EMBERI CSODÁK

Szilárdan ôrzött tradíciók és csúcstechnológia az arab világ szívében

Míg az egyiptomi Sínai-félszigeten a sivatag büszke népe, a beduinok az elmúlt évszázadokban alig változtattak életvitelükön, a civilizáció rájuk erôltetett vívmányai közül csak a legszükségesebbeket vették át, az arab világ szívében fekvô Dubai, olajmilliárdjait okosan befektetve, a luxusturizmus központjává vált. És bár az arab világról ma a folyamatosan táplált sztereotípiáknak köszönhetôen sokaknak a terrorizmus és a vallási fanatizmus jut az eszébe, valójában békésen megfér itt egymással múlt és jövô. Ezen az ôsi földön a hagyomány és a modernitás egyaránt csodákra képes. .

Hamdulillah

A Sínai-félsziget északi részén ma közel kétszázezer beduin lakik. Az el-Arís város környéki pusztaságban vendéglátóink, Abdul-Kader, Músza és Ramadán, három negyvenes éveiben járó férfi, a félsziget legnagyobb törzsének, a Szawárikának büszke tagjai. A benne élôk száma eléri a harmincezret. Rajtuk kívül még négy másik nagy törzs él a félszigeten

A vendéglátók a beduinok hagyományos viseletét, hosszú fehér ruhát, a gallabiyyát és fehér fejkendôt hordanak. Igen praktikus viselet. Fehér színe miatt visszaveri a forró nap sugarait, szövete pedig nem engedi, hogy homok érje testüket. Músza rám is gallabiyyát és fejfedôt ad. Így már nem lógok ki a sorból. Bemutatkozunk egymásnak és elindulunk a pusztaságban. Abdul-Kader röviden összefoglalja a beduinok történetét. Napjainkban több országban, így Egyiptomban, Szaúd-Arábiában, Irakban, Jordániában és több más arab országban is élnek beduinok. Korábban határokat nem ismerve, szabadon jártak a sivatagban. Az országhatárok meghúzását követôen azonban ki-ki annak az országnak a polgára lett, ahol éppen tartózkodott. Vannak kormányok, akik letelepítették ôket, máshol azonban ma is ezeréves nomád életmódjukat élik. Terelgetik nyájaikat. Az ô életmódjuk szinte mindenhol ugyanolyan. Ôk magukat nem beduinoknak, hanem araboknak nevezik. Teljes joggal. Bár napjainkban több mint háromszázmillió ember él az arab országokban, ôk valójában mindenféle népek keverékei. Mohamed próféta színrelépését követôen, az iszlám által egyesített arab törzsek az Arab-félszigetrôl kiindulva meghódították a mezopotámiai, szíriai, egyiptomi és az észak-afrikai területeket. Hódításuk azonban sokkal inkább volt kulturális, mint etnikai jellegû. A meghódított népek átvették az iszlámot és hódítóik nyelvét, így lassan, ha etnikailag nem is, de kulturálisan elarabosodtak. A beduinokkal azonban más a helyzet. Ôk valóban az egykor Arábiából érkezett harcosok leszármazottai. Vérük tisztaságát több mint ezer éve ôrzik. Idegenekkel soha nem keveredtek. Vérvonalukat a hetedik századig viszsza tudják vezetni, amikor ôseik az arab hódítókkal együtt megérkeztek a Sínai-félszigetre. Papírjaik errôl persze nincsenek. De nem is kell. A régi ôsök dicsôségének történetei apáról fiúra szállnak. Csakúgy, mint a régi hagyományok és tapasztalatok. Ahogy hallgatom Abdul-Kadert, magamban nyugtázom, hogy a beduinok tisztasága beszédükben is tükrözôdik. Kiejtésük majdnem megegyezik a tiszta arab nyelvvel, és alig hasonlít a Kairóban használatos hablatyra. A beduinok erényeit a városi arabok is elismerik. Régi idôkben a városokban élô nemesek és gazdag kereskedôk a beduinokhoz küldték gyermekeiket, hogy tôlük vegyék át az igazi arab értékeket. Ez a szokás napjainkra megváltozott. A mai gazdagok és elôkelôk inkább amerikai és európai egyetemekre küldik gyermekeiket. A beduinok erényeit azonban elismerik, és akár alappal, akár anélkül, de mindenki arab felmenôivel büszkélkedik. Ahogy haladunk elôre