Ének a stadionban

– Milyen ma a szlovákiai, felvidéki belpolitikai helyzet, és mi a tétje a szeptember 30-i előre hozott parlamenti választásnak?

– Három éve a rendszerkritikus OĽaNO párt vezetője, Igor Matovič vezetésével megalakult kormánykoalíciónak alkotmányozó többsége volt, de nem tudta kitölteni a mandátumát. Az történt, hogy 2021 tavaszán Matovič miniszterelnök a koalíciós partnerek megkerülésével megállapodást kötött orosz Szputnyik–V oltóanyag beszerzéséről, emiatt a liberális SaS párt lemondatta, utódját, Eduard Hegert pedig tavaly decemberben bizalmatlansági indítvánnyal megbuktatta. Májusban megalakult az Ódor Lajos, a volt jegybanki alelnök által vezetett hivatalnokkormány, amelytől mindenki a stabilitás megteremtését várta, de ez nem sikerült. Nem véletlen, hogy a választási korteshadjáratban most minden párt a biztonsággal, a stabilitással kampányol.

– Az ukrajnai háború árnyékában ez különösen fontos. Jól látjuk, hogy a szlovák politikai elit egy része az amerikai narratívát követi, míg a közvélemény békét akar?

– Igen, így van. A társadalom eleinte támogatta a fegyverszállításig is elmenő segítségnyújtást, de ez hamar megváltozott, ma már az emberek azt várják, hogy érjen végre véget a háború, hiszen az egyébként sem könnyű gazdasági helyzetet tovább nehezítik a következményei, a szlovák kormányok viszont magukévá tették az ezzel kapcsolatos nyugati, brüsszeli sugallatokat és javaslatokat, önálló gondolatot nemigen fogalmaztak meg. Az emberek többsége úgy látja, hogy a kormány jobban támogatja Ukrajnát, mint amennyire a saját állampolgárai problémáira figyel. Többek között ezért is a volt kormányfő pártja, a Smer a legnépszerűbb ma. Robert Fico a háború ügyében ugyanazt mondja, mint Orbán Viktor, jelesül hogy fegyverekkel nem lehet békét teremteni.

– Mit mutatnak az előrejelzések?

– A felmérések szerint a Smer-SD nagyjából 25 százalékos népszerűséggel vezet. Ez Magyarországról nézve nem tűnik soknak, de a szlovák belpolitikai paletta sokkal osztottabb, mint az anyaországi. Második helyre várható 10-15 százalék közötti támogatottsággal a liberális, globalistának mondható Progresívné Slovensko, vagyis a PS. Mindkét párt folyamatosan erősödik, ami azt jelenti, hogy a kisebbek erodálódnak, hiszen az ő szavazóik pártolnak át ide vagy oda. A tömbösödés a májusban még elég csekély választási hajlandóság növekedését mutatja, és itt érkezünk el a voksolás tétjéhez. Jelenleg 60 százalék körüli részvételt jeleznek előre a közvélemény-kutatók, és ez alapvetően befolyásolja a reménybeli magyar parlamenti érdekképviselet esélyeit.

– Bejuthat a magyar pártok újraegyesülésével létrejött Szövetség a pozsonyi törvényhozásba?

– Ha szigorúan vesszük, 2010 óta nincs magyar érdekképviselet a parlamentben, három évvel ezelőtt pedig a részben magyar érdekeltségű Most-Híd is kiesett. Figyelmeztető jel, hogy 2020-ban a választáson részt vevő magyarok harmada szlovák pártokra szavazott, főleg Matovičékra. Kétnyelvűséget ígértek, a kettős állampolgárság ügyének rendezését, amikből nem lett semmi. Ezeket napirendre kell venni, de ha nem lesz magyar képviselet a parlamentben, akkor esély sem lesz rá. Sajnos mindig találni olyan magyarokat, akik elárulják közös ügyeinket, gyengítve a közösséget. Most is lesz két kis párt, amelyik külön indul a választáson. Látszatra tehát három magyar párt fog versenyezni, a valóságban azonban egy százalék alatti törmelékpártokról beszélünk. Ez pedig erősítheti a Szövetséget, hiszen mindenki látja, hogy a rájuk adott voksok elvesztegetett szavazatok. Leginkább akkor tudnánk érvényesíteni az érdekeinket, ha a Szövetség a mérleg nyelvévé válna.

