Ennek a gyárnak pusztulnia kell…

Pedig figyelemfelhívásuk nem kevesebbet követelt „azorbánéktól”, mint hogy „azonnal vonják vissza a környezetre és az emberi egészségre veszélyes akkumulátorgyárak működési engedélyét”. A felszólítást a debreceni gyárral kapcsolatos balhék során élen járó Tóth-Beeri Szilvia civil aktivista közvetítette a maroknyi palócnak. Előtte azonban még az egyik hírportálnak azt is elmondta, hogy már rendezett egy lakossági fórumot a városi művelődési házba, de azon a polgármester és a város vezetése, mivel gyatra politikai performansznak ítélte, nem vett részt. Az akkor és ott megjelentek Tóth-Beeri szerint arra panaszkodtak, hogy feltűnően sok a megbetegedés, a gyerekek például folyamatosan köhögnek, különösen éjszaka; a mért adatok szerint „errefelé szennyezett leginkább a levegő”.

– Azért nem mentünk el, mert azt a fórumot, akár a pénteki érdektelenségbe fulladt tüntetést is egyértelmű politikai akciózásnak szánták, az önkormányzat, a polgármester és a magyar kormány ellen, ahogy Debrecentől Gödön át Győrig teszik – mondja csöppet sem indulatmentesen Leptovai Zoltán, Bátonyterenye alpolgármestere. Aztán mosolyogva teszi hozzá:

– A gyerekek, de a felnőttek is ha náthásak, nem csak Nógrádban szoktak köhögni, az a mérőműszer pedig, amire hivatkoztak, nem hitelesített szerkezet, egy fiktív vállalkozás szerelte fel az egyik háztetőre még három évvel ezelőtt, amikor akkumulátorüzem nem is létezett, és azóta is rossz adatokat közvetít. Fiktív, mert nincs tulajdonosa, se címe, se telefonszáma. Viszont a hivatalos mérések szerint kiváló a térségünk levegője.

Az éjszakai szennyezés vádja azért is kétséges, mert a gyárban nincsen éjszakai műszak. Úgy tűnik, akkumulátorgyárra hivatkozva bizonyos zöldaktivisták és marginális politikai szereplők úgy érzik, bármikor bárhol lehet botrányt robbantani.

Néhány hete magam is jártam Palóc­ország kapujában, akkor is pestiek kifogásolták az itteni levegőt, amikor kora reggel két nyugdíjas nyitott be a városi zöldséges Viki kisasszony boltjába, egyikük járókerettel.

– Rákkeltő anyag van nálunk? Hol? – kérdezett vissza csodálkozva a keretes. – Úgy tudom, itt nincs akkugyár, csak Miskolcon.

– Ugyan már, Ibolya – szólt rá a jól értesültek nyugalmával a társa –, hát hogyne volna, ott van a 21-es út mellett, igaz a városból el sem lehet látni odáig.

Erre már Viki kisasszony is elmosolyogta magát, aki előtte postás volt, de jobban szeret eladni, mint kézbesíteni, és megerősítette, a vásárlói sohasem beszélnek akkumulátorról, mérgező porról meg rákról, mert nem hisznek a pesti megmondóembereknek. Mérnök férjével két gyermeket nevelnek, és eszük ágában sincs félni vagy elköltözni.

– Ha nem a lakosság, akkor kik ronthatják a nevében szándékosan a levegőt? – kérdezem most az alpolgármestertől.

– Az előző polgármester, az MSZP-s Dóka Éva tartja kézben a szálakat, neki pedig egy nyugdíjas rendőrtiszt segít beadványokat fogalmazni, de felsorakozott mögöttük néhány régi vágású kommunista meg munkásőr is. A lakosság döntő része azt sem tudja, hogy létezik Párbeszéd, Momentum vagy LMP, mert ilyen pártok a városban nincsenek. Akik idejöttek szónokolni, uszítani és riogatni, azok Tordai Bence vezetésével másodrangú pesti politikusok meg önjelölt aktivisták Mikepércstől Nagykállóig. Tóth-Bee­ri Szilvia irányítja őket, de tudtommal ő sem lakik itt, csak ideküldték.

Aki viszont nagyon is bátonyi, az Mizser Éva városi DK-s képviselő, aki civilben nyugdíjas postáskisasszony, és aki az önkormányzatból egyedüliként azt harsogta pártucatnyi hallgatóságának a koreai SungEel Hitech Hungary Kft. üzeme előtti demonstráción, hogy „ennek a gyárnak pusztulni kell innen!” Rövid, de annál magvasabb véleményét Szaszkó Andrea Gödről azzal egészítette ki, hogy ők szívesen segítenek a gyár elleni tiltakozásokban, hiszen közös a küzdelmük országszerte.

