Emberláncszemek

– Húszévnyi szünet után született ez a szépirodalmi kötet, mi volt a hosszú hallgatás oka?

– Egyrészt az, hogy nem szeretek írni. Másrészt bőszített az a közeg is, amit irodalmi közéletnek nevezünk. Sosem voltam semmilyen csoportosulás tagja, nem is értem a rajban repülő írókat, mert az írás szólóműfaj, ahol valaki vagy mesterlövész, vagy nem az. Különben sok minden történt velem az elmúlt harminc év alatt. Házat építettem, felneveltem a négy gyerekemet, született tíz unokám. Ha viszont írni kellett, rám tört a munkapánik. Ez a szobrász Melocco Miklós kifejezése, ami azt jelenti, hogy ha valami határidős feladata van az embernek, akkor mindenféle pótcselekvéssel tölti az idejét, csak hogy minél később kezdhesse az igazi munkát. Ami a kötetet illeti, azt írtam le, amit megéltem. Nem akartam, hogy úgy járjanak a gyerekeim, mint én, aki szinte semmit sem tudtam a felmenőim és korán meghalt szüleim életéről.

– Milyen az az irodalmi közélet, amiről az imént beszélt?

– Belterjes, nagyképű, unalmas, érdektelen. Ráadásul én sosem éreztem azt, hogy író lennék. Ez zavart volna.

– A könyv felöleli az élete teljes élményanyagát. Kicsit úgy tűnik, mintha ezzel előtte volna minden puskaporát.

– Dehogy! Amíg élek, addig gyűlnek az újabb és újabb élmények. A Vértérképben a családom, őseim történetét dolgoztam fel, és ezt így, ilyen összegző, mégis részletező jelleggel még sohasem tettem meg. Ez hajtott.

– Ez egy alapvetően német és francia gyökerű família?

– Igen. A nagynénémtől megörököltem apám iratait és fényképeit, ez indított el. Miki fiam is segített, mert egy hivatásos kutatóval feltérképeztette a családfánkat. Érdekes összefüggések kerültek felszínre nálam, ilyen például a francia és német vonal, kis örmény beütéssel színesítve, Gabinál, a feleségemnél pedig apai ágon csont sváb, anyai ágon viszont színmagyar mindenki.

– Írása kemény kitárulkozás, egy olyan pszichológiai határvonal átlépése, amit sok szerző nem vállalna: orvos szülők nehéz élettel, beteg édesanya, akit a háború alatt megerőszakoltak az oroszok, és így tovább.

– Nem biztos, hogy megerőszakolták, de sok jel mutatott erre a családi elbeszélésekben. Ami az élményanyagot illeti, sok minden kimaradt a könyvből, nem a szemérmesség okán, hanem mert, ahogy Gabriel García Márquez is írta, „az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni”. Kitárulkozás? Még 1989-ben az Igen című katolikus hetilapban megjelent egy írásom, amit a szerkesztő Czakó Gábor olyan fontosnak vélt, hogy kivette a már nyomdában levő lapból egy akkor éppen fellegekbe emelt író anyagát, és az enyémet tette be a helyére. Lejött a nagy ember műve is, de csak a következő számban… Ennek az írásomnak éppen a kitárulkozás adta az erejét, arról volt szó benne, hogy miért hiszek a Teremtőben.

– És miért?

– A hit rendet adott nekem. Rávezetett a halhatatlanságomra is. A végtelen emberlánc szeme vagyok, lettem valakikből, és én pedig továbbadtam ezt a létet, tehát sohasem tűnök el. Hiszek a feltámadásban, vagyis abban, hogy nem csak az utódaimban élek tovább. Minden más technikai részletkérdés, a Mindenható dolga, e téren semmi sem függ tőlem.

– A könyv időkezelése a Marcel Proust által alkalmazott módszerre hasonlít, tudatosan?

– Félig az, félig pedig csak úgy adta magát a dolog. A végén kerek egésszé állt össze a történet, és ez a lényeg. Különben ha valakit nem szeretek az irodalomban, az akkor éppen az idővel bűvészkedő Proust vagy James Joyce. Szeretem viszont Lázár Ervint és Ágh Istvánt, utóbbiról kevesen tudják, hogy ő a legnagyobb magyar mágikus realista prózaíró.

