Magyarországnak biztos szállítókra, nekünk pedig biztos felvevőkre van szükségünk. Ezért nagykövetként azon dolgozom, hogy a bizalom megmaradjon. Ha az orosz társaságok más piac után néznek, valakik rá fognak fizetni. És ezek nem a politológusok lesznek – mondta a Demokratának Igor Szavolszkij, az Oroszországi Föderáció rendkívüli és meghatalmazott nagykövete.

– Nagykövet úr! Magyarországon politikai vita tárgyát képezi, hogy az állam eladja-e minden vagyonát vagy sem. Úgy látjuk azonban, hogy Oroszországban éppen ennek ellenkezője, vagyis visszaállamosítás zajlik. Ön melyik modellt tartja jobbnak? – Az a rendszer, amit mi fejlett szocializmusnak neveztünk, megszűnt. Az új társadalmi és gazdasági rendszerben a privatizáció szükséges dolog. A kezdetekben a privatizáció nálunk is egyfajta szitokszóvá vált. A privatizáció azonban szükségszerű. Fontos azonban, hogy szinkronban legyen az adott ország sajátosságaival. Oroszországban jelenleg széles körű privatizációs program zajlik. Az állam azonban kizárólag a rá nem tartozó szektorokból száll ki, a stratégiailag, nemzetbiztonságilag és szociálisan fontos szektorok azonban állami kézen maradnak. Tény, hogy az energetikai szektort korábban túlprivatizáció jellemezte. Az állam elvesztette az olaj- és gázpiac feletti irányítást. Most ezek jelentős része visszatért az államhoz. Ez azonban nem zárja ki, hogy magántulajdonú vállalatok is működjenek. Sőt a villamosenergia-iparban és a vasúti szállításban további privatizáció várható. Az állam persze továbbra is megőrzi befolyását a fontos területeken. A privatizáció helyessége mindig a konkrét helyzettől függ. Csak egy példát említenék: addig, amíg a gáz ára Oroszországban alacsonyabb, mint az Európai Unióban, a gázszektor privatizálása igen nehéz. Sőt az állam jelenleg ötven százalékkal részesedik a Gazprom Rt.-ből. Korábban ez csak harmincnyolc százalék volt. – Elképzelhetőnek tartja mégis, hogy az állam kivonuljon a gázszektorból? – Ez a piac fejlődésétől függ. Ha a piac szabadabb lesz, az államnak már nem lesz annyi feladata. – Úgy tűnik, addig még hosszú út vezet. Az orosz és az európai árak között hatalmas szakadék van. Ráadásul, a Belorussziával való feszültségek megmutatták, hova vezethet az árak növelése. – Az áremelés nyilván sért bizonyos érdekeket. Belorusszia a szövetségesünk, és közös államot szeretnénk építeni. Fontos azonban, hogy átláthatóvá tegyük a folyamatokat. Oroszország tizenöt évig előnyben részesítette a vele egykor szövetségben lévő országokat, mert kötelessége támogatni azokat, akikkel régen egy országot alkotott. Ez azonban nem mehet a végtelenségig. Mi javasoltuk belorusz partnereinknek, ahelyett, hogy az árba építenénk bele a támogatást, azt inkább hitel formájában juttassuk nekik. Így sokkal átláthatóbbá vált volna, hogy mire mennek el ezek a hatalmas összegek. – A magyar politikai jobboldal fenntartásokkal kezeli Oroszországot. Ennek oka elsősorban a szovjet múltban keresendő. Ön szerint mennyire nehezedik rá a múlt árnyéka napjaink Oroszországára? – Oroszország az Oroszország. A történelmében persze benne van a Szovjetunió is. Mi természetesen vállaljuk történelmünket. A mai Oroszország azonban mind gazdasági, mind társadalmi téren különbözik az egykori Szovjetuniótól. Aki járt már nálunk, az tudja, hogy hazánkban demokrácia van és piacgazdaság. Téves dolog tehát második Szovjetunióként tekinteni Oroszországra. Mi készek vagyunk eloszlatni a félreértéseket. Oroszország nem az éppen hatalmon lévő kormányok politikai beállítottsága alapján válogatja meg, hogy mely országgal épít ki kapcsolatokat. A közelmúltban például Szocsiban fogadtunk több vezető politikust. Ott volt Gyurcsány miniszterelnök úr is. Nemrég pedig Merkel asszony és Prodi úr is találkozott Putyin