– Koalíció a cseppet sem magyarbarátként ismert Ficóval?

– Most úgy tűnik, hogy a Smer legfontosabb partnere Peter Pellegrini lehet. Pártja, a Hlas-SD a Smerből vált ki néhány éve. Eddig nem köteleződtek el, nyitva hagyták az ajtót mindkét irányban, de legutóbb a rendőrségen belüli hatalmi harcok ügyében határozottan Fico oldalára álltak. 2020-ban ugyanis Matovičék a hatóságok és az államigazgatás megtisztítását ígérték, ehelyett csak érdekcsoportok marakodását látjuk. De további partnerre lesz szükségük, így ha a Szövetség felkérést kap, megfelelő ellentételezésért érdemes elfogadni. Tegyük hozzá, hogy a magyarellenes hangok mostanában leginkább a PS, illetve az SaS oldaláról hallatszanak.

– Milyen speciális kihívások, feladatok állnak a reménybeli parlamenti magyar érdekképviselet előtt?

– Szlovákia szeret azzal dicsekedni, hogy standard fölötti jogokat biztosít az itt élő magyarságnak, jelentsen is ez bármit. Ehhez képest nincs garancia például arra, hogy ha most bemennénk a dunaszerdahelyi rendőrségre, akkor magyarul is szót értenénk az ügyeletes tiszttel.

– Pedig úgy tudjuk, itt mindenki beszéli a nyelvünket. Állítólag még Vladimír Mečiár is, mert itt, Dunaszerdahelyen volt katona.

– Nem beszéli mindenki. Az lenne a kívánatos, hogy minden tekintetben, feliratok és dokumentumok formájában éppúgy érvényesüljön a kétnyelvűség, mint az ügyintézésben. Ezekért a jogokért továbbra is küzdenünk kell. Fontos, hogy a magyarok átérezzék: az ő ügyükről, az ő jogaikról van szó, ezeknek az érvényesítéséhez pedig arra van szükség, hogy a Szövetség parlamenti mandátumot szerezzen.

– Azért beszélnek egyes felvidéki elemzők és politikusok a magyarság nyelvvesztéséről, mert a közösség tagjainak jó része beletörődött már a szlovák szó feltétlen elsőbbségébe?

– Ahogy mondtam, a kétnyelvűséget ki kell harcolni. Ez nemcsak a politikusokon múlik, hanem a közembereken is. Csak akkor válhat bevett gyakorlattá, ha például a magyar vállalkozók, bolttulajdonosok is kiírnak mindent magyarul is.

– Támogatja a felvidéki magyar nyelvű média ezeket a törekvéseket? Az anyaországból nézve úgy tűnik, hogy az itteni magyar sajtó nem ugyanazon a hangon szól, mint a Szövetség.

– A Híd-platform néhány emberének távozásával a Szövetség egyértelműen elkötelezte magát a nemzeti, keresztény, konzervatív értékek mellett. Kétségtelen, hogy a média egy részének ez nem tetszik. A Ma7 médiacsalád megjelenésével azonban jelentősen megerősödött az említett értékrend képviselete, ami egyébként egyezik a felvidéki magyarság többségének világlátásával.

– Budapestről nézve a felvidéki magyarság széttagoltnak tűnik, mintha hiányozna a karakteres, hangadó szellemi elit. Mi kell ahhoz, hogy ez a réteg megszülessen?