Nagy-Majdon József fideszes polgármester viszont éppen azt hangsúlyozta, hogy két szempontból is örülnek a beruházásnak. Az első az, hogy minden munkahelyteremtés segít a bányászat és a kohászat megszűntével keletkezett képzetlen, esetleg általános iskolát sem végzett embereknek és családjuknak kenyérhez jutni, ha dolgozni akarnak.

– És akarnak, hiszen míg régebben ezer közmunkást kellett foglalkoztatnunk a városban, most alig több mint hatvanat – mondta a polgármester. Hozzátéve: a 21-es főút korszerűsítésével, a vállalkozások letelepedésével és a Cserhát turisztikai szépségei­nek ismertebbé válásával végre perspektíva nyílt a térség előtt, és Pest gyors elérhetősége is feltette őket a fejlesztési térképre.

Táj és város a mai napig hordozza a korábbi évtizedek sebeit. A rendszerváltás hajnalán errefelé is tombolt a munkanélküliség, kéz a kézben a bűnözéssel: a volt pártházat szétverték, a gépészeteket szétlopták, a gyárudvarok kihalttá váltak. A szocreál Kádár-kaptárak pincéiben lovat tartottak a cigányok, és parkettával meg bukóablakkal fűtöttek, miközben odakint szürke por ült a háztetőkön. A térség kohászüzemeinek ablakaiban ecetfa nőtt, és a bányajáratokat is berobbantották. Hol van már a kányási meg tiribesi akna, hol a mellkasfeszítő dicső évek, amikor az olcsó sört meg a kötelező mozgalmi indulókat szotyolaköpködés keretezte?

Mára Nógrád harmadik legnagyobb városában 12 ezren laknak, 3 iskolájába 900 tanuló, óvodáiba 350 gyerek jár, míg gimnáziumi padjait közel 300 diák koptatja. Az utóbbi tíz esztendőben több mint 200 hazai és külföldi vállalkozás telepedett ide, aki meg mégsem talál munkát, az Pestre vagy Hatvanba ingázik. Az iparűzési és az építményadó együttes összege súrolja évente az 500 milliót, miáltal például csökkent az elvándorlás és a bűnözés, ráadásul a mintegy 2500 cigány lakos többsége is munkából tartja el a családját, az akkumulátorhasznosító üzemnek is köszönhetően.

Persze Tordai Bence meg Szabó Rebeka Budapestről nem így látja, de nem így látja Berki Sándor sem, aki salgótarjáni cigány gyerek létére, mióta a Párbeszéd képviselője, egy követ fúj a bel-pestiekkel. Sőt, kiadta a jelszót: „A jövő évi önkormányzati és a 2026-os országgyűlési választásokon le kell váltani a Fideszt! Ne adjuk oda az egészségünk és a becsületünk!”

Tordai pedig szöcskét utánzó mozdulattal perdült zsebszínháznyi közönsége elé, mintha teli stadionnak beszélne: „Helló, Nógrád, szuper, hogy itt vagytok!” – kezdte, majd hozzátette: „És veletek itt az egész ország.” És minderre ráfűzte a Párbeszéd jelmondatát: „Az ember számítson, ne a profit!” Na, erre senki sem tapsolt, mert akár Berki Sándoré, ez a kijelentés is falsot kapott Tordai építkezési mutyijának ismeretében.

Szabó Rebeka pedig említésre méltót sem volt képes kipréselni magából, hasonlóan Tóth-Beeri Szilviához, aki a debreceni tüntetés kapcsán mutatkozott alkalmatlannak megfogalmazni egy népszavazási kérdést: nem tudta értékelhető módon összeszedni mondandóját, noha állítólag tanár, akit a kötelező oltás térített el a pályától, de azért a pedagógustüntetéseknek is lelkes szervezője. Annyit végül elmondott, hogy a koreai tulajdonost már többször megbüntették különböző szabálytalanságok miatt, és a gyári munkások között is, akikkel ő kapcsolatban van, érzékelhető az elégedetlenség.

– Azzal ijesztgetik az embereket, hogy nálunk rákot lehet kapni, meg szkafanderben járunk dolgozni, mint az űrhajósok – mondta Vanya Bence karbantartó, aki több mint egy éve dolgozik az üzemben. – Hülyeség! Tavaly nősültem, jövőre gyereket szeretnénk, boldogulni akarunk. Alig múltam 24 éves, mégis havonta 300 ezer fölött viszek haza tisztán. Felénk ez nagy szó.

Mindezt már a gyárban hallottam tőle néhány hete, ahol a 200 embert foglalkoztató koreai cég nevében Csogon Hi (Cho Gun Hee) üzemvezető fogadott mosoly kísérte meghajlással, aki a 300 ezer lakosú Kunszan városából érkezett, és most Budapesten lakik a feleségével. Udvariasságára provokatívan közöltem vele, azért jöttem, mert a honi sajtó egy része állandó vizsgálatokról, pénzbüntetésekről meg egészségkárosodásról ad híreket, röviden arról, hogy batterygyarmattá teszik a jó palócok meg a tót atyafiak békés földjét.