– Akad néhány kevésbé szalonképes kifejezés a kötetben, például káromkodások. Nem lett volna jobb elkerülni a trágár szavakat?

– Nem kerestem direkt módon ezeket az effektusokat, de önkéntelenül előjött egyik-másik, ahogy az életben is. Hozzáteszem, sokkal rondábban beszélnek egyes filmekben, és sokkal rondábban írnak egyes, ma divatos könyvekben is. Sikk, sőt, szinte kötelező lett az öncélú trágárság.

– Az illusztrációkat Filep Sándor festőművész készítette, a képek abszolút felveszik a szöveg frekvenciáját. Miért pont vele dolgozott együtt?

– Több évtizedes barátság köt össze bennünket, azonos módon látjuk a világot. Úgy kezdődött, hogy valamikor a kilencvenes években írtam egy szöveget a váci kiállításának megnyitójára. Aztán ennek egy részét beleapplikálta egy grafikájába, később pedig kért más írásokat is, amiket én rockszóömlenyeknek, szóáradatoknak neveztem akkoriban, használta ezeket is. Szóval barátok lettünk.

– A Vértérkép minden részletét áthatják a tűnődések, a filozófiai mélységű eszmefuttatások, a mindenütt jelen lévő lényeg pedig a szabadság gondolata. Ez ennyire hiányzik önnek ma is?

– Verekednem kellett a szabadságaimért. Az igazit 1986-ban találtam meg, azóta szabad vagyok. Hatalmába kerített a nyugati világ mítosza. Disszidáltam. Kimentem Ausztriába, jelentkeztem a csendőrségen, mondván, nem akarok visszakerülni a vasfüggöny mögé, erre betettek a traiskircheni táborba. Semmi baj, ez volt a dolgok normális menete. Elmondták, hová mehetek tovább, és mennyi időt kell várnom, hogy beengedjen valamelyik ország. A leggyorsabban talán Dél-Afrika fogadott volna, de ott mindjárt egyévnyi katonai szolgálat várt a jövevényre, meg valamilyen regionális háború. Négynapnyi vívódás után hazajöttem. Gabi a kapuban várt, az elejétől fogva tudta, hogy nem maradok kint. Ebben a pillanatban éreztem meg azt, hogy szabad vagyok.

– Itt hagyta volna a feleségét és a gyerekeit is?

– Nem. Gabi nem akart disszidálni, de követett volna a gyerekekkel. Már intézte a jugoszláv utat, ott akartak átszökni Nyugatra, sokan csinálták ezt akkoriban. Végcélnak Ausztráliát gondoltuk. Évtizedekkel később elmentünk oda, hogy lássuk, hol is élhettünk volna.

– Később a Hitel című folyóirat szerkesztője volt. A lap a rendszermegváltoztatás egyik védjegye lett.

– Ott mindenki ragyogott. Egy-két évig őszintén hittük, hogy ez a valódi szabadság. Persze, egyszerűbbnek gondoltunk mindent, de aztán láttuk, ahogy jöttek az érdekharcok, és amint kijózanodott ez a társadalom a felszabadultság érzéséből, az emberi gyengeségek, a hiúság, a hatalomvágy, a pénzsóvárság, az irigység is, és így tovább.

– Ma hol érzi a legszabadabbnak magát?

– A kerékpár nyergében. Nem kell ide Harley-Davidson, egy Csepel parasztbicikli is szabaddá teheti az embert. Én is szerettem motorozni, a szocialista ipar ötven köbcentis csodagépein hasítottam egykor, de a bicikli az igazi. Megyek én a Csepelen hatvannal is, jó, persze lejtőn lefelé. Kicsit későn, ötvenéves koromban ért utol a sport, de innen aztán a mániám lett.

– Az írás viszont nem, sőt, ahogyan a könyvében áll, „a kortárs művészet, ideértve a kortárs irodalmat is, nem más, mint tagadás”. Hogy kell ezt értenünk?

– Az élet tagadására gondolok. Falnak megyek az olyan íróktól, akik folyton azon sopánkodnak, hogy milyen rossz a világ. A ma divatos liberalizmus hívei sok esetben csak akkor tartanak jónak egy művet, ha arról szól, hogy bántanak, üldöznek valakit. Én viszont nem vagyok hajlandó a halál kultúráját szolgálni.