– Úgy vagyunk itt ezzel, hogy egyrészt vannak a politikusok, másrészt vannak a választók. De ez nem két külön kaszt, a politikusokat is ki kell emelni valahonnan, meg kell találni azokat az embereket, akik képesek szembenézni a magyarság sorsát érintő kihívásokkal. Ezek lennének az említett elit tagjai, akik mögé és köré természetesen megfelelő intézményi és kapcsolati hálót kell építeni. A folyamat nemcsak a média segítségét igényelné, de a felvidéki magyarság nemzetpolitikai tudatosságának fejlődését is. Ez az elmúlt harminc évben sajnos csak nagyon lassú léptekkel haladt előre, ha haladt egyáltalán. Az intézményi háttér mindig is gyenge pontja volt a felvidéki magyarságnak. Márpedig ez lehet a politika hátországa. Elsősorban kutatóintézetekre, olyan szellemi műhelyekre gondolok, amelyek segítik meghatározni, kik vagyunk, mit akarunk kezdeni magunkkal.

– Régi probléma, hogy bizonyos tengerszint feletti magasságon fekvő, kifejezetten szlovák többségű települések több támogatást kapnak, mint a síkvidékiek, amelyekben a magyarok is élnek. A jelenség persze az itteni szlovákokat is sújtja.

– Igen, ez így van. De említhetők más aspektusok is. Például a kelet-szlovákiai régió déli sávja, Gömör, Nógrád és a még keletebbre eső magyarlakta területek szegénysége, gazdasági magárahagyottsága. Vagy itt van a magyarokat kollektívan bűnösnek nevező, 1945-ös Beneš-dekrétumok ügye is, amelyek alapján ma is földet, erdőt koboz el magyar tulajdonosoktól a szlovák állam, bírósági ítéletekkel. Természetesen ellenszolgáltatás nélkül. És a kettős állampolgárság dolgát is rendezni kell végre.

– Gyakori vélekedés, hogy Felvidéken erős az asszimiláció. Igaz ez?

– Budapestről nézve talán mi tűnünk a trianoni határokon túli legveszekedősebb magyar közösségnek. Ne szépítsük, van ebben igazság. Ám ha a fogyásunk adatait összevetjük a délvidéki vagy az erdélyi magyarság mutatóival, akkor azt látjuk, hogy még mi állunk a legjobban. Fogytunk, de nem olyan drámai módon, mint a többiek, és nem úgy, nem abban a tempóban, ahogy a XXI. század első évtizedében. Ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy az erózió elérte annak a magmagyarságnak a határát, amely semmiképpen sem adja fel az identitását, nemzeti hovatartozását. Magyarán lefogytunk arra a szintre, ahonnan már jóval nehezebben fogyunk tovább. A legutóbbi népszámláláson 420 ezer szlovákiai polgár vallotta magát magyarnak, és körülbelül 30 ezer azoknak a száma, akik a magyart jelölték be a kérdőíven második identitásukként. Az biztató, hogy a rimaszombati járásban nőtt a magyarság aránya, igaz, annak köszönhetően, hogy a szlovákok nagyobb arányban költöznek el onnan. Másrészt a magyar ajkú cigányság aránya is nő. A Bodrogköz és a Somvidék még mindig jelentősebb magyar tömbnek számít, bár Pozsonyból már Gömör és Nógrád sem látszik, ezek pedig még kevésbé… Az ott élő magyaroknak lehetőségük van a korábbiaknál nagyobb számban az urnákhoz járulni és a Szövetséget támogatni a választáson. Az egyik legfontosabb tennivaló az infrastruktúra fejlesztése, enélkül még tévedésből sem mennek arra a befektetők. Az is képtelenség, hogy ha onnan Pozsonyba akar menni az ember, akkor ezt a leg­gyorsabban és legbiztonságosabban a magyarországi autópályákon teheti meg.

– Milyenek a kelet–nyugati kapcsolatok a felvidéki magyarságon belül? Miben más, mondjuk, a gömöri régió magyarjainak élete, mint a csallóközieké?

