A Nemzeti Pedagógus Műhely figyelmet kér, korábban született elképzelését ugyanis aktuálisabbnak tartja, mint valaha. Ennek lényege, hogy a szülők megkapnák már kereső gyerekeik személyi jövedelemadójának 25 százalékát. Ez az NPM reményei szerint fordulatot hozna a magyarság demográfiai helyzetében, és sok más pozitív hatása is lenne. Erről beszélgettünk Baranyi Károly matematika, fizika és filozófia szakos tanárral, teológussal, az 1994-ben alakult civil pedagógusszervezet vezetőjével.



– Már többször is hallani és olvasni lehetett a tervről, mi változott most?

– Egyrészt az, hogy egyfajta korszakkezdés határán állunk a polgári pártok áprilisi választási győzelme után. A tervet tehát újra a közjót szolgáló hatalom figyelmébe ajánljuk. A másik, amiért most jelentkezünk, a 2015-ös nagy migrációs hullám és az annak nyomán felvetődő összeurópai kérdések, valamint a kialakult, nemzetközi politikai helyzet. Ideje megint felidézni a Teremtő első parancsát: szeressétek egymást és adjatok életet, fogadjátok el a gyermeket, akivel megajándékozom szerelmeteket. A család mifelénk egy férfi és egy nő kapcsolata, utódokkal, azaz gyerekekkel. Benne van az Alaptörvényünkben is.

– Kicsit javultak a magyarság demog­ráfiai mutatói, a korábbi 1,2-es születési arányszám után már 1,4-nél járunk. Elégedetlen?

– Örülök neki, de nem lehetek elégedett. Mi nem csodára, de nagy áttörésre számítunk. Még 1999-ben találkoztam Demény Pál demográfusprofesszor elemzésével, amiben azt javasolta, hogy a nyugdíjat össze kellene kapcsolni a felnevelt gyerekek számával. Ez úgy történne, hogy a nyugdíjjárulékok egy jelentős részét közvetlen átutalnák a még élő szülők részére. Nem értettünk egyet azonban a nyugdíjra befizetett összegek ilyen értelmű felhasználásával. Ez ugyanis igazságtalan, hiszen a nyugdíj azt illeti, aki a járulékokat befizette. Sokat dolgoztam egy új elméleti megközelítésen, melyet azután hamarosan konkrét koncepcióvá csiszoltunk a Nemzeti Pedagógus Műhelyben.

– Miből gondolja most, hogy működne az önök rendszere?

– Vannak bizonyos megkerülhetetlen tételek. Például a Caldwell-hipotézis, amely szerint minden olyan emberi közösségben, ahol a javak az idősebb generációk felől áramlanak a fiatalabb felé, ott szükségszerű a népesség csökkenése. Ha viszont a javak a fiatal generáció felől áramlanak az idősek felé, abból népességnövekedés lesz. Így nőtt meg a hazai cigányság lélekszáma is. Ők ugyanis a gyerekeik után kapott juttatásokból kezdtek élni. Így volt ez a hagyományos paraszti társadalmakban, de például az ókori zsidóságnál is.

– Az önök modellje szerint nem a nyugdíjjárulékból, hanem a személyi jövedelemadóból juttatnának a szülőknek…

– A koncepció megvalósítása esetén a személyi jövedelemadónak konkrét és közvetlen társadalmi szabályozó szerepe is lenne. Az adó funkciója így nem csupán az lenne, hogy a költségvetésbe és egy személytelen újraelosztási szisztémába öntse a pénzt. A dolgozó ember jövedelemadójának 25 százalékát az adó befizetését követően adójóváírásként, tehát adómentesen átutálná a NAV a szülők bankszámlájára. Ez független attól, hogy a szülők aktívak-e, van-e jövedelmük, vagy nyugdíjasok.

– Mi lenne az eddigi szociálpolitikai vívmányokkal?

– Az Orbán-kormány igen bölcs szociálpolitikát folytatott, és ennek kiemelkedő területe a családok támogatása. Ezt közvetlenül is tapasztalom, hiszen az egyik lányomnak öt, a másiknak négy gyermeke van. A népesedési modellünk bevezetését azonban nem teszi fölöslegessé a mégoly hatékony szociálpolitika sem. Pusztán szociálpolitikai lépésekkel még sehol a világon nem sikerült pozitívan és jelentősen változtatni a fennálló demográfiai tendenciákon. Az 1990-es évek végén is vita pattant ki ebből. Egyesek állították, hogy a francia szociálpolitika bőkezűsége miatt olyan jók az ország demográfiai mutatói. Pedig dehogy. A migráns családok hagyományos szaporulata okozza ezt. Csak a francia statisztika nem tesz különbséget család és család között. A valóságot kizárólag a mindennapok realitásában ismerheti meg az ember, ahogy megismerte például egyik tanítványom is, aki Franciaországban, Lyonban dolgozik körzeti orvosként.

– Ha nem a nyugdíj és a szociális juttatások rendszerére vagy a direkt családpolitikára építenének, akkor mire?

– Nem külső támogatásokra, hanem a család saját, hogy úgy mondjam, egyesített gazdasági erejére. Arra, hogy a szülőnek az legyen az érdeke, hogy gyermekei szülessenek, jól nevelje őket, jól tanuljanak, felnőttkorukban jól keressenek. És ezt a folyamatot minden gyerekénél inspirálnia, vezetnie kell egy apának és anyának.