a sínai pusztaságban, egyre inkább erôsödik bennem az érzés, hogy itt valóban autentikus tájakon járunk. Ezek az emberek valóban a sivatag lakói, nem pedig olyanok, mint akik a gízai piramisoknál tevegeltetik a turistákat. Ennek legbiztosabb jele, hogy nem kérnek pénzt szolgálataikért. Sôt Abdul-Kader szigorúan figyelmeztet, nehogy baksist kínáljak bárkinek is. A beduinoknál ugyanis ez számít a legnagyobb sértésnek. Náluk, ellentétben a városiakkal, még élnek a régi értékek. A beduin egyik legfôbb erénye pedig a büszkesége és a bôkezûsége. Ez régi idôkre nyúlik vissza. A sivatag kegyetlen világában kialakult szokás szerint a jó arabnak kötelessége beengedni sátrába az arra tévedt idegent, három napig vendégül hívni, élelemmel látni el ôt, és védelmet biztosítani számára. Amerre haladunk, a földön vékonyka kis dinnyepalánták kókadoznak. Némelyiken teniszlabda nagyságú görögdinnyék lógatják fejüket. Ebben az évben az égiek nem voltak kegyesek. A korábban rendszeres, minimális esô is elmaradt, ezért a dinnyetermés igen gyenge. A távolban egyemeletes épület tûnik fel. Az egyetlen kôépület közel s távol. Megtudom, hogy ez az iskola. Most éppen üresen áll, mert ahogy a világon mindenhol, nyáron itt is szünet van. Ahogy haladunk a sivatagban, feltûnik elôttünk egy mozgó alakzat. A távolban egy beduin lány terelgeti birkanyáját. Megkérdezem vendéglátóimtól, hogy feltehetek-e neki néhány kérdést. Ôk azonban ettôl óva intenek. A sivatagban sétáló nôk ugyanis korántsem védtelenek. Ok nélkül tilos ôket megszólítani. Megértôen bólintok és folytatjuk utunkat. Lassan elmaradoznak a dinnyepalánták és nem marad más, csak a forró, aranyszínû homok. – Nem vagy fáradt? – kérdezi Músza. Mosolyogva megrázom a fejem. Közben azonban kissé szívom a fogamat. Az út hosszú, víznek nyoma sincs, a homokban való gyaloglás pedig kikészíti az aszfalthoz szokott vádlit. A krónikás bevallja, magában feltette a kérdést, vajon nem járt volna-e jobban, ha ott marad a szerény, de tiszta kis tengerparti szállodában, ahol kétezer forintnak megfelelô összegért tengerre nézô szobát kapott. E helyett itt kutyagol a végtelen sivatagban. Ha Rómában vagy, élj úgy mint a rómaiak, biztatja végül magát, és megpróbálja kissé peckesebbre venni a lépteit, hogy ne hozzon szégyent a városi népekre. Hamarosan a csoport megáll. Eljött a délutáni ima ideje. Víz csak annyi van, amennyi ivásra elég, ezért a vendéglátók a homokban végzik el rituális mosdásukat. Ima elôtt ugyanis a muszlimoknak be kell mosakodniuk, hogy megtisztulva állhassanak Allah színe elôtt. Errôl a Korán külön rendelkezik. Ha nincs víz, az embernek homokban kell bemosakodnia az ima elôtt. Ha homok sincs, akkor pedig a levegôben kell imitálnia a mosdás mozdulatait. Felettébb okos törvény. A muszlimok így nem kereshetnek kibúvót a mosdás rituáléjának elvégzése alól. Naponta akár tetszik, akár nem, ötször meg kell mosakodniuk. Vannak vallástudók, akik e miatt a történelem elsô tisztasági törvényeként tekintenek a Koránra. A mosdás végeztével a beduinok sarujukat levéve a homokon állnak fel imára. – A homok tisztább, mint a szônyeg – magyarázza Abdul-Kader. – A nap elpusztítja a baktériumokat. És nézd, nem koszol, hanem lepereg az ember kezérôl! – kezét a homokba fúrja, majd leporolja. És valóban. Egy szem sem marad rajta. Miután mindenki elvégezte imáját, folytatjuk utunkat. – Most, hogy láttuk a lábnyomod, akkor is meg fogjuk ismerni, ha tíz év múlva tévedsz erre – mondja Abdul-Kader. Hitetlenkedve nézek rá. – Az ember lábnyoma olyan, mint az ujjlenyomat – magyarázza. – Látod, ez annak a lánynak a nyoma, aki elôttünk haladt. A lány várandós. Onnan