elnökkel. Tudjuk, hogy Németországban jobb-, Olaszországban pedig baloldali kormányfordulat történt. Mi azonban nem ennek alapján tárgyalunk. Ezután is igyekszünk jó kapcsolatot ápolni mindkét országgal. A jelenlegi magyar kormánnyal is igen gyakorlatias kapcsolatunk van. Az, hogy baloldali vagy éppen balliberális nézeteket vall, semmit nem nyom a latban. – Egy közelmúltban történt esemény kissé ronthatja az orosz-magyar kapcsolatokat. Az őszi zavargások során jelentős sérülést szenvedett a Szabadság téri szovjet emlékmű. Nemrég pedig népszavazási kezdeményezés indult az emlékmű áthelyezésére. Az érzékenység mindkét fél részéről érthető. Ön milyen megoldást tartana helyesnek? – A XXI. században a civilizáció szabályainak kell érvényesülniük. Személy szerint nem tudom megérteni azokat, akik halottak sírján táncolnak. Emellett vannak kétoldalú szerződések, amelyek értelmében az Oroszország területén lévő magyar emlékművekért az orosz fél, a Magyarországon lévő orosz emlékművekért pedig a magyar fél felel. Az aláírásgyűjtés tehát nemzetközi szerződésekkel megy szembe. Ennél azonban fontosabb a morális oldal. Mellesleg Bécs és Berlin belvárosában is van szovjet emlékmű, amelyeket renováltak. – Sokakat érdekel Oroszország és az unió viszonya. Nemrég indultak el a tárgyalások a felek között. Milyen stratégiája van Moszkvának az Európai Uniót illetően? – Oroszország a kapcsolatok erősítésében érdekelt. Számunkra gazdaságilag az Európai Unió az első számú gazdasági partner. Oroszország Európa része. Sőt mondhatjuk, hogy nincs Oroszország Európa nélkül. Utóbbi fordítva is igaz. Igen intenzív kapcsolatot ápolunk tehát az unióval. Nemrég járt nálunk Merkel asszony. Az unió új elnökségének egyik első útja Oroszországba vezetett. Mi leginkább négy témakörben: politikai, gazdasági, kulturális téren és a szabadságjogok kérdésében szeretnénk együttműködni. A tárgyalások igen jól haladnak. Hatékony külpolitikai párbeszédet folytatunk, megállapodtunk a vízumok liberalizációjáról, de hasonlóan állunk hozzá a tömegpusztító fegyverek és a terrorizmus kérdéséhez is. A legfontosabbak persze a gazdasági kapcsolatok. Idén jár le az 1994-ben megkötött partnerségi megállapodás. Azon vagyunk, hogy az új kihívásoknak is megfelelő, a korábbinál szorosabb megállapodást kössünk. – Tudomásunk szerint az unióban két nagy bővítési terv van terítéken. Az egyik Törökországról, a másik pedig Oroszországról szól. – Oroszország uniós csatlakozása jelenleg nincs terítéken. A közeljövőben szabadkereskedelmi övezet kialakítása, vízumharmonizáció vagy egyéb összehangolás képzelhető el. Persze el lehet játszani a csatlakozás gondolatával is, de ez már jóval túl van a belátható jövő határain. Az EU és Oroszország mindenesetre kiegészítik egymást. Ráadásul áthidalhatatlan érdekellentétek sincsenek közöttünk. A felek megértették egymást, és a gazdasági kapcsolatok rohamosan fejlődnek. Ez a Magyarországgal való kapcsolatra is vonatkozik. – Könnyen lehet, hogy a Demokrata az első, aki a hivatalos orosz véleményre kíváncsi egy nagy nemzetközi visszhangot kiváltó ügyben. A legtöbb médium csak a nyugati véleményt szajkózta. Mi a hivatalos álláspont Alekszandr Litvinyenko gyilkosságának ügyében? Kinek az érdeke lehetett? Ki állhatott mögötte? – Ha ezt tudnám, az ügy már fel lenne göngyölítve. Egy ember halála persze mindig tragédia. Nyíltan kimondhatjuk azonban, hogy a média profitálni akart ebből a tragédiából. Az alantas propaganda azt próbálta bebizonyítani, hogy a gyilkosság Moszkva bosszúja. Pedig éppen a Kreml volt az, akinek a legkevésbé sem állt érdekében a gyilkosság. Litvinyenko már nem sok vizet zavart. Egyértelmű hát, hogy a tragédiát egyesek Oroszország lejáratására használták fel. – A gyilkosság idején Putyin elnök a német vezetéssel