet 1965-ben a „Világ Igazai” közé választotta, nevét utca őrzi az izraeli Cfátban, Bét Semesben és Haifában. Az izraeli kitüntetést követően azonban még mintegy másfél évtizednek kellett eltelnie, hogy érdemeit Magyarországon is elismerjék. Fia, Reviczky Ádám mindent meg is tett ezért: emléktábla felállítását kezdeményezte és a Vesztes háborúk – megnyert csaták című, több nyelven megjelent könyvében állított emléket édesapja cselekedeteinek. Reviczky Imrét 1991-ben posztumusz vezérőrnaggyá léptették elő, utcát neveztek el róla, Kerényi Imre közbenjárására pedig 2018 novemberére elkészült egész alakos szobra is, amelyet a Fiumei úti sírkertben avatott fel Benkő Tibor honvédelmi miniszter.

Születése évfordulóján azóta is minden évben tartanak megemlékezést, hiszen Simon Magda nagyváradi író szavaival élve „Reviczky ezredes ember volt ott és akkor, amikor semmi sem volt nehezebb, mint embernek maradni […] Maradandó példáját adta annak, mit tehet valaki szolgálati helyén parancs és rendelkezés híján, sőt ellenére is, az emberség örökös szent nevében.”

Reviczky Imrére a Honvédelmi Minisztérium 2022. november 8-án 14.00 órakor a Fiumei úti köztemetőben álló szobránál katonai tiszteletadással emlékezik.