látszik, hogy a sarka mélyebb nyomot hagy, mint természetes esetben. Újabb nyomokra mutat. – Ez teve. Az pedig róka. A beduinok legnagyobb ellensége. – Igen ravasz állat – mondja Músza. – Egyszer bemászott egy a tyúkjaink közé. Mikor odamentünk, láttuk, hogy megdöglött. Megfogtuk a hátsó lábánál fogva, és arrébb dobtuk. Erre hopp, felugrott és elszaladt. Halottnak tettette magát a ravasz. – Ez semmi! – veti közbe Ramadán. – Egyszer tôlünk ellopott egy tyúkot. A fiam követte. Amikor az állat látta, hogy közeledik, eldobta a tyúkot. A fiam örült, hogy visszaszerezte a zsákmányt. Mikor azonban visszaért az ólhoz, látta, hogy amíg ô távol volt, a róka tett egy kerülôt és ellopott egy másik tyúkot. Egy sátrat pillantunk meg. Rudakra rögzített pálmalevelekbôl áll. A beduinok nyáron ilyen lakokban élnek. Télen viszont, amikor hûvösebbre vált az idô, felállítják teve- és birkabôrbôl készült, így valamelyest melegebb sátraikat. Megkérdezem, hogy közelebbrôl is szemügyre vehetjük-e a távolban lévô sátrat. Abdul-Kader megrázza a fejét: azzal megsértenénk a ház becsületét. Kérdôn tekintek rá. – A magára hagyott sátrat tilos negyven lépésnél jobban megközelíteni. Ha be akarsz lépni ebbe a körbe, engedélyt kell kérned a gazdájától. Ez alól egyedül az kivétel, ha segélykiáltást hallasz a sátorból. Akkor kötelességed odamenni segíteni. Ramadán hozzáteszi, hogy még akkor sem szabad belépni más sátrába, ha az ember apjának a gyilkosa rejtôzik ott. A ház megvédi lakóit. Meg kell várni, amíg kijön onnan. Aki megsérti más otthonának a szentségét, arra komoly pénzbüntetés vár a törzsi törvénykezés értelmében. Megyünk, megyünk elôre a sivatagban. Közeledik az alkony. A nap egyre gyengébben tûz. Órák múlva elérkezünk egy több sátorból álló településféléhez. A sátrak mellett egy alacsony fal által szegélyezett terület áll. Itt tartják a törzs szokásos esti összejövetelét. Amikor megérkezünk, a földön már nagyjából harminc férfi ül a homokban. Köszöntjük ôket és leülünk közéjük. Telik az idô és az emberek lassan érkeznek. Végül közel ötven férfi gyûlik össze, nagy kört alkotva. Hamarosan megérkezik a Szawárika törzs vezetôje. Rendes neve Mubarak Szwajlim, de az emberek csak sejknek nevezik. Nyolcvanas éveinek derekán járó, méltóságteljes úr. Kezében botot tart. A jelenlévôk elé járulnak és kézcsókkal köszöntik. Az esti összejövetel kezdetét veszi. – Újságíró Európából. Magyarországról – mutat be Abdul-Kader. A sejk barátságosan bólint, és hellyel kínál a jobbján. A messzirôl jött vendégre mindenki kíváncsi. Érdeklôdve hallgatják, amit Magyarországról mesélek. Számukra ez egy teljesen idegen világ. Beszámolok a híres magyar búzamezôkrôl, a Dunáról, az idôjárásról. Ugyanis igen hamar kiderül, hogy a körülöttünk ülôk nemigen kíváncsiak a magyar aktuálpolitikára. Sokkal jobban érdekli ôket hazánk természete. Mikor a bôséges magyar esôrôl beszélek, egy fiatal férfinak elkerekedik a szeme: – Mindig van esô? Akkor nektek mindenetek megvan. Biztosan a magyar a világ legboldogabb népe – mondja. – Hamdulillah – felelem, ami magyarul annyit tesz, hála istennek. Magamban azonban elgondolkodom. Valóban ennyi a titok? Az esô lenne az ember boldogságának a titka? A gondolat furcsán cseng a fejemben. Miért van az, hogy otthon, annak ellenére, hogy a Teremtô minden természeti kinccsel megáldotta hazánkat, az emberek mégis depressziósak? Agyonhajszolják magukat, hogy nehezen szerzett pénzükön autót, plazmatévét, hifitornyot vegyenek. Majd ha ez megvan, kezdjék elölrôl az egészet. Itt, a sivatagban a beduinok egyetlen dologért fohászkodnak: esôért. Ha pedig, mint ahogy idén is, elmarad az égi