tárgyalt Oroszország és az unió közeledéséről. A gyilkosság azonban megzavarta a tárgyalást. Érdekes módon korábban a Politikovszkaja-gyilkosság idején Putyin elnök Helsinkiben tárgyalt hasonló témában. – Ahogy mondják. Még az időzítés is gyanús. Nekem persze nem tisztem következtetéseket levonni. – Mivel magyarázza akkor, hogy a nyugati és sajnos a magyar média is Oroszország boszszújának állította be az ügyet? Sőt, ami leginkább feltűnt, hogy a médiumok meg sem keresték önöket. Az ügyet mindenki csak kommentálta, de az orosz álláspont senkit sem érdekelt. Úgy tűnt, hogy a világmédia szándékosan hangolja önök ellen a közvéleményt. – Nem ez az első eset, hogy így történik. Bár Oroszország sokaknak partnere, sokaknak konkurense is. Amikor a Szovjetunió bukását követően Oroszország talpra állt, megerősödött, és újra elfoglalta azt a helyet, amely már csak földrajzi méretei miatt is megilleti, bizonyos körök aggódni kezdtek, hogy Oroszország zavarni fogja őket. Ebben a versenyben a média a legélesebb fegyver. Ez pedig tudjuk, kinek a kezében van. Mi úgy véljük, hogy az a politika, amit az elmúlt időszakban folytatunk, a világnak is hasznos. Bármilyen támadások is érjenek, folytatjuk az utunkat. – Engedje meg, hogy e tekintetben rátérjünk Irán kérdésére, mivel úgy látjuk, hogy Oroszország ez ügyben is önálló úton jár. – Irán tényleg jó példa. A népek célja közös: meg kell akadályozni a tömegpusztító fegyverek elterjedését. Az iráni ügy a Nemzetközi Atomenergiai Ügynökség kezében van. Irán esetében nincs bizonyíték arra, hogy atomfegyver kifejlesztésére törekedne. Ahhoz viszont minden joga megvan, hogy a többi néphez hasonlóan élvezze az atomenergia előnyeit. Ezért is segítünk nekik az atomerőművük építésében. Persze egy olyan robbanásveszélyes régióban, mint a Közel-Kelet, kiemelten fontos az atom- és tömegpusztító fegyverek visszaszorítása. Arra, hogy ezt miként lehet elérni, két elképzelés létezik: az egyik a szankciókat, a másik a tárgyalásokat részesíti előnyben. Az előbbiről Irak kapcsán már bebizonyosodott, hogy nem vezet sehova. Mi ezért az utóbbit pártoljuk. Ebben egyébként egy állásponton vagyunk az Európai Unióval. – Szeptember 11-e óta állandó téma a terrorizmus. Oroszország hogyan áll ehhez? – Oroszország már jóval szeptember 11-e előtt szembe kényszerült nézni a terrorizmussal. Tettünk is javaslatot a Nemzetközi Közösségnek egy közös terrorellenes program kidolgozására. Nálunk már 2000-ben is a külpolitikai koncepció része volt a terror elleni harc. Ez az egyik sarokköve az orosz-NATO kapcsolatoknak, és erre épül titkosszolgálataink nyugati partnerekkel való együttműködése is. – Bush elnök egy alkalommal úgy definiálta a terroristákat, hogy „terrorista mindenki, aki újat húz az Egyesült Államokkal”. Ön hogyan írná le ezt a fogalmat? – Az ENSZ-ben régóta folyik a vita a terrorizmus fogalmáról. Úgy gondolom, hogy szeptember 11-e a terrorizmus iskolapéldája. De jó példa Beszlan is, ahol szintén ártatlan emberek estek áldozatul színtiszta politikai törekvéseknek. Hétköznapi szinten mindenki meg tudja érteni, hogy mi a terrorizmus. – Ha már itt tartunk, mi a véleménye arról, hogy a nyugati média összeköti a terrorizmust és az iszlámot? Ön szerint az iszlám mennyire veszélyes az európai kultúrára? – Oroszország különleges helyzetű. Területeink nagy része Ázsiában van. A lakosság tizenöt-húsz százaléka muszlim, vagy muszlim kultúrkörben él a Volga mentén, a Kaukázusban vagy máshol. Mi nem a civilizációk harcát, hanem a civilizációk közti párbeszédet szorgalmazzuk. Ezért vállalt el Oroszország megfigyelő posztot az iszlám országok konferenciáján. A terrorizmust nem szabad valamely néppel vagy vallással azonosítani. Azt hiszem, Oroszország jó példa a kultúrák együttélésére. A Volga mentén