– Ha ezeket az eszközöket rendeltetésszerűen használják a dolgozók, és nem linkeskednek, akkor senkinek sem eshet baja – mutatta a tárgyalóasztalára kipakolt maszkokat, kesztyűket, nejlonkalucsnikat és papíroverallokat a fiatal vezető. – Mi felelünk a biztonságért, ha néha hibázunk vagy szabályokat sértünk, akkor vállaljuk a következményeit, a büntetést kifizetjük, a hibát orvosoljuk. Ugyanazt a technológiát alkalmazzuk, amit otthon vagy Európa más országaiban.

A gyár és környezete gondozott, sehol nem láttam eldobált zacskót, flakont, sőt csikket sem, az ebédlő és a dohányzó pedig olyan tiszta volt, hogy némely fővárosi kerületben akár orvosi várónak is megtenné. A füvet nyírják, a méhlegelő errefelé ismeretlen, az aszfaltot pedig felsöprik. Hasonló kép fogadott a csarnokokban is, ahol egy jászsági programozó, Bernáth Péter kísért végig, és ahol a selejt akkumulátorokat először kisütik (feszültségmentesítik), aztán speciális gépekkel szétbontják, kinyerve belőlük az acélt, a rezet és alumíniumot. A levegőbe kerülő nikkel-, mangán- és kobaltpor elleni védekezésre szolgál a központi elszívás, illetve a személyre szabott védőfelszerelés.

– Probléma egy szál se – mondta az egyik gépkezelő. – Por, az van, de nem félünk tőle. Szakmám nincs, Ózdról járok dolgozni, most múltam 18, de már használt BMW-re gyűjtök, meg adok haza anyámnak is. Havi 300 ezret keresek, és jár mellé naponta az ingyenebéd, kétóránként pedig cigiszünet.

Mellettünk a földre hulló port egy negyvenes éveiben járó cigány asszony söpri lapátra. Félretolt maszkja fölött meséli, hogy veri az Isten, mert lebetegedett férjére és két gyerekükre egyedül kell keresnie. Előtte pesti kertészetben dolgozott, de ott nem fizettek havi 270 ezret, és nem bántak vele olyan jól, mint ezek a „koreások”, akik ha nem értik, amit mond, akkor is mosolyognak.

– Tudja, mit nem értek? – kérdi a tüntetést követően Leptovai alpolgármester. – Azt, hogy amíg a német zöldek minisztere, de Emmanuel Macron francia elnök is azon örvendezik, sőt személyes sikerként éli meg, hogy a világ legnagyobb akkumulátorgyártó cégeit sikerült az országaikba csalogatni, addig a magukat magyar zöldeknek nevező pártocskák meg félrevezetett aktivisták kizárólag politikai szándéktól vezérelve tüntetnek a beruházások ellen, hátha csurran-cseppen nekik is egy kis népszerűség. Mi a polgármester úrral bő két hónapja kiutaztunk Koreába az anyacéghez meg a helyi hatóságokhoz amolyan gyártási és jogszabályi vizitre. A folyamat, ha nem történik valamilyen mulasztás, teljességgel biztonságos. Most, miután az illetékes kormányhivatal hibát talált és büntetett érte, a bírság minket illető harmadából új mérőkészülékeket vásárolunk és a hatóságokkal történő egyeztetések alapján vizsgálatokat rendelünk meg, hogy az egészség- és környezetvédelem érdekében mindig naprakészek legyünk.

– Hát mekkora porral meg füsttel járt a kohászat, az üveggyártás vagy a bányászat, és mennyi emberáldozattal? – emlékezik vissza a polgármester. – Gyerekkoromban állandóan szmog lebegett a város felett. De említhetem a beton- és aszfaltdarálásokat, a műanyag fröccsöntést, az üveggyapot, a gumi-, a műanyag alapú bútorgyártást vagy a teljes vegyipart is. Akkor hagyjunk fel mindennel? Ha betartják az előírásokat, akkor ez sem veszélyesebb, mint bármelyik másik üzem. Tudja, mi van emögött? Tömény politika! Jövőre önkormányzati választások lesznek, ezért uszítják már most a népet Debrecentől Győrig. De minket hidegen hagynak a pesti megmondóemberek nyavalygásai, a várost nem ezek érdeklik. Nekünk kell ez a beruházás, sőt azt szeretnénk, ha fejlesztenék, ha Bátonyterenye lehetne a koreai cég európai központja. Azt gondolja, lelkesednék, ha veszélyt jelentene? A családommal együtt itt élek én is! Nem ment el az eszem.