áldás, nem pörlekednek a Teremtôvel. Fogukat összeszorítják, és azért imádkoznak Allahhoz, hogy adjon nekik erôt átvészelni a nehéz idôket. És bár európai szemmel nézve semmijük sincs, talán ôk a világ legboldogabb emberei. A beduinok minden tekintetben önálló egységek az otthonukul szolgáló országban. Idegenekkel nem keverednek. A házasságok is a törzsön belül köttetnek. Nagy szégyennek számít, ha valaki törzsön kívül házasodik. A házasság menete egyszerû. A fiú és a lány apja leül egymással, és megbeszélik a dolgot. Ha mindketten áldásukat adják a dologra, közösen elmondják a Korán elsô szúráját, a Fátihát és a házasság megköttetik. A beduinok ügyes-bajos dolgaikat egymás közt rendezik. Ha két beduin jogvitába keveredik, nem a hatósághoz, hanem a törzs vezetôjéhez fordulnak jogorvoslatért. A beduin igazságszolgáltatás alapja az urfi törvénykezés. Ez a beduinokkal egyidôs. Maga az urfi szó azt jelenti, közismert. A beduinok törvénykezése ugyanis nincs írásba fektetve. A tudás generációról generációra adódik át, és évezredek gyakorlata és tapasztalata áll mögötte. A bíróság a törzs elôkelô tagjaiból kerül ki. A bírói státus apáról fiúra száll, ami teljesen logikus, hiszen az apja körül sertepertélô gyermek kiskorától szívja magába a tudást és a bölcsességet, így felnôtt korába érve kész törvénytudóvá válik. Az urfi törvénykezés legfôbb sajátossága, hogy a legvégsôkig tiszteletben tartja a beduinok legfôbb értékét, a szabadságot. Az urfi törvénykezés nem ismeri a szabadságvesztést. Minden bûn anyagi vonzatú büntetést von maga után. Az árfolyam közismert. Egy pofon ára száz font (kb. 4000 forint), ha vér folyik, ötször annyi. A gyilkosság ára száz teve. Napjainkban persze talán már az egész sivatagban nincs ennyi teve, ezért a gyilkos a száz teve árát köteles kifizetni. Egy teve háromezer egyiptomi fontot kóstál. Az embernek tehát alaposan meg kell gondolnia, hogy kezet emel-e embertársára, hiszen egy jobb havi fizetés mindössze ötszáz font. A törzs nem hagyja cserben egyetlen tagját sem. Még akkor sem, ha gyilkolt. Ha a gyilkos nem rendelkezik a kellô összeggel, a törzs adja össze a kifizetendô büntetést. A gyilkosságra kirótt büntetés azonban súlyosbodhat. Ha valaki feldarabolja áldozatát, a fizetendô vérdíj még megnégyszerezôdik. Megtudom, hogy a sivatagban – szemben Európával – nem a gyilkosság a legnagyobb bûn. A legnagyobb bûn az, ha valaki nô ellen vét. A nemi erôszak még a gyilkosságnál is súlyosabb bûnnek számít. Ennek megfelelôen a büntetés is sokszoros. – Milyen gyakran történik nemi erôszak a sivatagban? – kérdezem. Músza megvonja a vállát. – Mióta élek, még nem volt ilyen. Még a legöregebbek is bólogatnak. Ôk sem emlékeznek olyanra, hogy valaki erôszakkal vette volna el egy lány becsületét. Magamban mosolygok. Vajon miért van az, hogy a fejlett nyugat lenézi a beduinokat? Az Egyesült Államokban statisztikák szerint a nôknek közel harminc százaléka van kitéve szexuális zaklatásnak élete során. A harminc százalék hetven százaléka pedig családtagjaitól kénytelen elszenvedni ezt. Itt pedig az elnyomottnak és maradinak kikiáltott nôk a lehetô legnagyobb biztonságban és megbecsülésben élnek. Vajon nem boldogabbak a beduin aszszonyok nyugati társaiknál? Hiszen amellett, hogy végtelenül szabadok, ôket nem kényszeríti társadalmuk természetellenes feladatok ellátására. Azt csinálják, amire teremtôdtek: gyermeket nevelnek és ápolják a családi tûzhely melegét. – És mi van akkor, ha nem erôszak történik, hanem a lány is beleegyezik a dologba? – kérdezem az európai szabados erkölcsökre gondolva. – Akkor a lányt megöli a családja – válaszol Músza. – A lány