– A Csallóközben munkaerőhiány van, köszönhetően a prosperáló és látványosan fejlődő pozsonyi régiónak. Keleten viszont akut probléma a kevés beruházás és munkahely, ami az ott élők elvándorlásához vezet. Főleg a munkabíró fiatalok jönnek el, akik nem is biztos, hogy megállnak Pozsony környékén, sokan nyugat felé veszik az irányt. Otthon kellene tartani, haza kellene hívni őket, nélkülük nem lesz változás. Mindig elhangzik, hogy a határokon túl élő magyarok közül a felvidékiek gondolkodása, habitusa hasonlít, illetve igazodik leginkább az anyaországiakéhoz. Igen, mert szoros közelségben élünk. Itt a nyolcvanas években nézhettük a magyar televízió adásait, ez Erdélyben lehetetlen volt. Ez is formált bennünket. Viszonyaink leképezték az anyaországi viszonyokat, nálunk is kialakult a konzervatív felfogású polgárok többsége a magyarságon belül. Ettől még természetesen itt is fellelhető a liberális, progresszív beállítottságú, magyarul gondolkodó emberek tábora. Ilyen szempontból nem vagyunk egységesek, sőt, számomra fájdalmas jelenség, hogy olyan kulcskérdésekről, mint a nemzeti önigazgatás, vagyis az autonómia, sem gondolkodik egyformán mindenki. Ezért a megosztottságért és azért, hogy a magyar közeg egy részében is szitokszóvá váljon az autonómia, sokat tett a felvidéki balliberális magyar média. Ezt sajnos nem lehet egyik évről a másikra megváltoztatni.

– Úgy tudni, hogy változik a pozsonyi térség falvainak etnikai összetétele. Ahol hatvanszázaléknyi magyar és negyvenszázaléknyi szlovák élt eddig, ott a vándorlás következtében megfordultak az arányok.

– Így van, de meg kell figyelni a Pozsony körül kialakuló alvóvárosok problémáját is. Ezekben jellemzően szlovákok élnek, de az észak-csallóközi, eddig magyar többségű falvakat is szlovák dominanciájú alvóvárosokká változtatták a beköltözők, ami azt jelenti, hogy egyre délebbre húzódik a nyelvhatár Felvidéken. Lassan eléri Dunaszerdahelyt is. A közeli Somorján, amely régi, az utóbbi időkig is majdnem teljesen magyar ajkú mezőváros volt, ma már fele-fele a magyarok és a szlovákok aránya, sőt, kezd az utóbbiak felé billenni a mérleg nyelve. Bár a szlovákság is fogyatkozik, a demográfiai válság csak most kezd beérni. Az anyaországban sajnos már 1981 óta fogy a népesség.

– Az ukrán menekültek megjelenése mennyiben változtatta meg az életet Szlovákia keleti régióiban?

– Elsődleges célpontjuk Cseh­ország és Lengyelország. A cseheknél a háború előtt is legalább százezer ukrán dolgozott. Persze itt is megjelentek a munkaerőpiacon, de ez nem okozott feszültséget. Zömük felkészült, kvalifikált. Ha őszinték vagyunk magunkkal, látnunk kell, hogy a gömöri és nógrádi népesség viszont jelentős részben alulképzett. Ezen is sürgősen változtatni kell.

– Idefelé jövet a DAC impozáns stadionja mellett jöttünk el. Köztudott, hogy a hazai meccsek előtt szertartásosan együtt énekli a DAC szurkolótábora az Ismerős Arcok himnusszá vált Nélküled című dalát. Milyen kulturális kisugárzása van a klubnak Felvidék egészére?

– Erdélyben a transzszilvanizmuson keresztül a magyarság elszakítottságában is ki tudja fejezni magát. Nálunk nincs „felvidékizmus”. Hiányoznak az olyan intézmények, szervezetek, amelyek a szimbólumok szintjén is megjelenítenék a felvidéki magyarságot. Meg kell fogalmaznunk, hogy miért vagyunk itt, mi a dolgunk és a küldetésünk Felvidéken. Mindenesetre kezdetnek itt a DAC, ami több, mint egy futballcsapat, hiszen fészket rakott a magyarok lelkében. A Nélküled közös éneklésében benne van minden, az elmúlt száz év fájdalma, keserűsége is. A közös éneklés mindannyiunknak katarzis.