évszázadok óta élnek együtt békében muszlimok és keresztények. Szeretnénk, ha a világon mindenhol ez a gyakorlat érvényesülne. – Engedjen meg egy személyes kérdést. Mivel a Demokrata nyomtatott sajtótermék, olvasóink nem érzékelhetik, hogy ön kifogástalanul beszél magyarul. Hogyan és hol tanulta meg a nyelvünket? – Moszkvában az IMO-n tanultam, és aztán egészen a 90-es évekig Magyarországgal foglalkoztam. Sokat olvastam és tolmácsoltam is. – Mi a véleménye rólunk? Sokat változtunk az elmúlt évek alatt? – Magyarország az Magyarország, a magyar nép pedig magyar nép maradt. Az évszázados hagyományokat nehéz megingatni. Én személy szerint nagyon szeretek itt lenni. Nagykövetként pedig a kétoldalú kapcsolatok és a bizalom építése a feladatom. Persze néha hallok különböző kijelentéseket, amelyek nem ebbe az irányba mutatnak… – Mire gondol? – Például arra, ami önöknél jelent meg… – Igen, ezt akartuk is kérdezni. Orbán elnök úr azt nyilatkozta nálunk, hogy „nem kívánunk a Gazprom legvidámabb barakkja lenni”. Erre gondolt? – Igen. – Mit válaszol rá? – Az ember akár el is engedhetné a füle mellett, mivel ez a belpolitikai harc része. De mivel nekem szívügyem az orosz-magyar kapcsolat, tartok tőle, hogy a kijelentés félreértésekre ad okot. Eléggé utánajártam a dolognak. Hallottam Németh Zsolt urat, olvastam több cikket. Úgy vélem, hogy az álláspont nem szuverén elemzésen alapul. Erre utal legalábbis, hogy hiányoznak az energetikai szakemberekre való hivatkozások. Úgy tűnik, hogy minden vád egy guru tollából ered, aki egyébként politológus, és szerintem hivatásos oroszgyűlölő. – Kire gondol? – Arra a Szokor nevű úrra, akire Németh Zsolt meg Bába Iván hivatkozik. Nem hiszem, hogy a vádak mögött valós magyar érdekek állnának. Amiről valóban lenne értelme tárgyalni, az a diverzifikáció. Ez nekünk is érdekünk, mivel tranzitvonalon mi is a diverzifikációra törekszünk. Itt viszont önök már a kapcsolatok leépítését pedzegetik. Nem hiszem, hogy ez magyar érdek lenne. A bizalmatlanság ugyanis mindig kétoldalú. Ha én orosz gáz- vagy olajipari vezető lennék, lehet, hogy elgondolkodnék azon, hogy Magyarország talán nem is olyan biztos piac. És elkezdenék más piacok után kutatni. Pedig Magyarországnak biztos szállítókra, nekünk pedig biztos felvevőkre van szükségünk. Ezért nagykövetként azon dolgozom, hogy a bizalom megmaradjon. Ha a térképre pillantunk, könnyen rájövünk, hogy a földrajzi közelségből adódó könnyű szállítás miatt az orosz olaj és gáz mindig olcsóbb lesz. Ha az orosz társaságok más piac után néznek, valakik rá fognak fizetni. És ezek nem a politológusok lesznek… – Nem tisztünk megvédeni Orbán Viktort, de nem lehetséges, hogy az óvatosság mögött a korábbi alárendeltség emléke van? Pláne, hogy nem volt alkalmunk megtárgyalni és érzelmileg lezárni korábbi kapcsolatainkat. – Mint beszélgetésünk elején már mondtam, Oroszország nem a Szovjetunió. De ha csak az energiaügyi megállapodásainkat tekintjük, kijelenthetjük, hogy Oroszország negyven éve szállít Magyarországnak energiahordozókat, és ez idő alatt egyetlenegyszer sem szegte meg a szerződéseket. – Ez tény. – Ebben a tekintetben a Szovjetunió hagyományait folytatjuk. Ami viszont a társadalmi kérdéseket illeti, ott igenis szükség van a párbeszédre. 