nemcsak önmaga, hanem családja és törzse becsületéért is felelôs. Ha szégyent hoz családjára, akkor azt apjának és bátyjainak kell lemosni. Megtudom, hogy legutóbb tizenhét éve történt olyan eset a Sínai-félszigeten, hogy egy család férfi tagjai a lány vérével mosták le a becsületükön esett foltot. Minden társadalomnak megvannak a napos és árnyékos oldalai. És bár ez az ôsi beduin szokás korántsem nevezhetô felvilágosultnak, nem szabad egyoldalúan tekinteni rá. A magyar és más európai bulvárlapokban hetente akár többször is olvashatunk olyat, hogy egy dühös férj némi italozás után szerelemféltésbôl végzett feleségével és annak szeretôjével. Sajnálatos esetek ezek, de gyakoriak. A törvény pedig büntetni rendeli. Itt a sivatagban azonban, ahol a becsületgyilkosság elfogadott dolog, utoljára tizenhét éve történt ilyen szörnyû eset. – Mi van, ha a törzs egy tagja szembe fordul a törzs törvényeivel vagy elutasítja azokat? – kérdezem. – Azt a napra tesszük – feleli Abdul-Kader. A napra tétel, arabul tasammusz a legnagyobb elképzelhetô büntetés. – A törzs olyan, mint az ernyô – magyarázza Abdul-Kader. – Tagjait mindentôl megvédi. Az, aki mögött nem áll senki, teljesen védtelen. Bárki kirabolhatja, de akár meg is ölheti. Nem védi meg senki. Olyanná válik, mint aki árnyék nélkül marad a tûzô napon. A beduin számára családja és törzse az életet jelenti. Én mégis kíváncsi vagyok, nem él-e bennük a kíváncsiság arra, hogy megismerjék a sivatagon kívüli világot. – Nem szeretnél világot látni? Nem utaznál el szívesen mondjuk Európába vagy Amerikába? – fordulok a velem szemben ülô tizennyolc éves korúnak látszó fiatalemberhez. A fiú megrázza a fejét. – Még el-Arísba sem szívesen megyek. Itt mindenem megvan. Látom és érzem, hogy a világ legboldogabb embereivel van dolgom. Nem vágynak sokra. Megelégszenek azzal, amit Allah rendelt nekik. Boldogan élnek a sivatagban. Örülnek a csillámló homoknak, a kristálytiszta levegônek, a tûznek. Nem hiányzik nekik a világ megannyi gondja. De mi lesz, ha a sivatag embere valahogy mégis bekerül a városba? A körben éppen velem szemben ül Mohamed Szalem Szawwán. A férfi ötvenes éveinek elején jár. Ô volt az elsô Szawárika törzsbôl való ember, aki a sivatagon kívül próbált szerencsét. – Huszonnégy éves voltam, amikor Kairóba utaztam tanulni – meséli. – Amikor megérkeztem, csak kapkodtam a fejem a nagy felfordulás láttán. Mindenhol autók, tülekedô emberek és zaj. Idegen világ volt. Ott láttam elôször villanyt. Mohamednek hosszú idejébe telt, amíg megszokta a nyüzsgô nagyvárost. Az elsô hetekben nem is tudott aludni. Aztán autóval több zsák homokot vitetett a házához. A tetôre vitte és szétszórta, hogy az otthonihoz hasonlóvá tegye a környezetet. A homokban tudott végre aludni. – A szomszédok mosolyogtak rajtam, de nem szóltak semmit – emlékszik vissza. Mohamed a városban is beduin maradt. Négyévi nagyvárosi élete alatt alig tízszer szállt autóba. A lakása és az egyetem közötti tizenkét kilométeres távolságot mindig gyalog tette meg. – Milyen volt visszatérni a sivatagba? – kérdezem. – Mintha el se mentem volna. Ahogy megérkeztem, apám rögtön munkára fogott. Nem volt itt semmiféle megkülönböztetés, messzirôl jött gyermeknek járó kényeztetés. – Voltak barátai a nagyvárosban? – kérdezem. Ô csak legyint: – A kairóiakkal nem tudtam mit kezdeni. Túlságosan önzô és anyagias népség. Az ôsi arab értékeket hírbôl sem ismerik. Csak magukra gondolnak és tülekednek. – Mi hiányzott a legjobban a sivatagból? Mohamed egy pillanatra elgondolkodik. – Minden. A tevék. Az egyedüllét. Az esti tûz. Az öregek meséi. A reggeli harmat. De legfôképpen a homok