– Ez nagyon tradicionalista modell. A mai ifjúság már 14 évesen is nagyon függetlennek hiszi magát. Felkészült a magyar társadalom a műhely modelljére? Mert a tervben háromgenerációs családokról van szó. Hogy valósulhatna meg ez a nagyvárosok negyvenöt négyzetméteres paneljeiben?

– Persze, új lakáspolitika is kell. Hozzáteszem, nincs nagyobb pazarlás, mint ilyen apró, negyvenöt négyzetméteres otthonokat építeni, tömegével. Ilyen a háború előtt fel sem vetődött, de a paraszti családok is több generáció együttélésére rendezkedtek be. Az elfogadhatatlan, amit orvos feleségem tapasztalt, hogy egy kilencvenesztendős idős asszonyra nyolc éven át rá sem néz a lánya, noha csak ötszáz méterre lakik tőle. Meséltem az ötletről egy cigány asszonynak is. Öt gyereke van, kettő már dolgozik, és jól is keres. Azt mondta az asszony, hogy „na, most hazamegyek, és bepofozom a három kicsit is az iskolába”. A mi tervünk újra harmonizálná a generációk kapcsolatát, javítana a közerkölcsökön azzal, hogy felelősebbé, komolyabbá tenné a házaspárok kapcsolatát, fehérítené a gazdaságot, hiszen a rendszert a bevallott adó működtetné. Továbbá előtérbe helyezné a tanulást, a tudást, a munkát. Különösen az utóbbiak segíthetnék nagyban a hazai cigányság felzárkózását is.

– Mi lesz, ha valakinek a gyereke nem dolgozik? A nyugati szociológusok szerint az ottani társadalmak 5-10 százaléka teljesen munkaképtelen, nem akar és nem is tud dolgozni. Ez még a 2015-ös migrációs hullám előtti adat.

– Dolgozni kell. A 2010-ben indított magyar kormányzati politika erre épít, a munkaalapú társadalomra. Így szól a Teremtő második parancsa is: ember, dolgozz!

– Igazából a tanulást látni a koncepció egyik legfontosabb elemének. De a Soros által is pénzelt ellenzék szerint épp az oktatásban vannak a legnagyobb bajok idehaza. Sok a tananyag, az iskola kínozza a diákokat, mondják. Ön, mint régi pedagógiai szakember, hogy látja ezt?

– Az emberiség közös tudása hatalmas, de csak az ókor elején láthatta át legfeljebb egy ember, egy Arisztotelész szintű gondolkodó, az akkori tudás egészét. Ma erre remény sem lehet. Két cél, két feladat áll előttünk. Az alap- és középiskolában ki kell alakítani a tudáshoz való helyes viszonyt, a tudás szeretetét. Meg kell tanítani a diákokat csodálkozni, kérdezni, kételkedni. El kell sajátítaniuk az egzakt és az absztrakt gondolkodás elemi készségeit. Persze tanítani kell a matematikát, a fizikát, a történelmet, az irodalmat, de mindet ugyanazért: gondolkodni és beszélni tanítunk, írta Babits Mihály 1910-ben fogarasi tanítványainak. Az alap- és középiskola befejezése után az ifjú kiválaszthatja az emberiség közös tudásának egy szeletét, amelynek mestere lesz, ha a következő években szakképzésben vagy felsőoktatásban tanul. Idehaza több, kárhozatos dolgot is erőltetnek a pedagógiai reformok hangadói. Például azt, hogy az általános iskolában ne legyen házi fel­adat. Azaz ne üljön egymás mellé otthon gyerek és szülő, és ne próbáljon meg közösen megoldani problémákat, ne legyenek közös sikerélményeik és így tovább. Mindezt pedig azért, mert sok nyugati országban már ismeretlen fogalom a lecke. Persze át kell alakítani a tananyagot. El kell hagyni a tévedéseket, a hamis értelmezéseket, a korosztálynak nem megfelelő információkat. A házi feladat így 15-30 perc alatt megoldható lenne.

– Mennyibe kerülne a már működő rendszer évente a magyar államnak?

– A jelenlegi árakon még nem számoltuk ki pontosan, de legfeljebb 300 milliárd forintba.

– Megvan a terv. De vajon mit lát ön, az egyik alkotó, hol bújik benne a csapda?

– Például ott, hogy a mai fiatal férfiak nem akarnak házasodni, félnek családot alapítani. Ennek az okát kellene megkeresni. Az egyik minden bizonnyal a sötét emlékű SZDSZ rovására írható. Ez a párt intézte el, hogy leszereljék a honvédséget, felfüggesszék a sorkatonaságot, vagyis a férfiasság iskoláját.

– Az biztos, hogy a járványszerűen terjedő válások és a kapcsolatok felszínessége miatt sokuk életéből hiányzott a férfi, az apa példája…

– Lehet. Megújulás a kereszténység megújulása nélkül nem következhet be. Ezért nekünk, keresztényeknek nem kellene megengednünk, hogy ránk erőltessék a genderizmust. De nem is annyira a genderelmélettel kellene harcolni, hanem felmutatni a szerelem és a házasság vonzó ideáját. Sokszor beszéltem erről. Egy alkalommal egy húszéves lány megszólalt, mondván, tanár úr, én ezért a világ végére is elmennék. Amitől tartok a tervünk kapcsán, az többek között az, hogy valaki, segítség címén előjön majd a tízgyermekes családok példájával. Tiszteljük ezeket, de mi a nagy a többség számára is vállalható modellben gondolkodunk. Az extremitások erőltetése csak arra lenne jó, hogy megijessze az embereket.

Sinkovics Ferenc