1956 kapcsán például Budapestre látogatott egy orosz értelmiségi delegáció, amit egy magyar csoport is viszonzott Moszkvában. Fontos, hogy jobban megismerjük egymást. Nem szabad viszont megengedni, hogy a múlt emlékei a gazdaságot is befolyásolják, mert annak rossz vége lehet. – Újabban az orosz emberekről az a sztereotípia él nálunk, hogy gazdagok és szórják a pénzt. Sokan vásárolnak befektetési céllal igen drága villákat Budapesten. De milyen ma egy átlagos orosz ember élete? Bocsássa meg, hogy a kérdés kissé banális. – A kérdés jogos. Valóban sok hír van arról, hogy milyen befektetéseik vannak orosz milliárdosoknak Londonban vagy a világ más nagyvárosaiban. Ez azonban egy véglet. Oroszországban igen nehéz volt a rendszerváltás. Az átmenetet máig nem tudtuk feldolgozni, és a társadalom sok problémával küzd. Ezért tavaly születtek meg az úgynevezett „nemzeti projectek”, melyek felvázolják a problémák megoldásának stratégiáját. Kiemelten foglalkozik a lakásépítés, az oktatás, az egészségügy, az agrárium és a társadalom problémáival. Ezekhez hozzájárul a demográfiai válság is, ami mind a négy előbb felsorolt problémának a sarokköve. Az államnak komoly felelőssége van a létbiztonság megteremtésében egy ilyen zavaros átmenet után. Pozitív változás, hogy a jövedelemkülönbségek csökkenni kezdtek. Putyin elnök úr nemrég, amikor bejelentette, hogy az alkotmányt tiszteletben tartva nem kívánja magát harmadjára jelöltetni, azt is elmondta, hogy utódjától az egyszerű emberek helyzetének további javítását várja. Az egyszerű orosz emberek életszínvonala folyamatosan javul. Ez nem statisztikai adat, hanem tény. Az infrastruktúra fejlődik és az életszínvonal javul. Ha pedig a fiataloknak van jövőképük, bátrabban vállalnak gyermekeket, és az ország is fejlődik. – Említette Putyin elnököt. Róla igen ellentétes kép él az emberekben. Egyik szerint kemény, célratörő, volt titkosszolgálati személy, másfelől vallásos ember. Milyen ő valójában? – Ami vallásosságát illeti, tudjuk, hogy jár templomba. Egyszer azonban, amikor erről kérdezték, azt felelte, hogy ez magánügy. Mint politikust viszont mindenekelőtt eredményei alapján lehet megítélni. Ha összehasonlítjuk az ezredfordulós és a mai Oroszországot, akkor nagyon pozitív változásokat tapasztalunk. A GDP dollárban számolva több mint háromszorosára nőtt. A jövedelmek még ennél is gyorsabban növekednek. Oroszország visszanyerte önbizalmát, az emberek pedig nagyobb biztonságban élnek és építik jövőjüket. Nem csoda hát, hogy különböző közvélemény-kutatások igazolják, hogy az emberek hetven százaléka megbízik a mostani elnökben. Mindezen eredményeket nem lehetett volna keménység és szervezőképesség nélkül elérni. Az azonban egyértelmű, hogy Putyin elnök nem diktátor. – Fel sem merült bennünk. – Az, hogy a KGB-nél dolgozott, vagy tagja volt a pártnak, nem jelent semmit. Oroszországban majdnem húszmillió párttag volt. Semmi kétség afelől, hogy Putyin elnök vezetésével komoly társadalmi és gazdasági fejlődések zajlottak le, valamint beindult a demokrácia és a piacgazdaság. – Magyarországon a politikai vitákban sokan hajlamosak összemosni a patriotizmust, a nemzeti elkötelezettséget a szélsőséges, kirekesztő mentalitással. Az orosz nyelv rendkívül szépen fogalmaz e téren: „Maty Rosszija” („Oroszország Anyánk”). Kérjük, segítsen nekünk a fogalmak tisztázásában. – Nálunk valamikor nagyon lejáratták a hazafias nevelést. A haza szeretete nélkül viszont nem lehet teljes az az élet, amiről az imént beszéltünk. Világos, hogy az orosz patriotizmus az ország fejlődésének a motorja. Oroszország ennek ellenére soknemzetiségű ország. Ez nem zárja ki, hogy mondjuk egy tatár sajátjaként szeresse Oroszországot. Tehát a nemzeti és állampolgári identitás megfér egymás mellett. Tatárország egyébként Oroszország egyik legdinamikusabban fejlődő régiója, ahol békében élnek együtt keresztények és mohamedánok. Persze vannak szélsőségesek is. Nálunk is akadnak szkinhedek és náciutánzók. Pedig hazánk közel harmincmillió embert veszített a nácizmus elleni harcban. Ám ezek a rendezetlen társadalmi fejlődés velejárói. Sok ember elveszítette a tájékozódó képességét. Szerintem a mások iránti gyűlölet nem a hazaszeretet mutatója. Oroszországban az emberek többsége józan patrióta. Bencsik András, Sayfo Omar