hullámai. Szavait a törzs tagjai bólogatással nyugtázzák. Egy arab nem lehet boldog a városban. Akik pedig ott élnek, azok nem arabok. Lehetnek jó emberek, de nem arabok. Az arab ereiben aranyló homok folyik. Lelke pedig nagyobb annál, hogy a négy fal közé beférjen. Olyan, mint a farkas. Szabadnak született. Ha ketrecbe zárják, elveszti ösztöneit és csak árnyéka marad önmagának. A beduinok életét a hagyományos arab és iszlám értékek alapozzák meg. A vallás viszonylag új pillér. Régen kisebb szerepe volt. A beduinok hitélete a múlt század közepén vett fordulatot. Akkor tûnt fel a színen a Szawárika törzsbôl való Íjd Abú Dzsurajr sejk. A kultikus tiszteletnek örvendô sejk a XX. század elején született. 1938-ban kezdte el terjeszteni gondolatait. Tanításai hamar elterjedtek a Sínai-félszigeten, és hamarosan az összes törzs felsorakozott mögötte. Színre lépése elôtt a beduinok bár névlegesen muszlimok voltak, élték ôseik életét és nemigen foglalkoztak a vallással. A sejk azonban megismertette ôket az iszlám rejtelmeivel. Nagy reformer volt. Megtisztította a törzsi rendszert a fejlôdést gátló momentumoktól. Az erényeket viszont megtartotta. – Korábban az emberek számára a saját törzsük volt az elsô, és ellenségként tekintettek a többi törzsre. Abú Dzsurajr sejk azonban megtanította nekünk, hogy a közös hit összeköt minket a többiekkel – magyarázza Abdul-Kader. A sejk köré az idô múlásával számos monda szövôdött. Személyét természetfölötti tulajdonságokkal ruházták fel. – A sejk megmondta elôre, hogy két fiam és egy lányom lesz. És valóban így is történt – meséli egy idôsebb férfi. De hogyan hatott a sivatag népének életére a nagypolitika? Hiszen a Sínai-félsziget mindig is az arab-izraeli konfliktusok frontvonala volt. Abdul-Kader felvilágosít arról, hogy a beduinok már az elsô egyiptomi-izraeli konfliktusból is kivették a részüket. Amikor az egyiptomi sereg menekülôre fogta a dolgot, a beduinok voltak, akik elhagyott fegyvereiket összeszedték. Három hónap múlva aztán egytôl egyig visszaszolgáltatták az egyiptomiaknak. Az izraeliek szemét azonban szúrta a sivatag becsületes népe, ezért tervet forraltak ellenük. Kivonulásukat követôen hamisított iratokat hagytak hátra, amelyeken saját kémeikként és drogkereskedôkként tüntették fel a beduinokat. Az egyiptomi sereg sikeresen megtalálta a hamisított dokumentumokat. A beduinokba vetett bizalmuk pedig megingott. Volt azonban egy Adel Fuád nevû tiszt a titkosszolgálatnál, aki nem hitt a vádaknak és továbbra is bizalmat szavazott a sivatag népének. Felvette a kapcsolatot Íjd Abú Dzsurajr sejkkel, fiatalokat kért tôle, akiket titkosszolgálati feladatok ellátására képezett ki. A nyomkövetésben jártas ifjak gyorsan tanultak és hamarosan már Izrael belsejébôl látták el információkkal a sereget. Akkoriban ugyanis a sivatagi határok még átjárhatók voltak, a beduinok pedig könnyedén bejutottak az ellenséges területekre. 1966-ban már ôk hozták a híreket arról, hogy Izrael a Sínai-félsziget megszállására készül. Elôjelzésük helyes volt. Izrael 1967-ben valóban megszállta a Sínai-félszigetet. A beduinok a maguk módján szembeszálltak a megszállással. Ki az egyiptomi titkosszolgálat keretei közt, ki önállóan, de szinte mindegyikük kivette részét a megszállók elleni harcból. A helyzet egyre fokozódott. 1968 elején Izrael benyújtotta tervét, amely szerint a Sínai-félszigetet önálló állammá alakítaná. Haszane városában összehívták a legtekintélyesebb törzsi vezetôket. A világ médiumai élôben tudósítottak az eseményrôl. A Bajádijje törzs képviselôje, egy Szalem al-Hers nevû férfi felállt és kijelentette, hogy amíg beduinok élnek, addig a Sínai-félsziget Egyiptom része marad, Gemál Abdul Nasszer elnök vezetésével. Izrael megszégyenült a világ szeme elôtt, amit nem bocsátott meg. A beduinokra nehéz napok jöttek. Sorozatos letartóztatások vették kezdetüket. Volt, akit öt-tíz évre is elvittek. Ilyen volt a Szawárika törzs mai vezetôje, Mubarak Szwajlim sejk is. Késôbb az izraeliek, látva, hogy nem tudják megtörni a beduinokat, békülékenyebbre vették a hangot. – A zsidók próbáltak megismerni minket. Kutatókat küldtek hozzánk, hogy megtudják, hogyan élünk. De mi elzavartuk ôket. Azt mondtuk, ellenséggel nem barátkozunk – emlékezik vissza az egyik férfi. A beduinok folytatták a harcot. 1973 októberére a Sínai-félsziget visszakerült Egyiptomhoz. – Emlékszem, a londoni rádió is bemondta, hogy ha 1973-ban Egyiptom gyôz, akkor az kizárólag a sínai beduinoknak köszönhetô – meséli egy idôs, szemüveges férfi. A kormány igen hálás volt a beduinoknak. Sokukat magas érdemrenddel tüntették ki. Alig telt el azonban négy-öt év, és elôjöttek a régi ellentétek. – Ugyanaz volt a baj, mint ami ma is. Nem kaptunk tulajdonjogot a földjeinkre. A beduinok és az egyiptomi kormány közötti kapcsolat sokáig stagnált. A helyzet a 2004. októberi tabai robbantások után romlott meg igazán, és tovább élesedett, amikor 2005-ben merénylet történt a híres sínai nyaralóvárosban, Sarm el-Sejkben, majd Dahabban. A hatóságok az északon élô beduinokat tették felelôssé a történtekért. Tömeges letartóztatások vették kezdetüket. A beduinok és a hatóságok közötti kapcsolat a pattanásig feszült. A letartóztatások egyre sokasodtak. Sokszor volt úgy, hogy embereket tévedésbôl, névazonosság miatt tartóztattak le. Komoly trauma volt ez a beduinoknak, akik számára a szabadságuk mindennél fontosabb. – Amikor régen a zsidók vetettek bennünket börtönbe, az dicsôség volt. Annál viszont, hogy valaki a saját hazájában legyen rab, nincsen nagyobb szégyen – mondja egy hetvenes éveiben járó férfi. A hatóságok és a beduinok közötti viszony ma is fagyos. Ennek oka az, hogy Egyiptomban a rendôrök nem szülôvárosukban, hanem idegen terepen szolgálnak, így sokszor nincsenek tisztában a helyi viszonyokkal. Az ittenieket például Asszuánból és más messzi vidékekrôl hozzák ide. – Nem értik az itteni dolgokat – magyarázza Músza. – Kihasználják, hogy ha a beduin a városba megy, teljesen kiszolgáltatott. Ezek meg papírokat kérnek tôlünk és kinevetnek, ha látják, hogy félünk. Számunkra a becsületünk a legnagyobb érték. Ôk azonban ezt nem tartják tiszteletben. A Szadat elnök meggyilkolása óta érvényben lévô rendkívüli állapotok értelmében a rendôrség bármit megtehet. Az elmúlt hónapokban ugyan a kormány tervbe vette a rendelet visszavonását, a beduinok mégsem optimisták. – Nem változik semmi – vélekedik Abdul-Kader. – A rendkívüli állapotnak véget vetnek. Készül viszont a „terrorellenes” törvény. Minden marad a régiben. – Ennél még akkor is jobb volt, amikor az angolok voltak itt – sóhajt egy nyolcvan körüli idôs férfi. – Ôk ismerték a beduinokat, és tudták, hogyan kell bánni velünk. Az angolok alatt mindenünk megvolt. Fegyvert és szabadságot adtak nekünk. Most azonban – legyint – se fegyver, se szabadság. – Kik voltak azok, akik elkövették a robbantásokat, ami miatt megromlott a viszony a hatóságokkal? – kérdezem. – Mindenrôl a Moszad tehet – feleli az egyik fiatalember. – Azt akarják, hogy a kapcsolat tovább romoljon a kormány és a beduinok között. És azt is, hogy a turisták ne Egyiptomba jöjjenek, hanem hozzájuk. Szavaival nem mindenki ért egyet. – Dehogy a Moszad! – vélekedik Ramadán. – A robbantásokat a szakállasok csinálták. Kérdôn nézünk rá. – Az egész nagyjából tíz éve kezdôdött. Akkor jelentek meg a szakállasok. Kiderül, hogy szakállasok alatt azokat a fiatal beduinokat érti, akik átvették a Szaúd-Arábiából eredô Wahhabita-tanokat. Alig vannak ezren, de sok bajt okoznak a többieknek. – Ostobák ezek. Nem tudnak semmit a vallásról, és még ôk akarják kioktatni a többieket – csóválja a fejét egy idôsebb férfi. A fiatal radikálisok gyakran még szüleikkel is szembefordulnak. Saját apjukat és testvéreiket kiáltják ki hitetleneknek, és kibújnak a törzs törvényei alól. A törzs ilyenkor egy dolgot tehet, megpróbál a lelkükre hatni. Ha pedig ez eredménytelen, akkor a napra teszi ôket. Megválik a fekete bárányoktól. A robbantások hátterérôl zajló vita közben tovább folytatódik. – Mindkettôtöknek igaza van – mondja egy idôsödô férfi. – A dologban az izraeliek és a szakállasok is ludasak. Én jól ismerem az izraelieket. Igen ravaszak. Ôk azok, akik ostoba gondolatokkal rontják meg fiaink elméjét, aztán kihasználva ostobaságukat, ellenünk uszítják a kormányt. A férfi elmondja, hogy véleménye szerint az izraeliek a robbantásokkal kényszerítették rá az egyiptomi kormányt arra, hogy fegyverezze le a beduinokat. A robbantások elôtt ugyanis az izraeli határ mellett élô törzseknek volt fegyverük. Kinek puskája, kinek pisztolya. A merényleteket követôen azonban a hatóságok begyûjtötték a fegyvereket. Az izraeliek így megnyugodhattak. A határaik mentén élô, hazaszeretetükrôl híres beduinok fogatlan oroszlánokká váltak. Az idô szalad. Hamarosan egy fiú kis asztalt hoz elô. Egy idôsebb férfi oda ül az asztalhoz, könyvet tesz rá, orrára szemüveget biggyeszt és olvasni kezd. Éneklô hangon olvassa a szöveget, ami Isten dicséretérôl és szeretetérôl szól. Abdul-Kader odasúgja, hogy ez az ember a törzs felolvasója. A könyv pedig, amibôl olvas, a Busztán al-Mahabba, vagyis a Szeretet Kertje, amely a nagy Íjd Abú Dzsurajr sejk legfôbb munkája. Megtudom, hogy ez a szokásos esti rituálé. A törzs férfi tagjai minden este összegyûlnek, hogy leróják tiszteletüket a nagy sejk, a Próféta, de elsôsorban Isten elôtt. A férfi lassan befejezi az olvasást. Ekkor, anélkül hogy bárki jelt adott volna, a jelenlévôk felállnak és odagyûlnek köré. A felolvasó megadja a hangot és a férfiak énekelni kezdenek. Vallási dalt énekelnek. Hangjuk messzire hallatszik a csendes éjszakában. A dal a próféták dicsôségérôl szól. Minden harmadik sor mindig így hangzik: „Istenünk, áldd meg a prófétákat és a küldötteket!” A dal hosszú, így a vége felé a refrénbe már én is be tudok kapcsolódni. Az összejövetel lassan véget ér. A férfi, aki felolvasott, imára hívja a többieket. Ôk fel is sorakoznak és leróják az esti imát. Az ima végeztével búcsút intünk a Szawárika törzs büszke férfiainak és egy hatfôs társasággal nekivágunk az éjszakának. Szaleh Ahmed földjére igyekszünk, hogy ott verjünk tábort éjszakára. Utunk kietlen pusztaságon át vezet. A hold és a csillagok fénye bevilágítja a vidéket. – A régiek mindent tudtak a csillagokról. Mi már korántsem értjük meg annyira, mit üzennek – mondja Abdul-Kader. Órás gyaloglás után megérkezünk célunkhoz. Kicsiny, pálmalevélbôl készített sátor fogad. Mellé telepszünk. Szaleh kiált egyet. Hívására a sátorból elôjön egy álmos, tizennégy éves forma fiú. Bemutatkozik. Ô Szaleh fia, Ibrahim. A fiú tudja a dolgát. Ágakat hoz elô és tüzet éleszt. A lángok egyre magasabbra csapnak, a fiú pedig botjával a lángokkal játszik. Szaleh teknôt hoz, Ramadán pedig munkához lát. Lisztet és sót kever össze vízzel. Lubbit készít. Ez a beduinok kenyere. A tûz lassan parázzsá változik, Ramadán pedig összekaparja a már kész masszát, laposra nyújtja, beletes