Erdélyi harcok emlékezete

Az augusztus 24-én zajlott konferencián erdélyi magyar történészek, illetve a Hadtörténeti Múzeum, valamint annak levéltára kutatói tártak fel addig kevéssé ismert részleteket a második világháború erdélyi eseményeiről. A szervezők román történészeket is felkértek előadónak, de azok valamiért távol maradtak az eseménytől. Lelkük rajta. Ott volt viszont az idén százesztendős Barta Mihály, aki 1944-ben húszéves fiatalemberként vett részt az úzvölgyi harcokban.

De mi is történt nyolcvan évvel ezelőtt ott, illetve Erdélyben?

– 1944 sorsfordító esztendő volt a magyarság történetében. Márciusban a Harmadik Birodalom szállta meg hazánkat, nyár végén pedig a Szovjetunió csapatai érték el az országot. Korábban nem volt példa arra, hogy egyszerre két világbirodalom szállja meg Magyarországot – mondja Maruzs Roland alezredes. A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum megbízott parancsnoka megjegyzi, hogy hazánk sorsa már 1943 őszén eldőlt, hiszen a teheráni konferencián Sztálin, Roosevelt és Churchill megegyezett, hogy Kelet-Közép-Európa a háború után a szovjet érdekszféra része lesz. Ezért a korábbi tervekkel ellentétben az angolszászok nem a Balkánon, hanem Normandiában szálltak partra és nyitották meg az újabb frontot. Világbirodalmak harcterévé vált az ország.

Erről a magyar vezetés tudott ugyan, hiszen a Kállay-kormánnyal az angolok közölték, hogy mindenben a szovjetekkel kell tárgyalni, de próbálták elodázni, valahogy mégis távol tartva Magyarországtól a bolsevista birodalmat. A román árulás nyomán aztán minden megváltozott.

– Augusztus 23-án az addig Németországgal szövetséges Románia átállt a Szovjetunió oldalára, és ezzel megnyitotta az utat a Vörös Hadsereg előtt Európa szíve felé. Összeomlott a front, a Kárpátok előterében harcoló német alakulatok komoly bajba kerültek, három nappal később pedig a szovjetek már betörtek Erdélybe Úzvölgyénél. Ezzel kapcsolatban fölmerült az árulás lehetősége, de a legújabb kutatások egyértelműen kizárják ezt, amint az a konferencián Számvéber Norbert alezredes úrnak, a HM HIM Levéltárának igazgatója előadásából kiderült. Valójában azért tudott behatolni az ellenség, mert egy teljes szovjet doni kozák elit gárdahadosztállyal mindössze a 11. és 12. székely határőr zászlóaljak és egy erődszázad vette fel a küzdelmet. Az ellenség tízszeres létszámfölényben volt, nagy tüzérségi és páncélos erővel támadott, így a védők visszavonultak, de még aznap kicsit odébb, a Csobányos völgyében hősies harcban így is sikerült megállítaniuk, feltartóztatniuk a szovjet előrenyomulást – mondja Maruzs Roland.

A szovjetek azonban nem csak a Délkeleti-Kárpátokban, hanem dél felől is támadtak, hiszen a román átállás után akadálytalanul elözönlötték Dél-Erdélyt is. Szeptember 5-én a doni harcok után újjászervezett magyar 2. hadsereg, szeptember 13-án pedig a magyar IV. hadtest, ill. az abból felállított 3. hadsereg ellentámadásokat hajtott végre, kezdetben visszavonulásra kényszerítve a román csapatokat, a 2. Ukrán Front azonban megállíthatatlanul tört előre északnyugat felé. Szeptember 26-án Battonya térségében már Csonka-Magyarország területére is behatoltak.

– Eközben azonban szeptember 13-ától közel egy hónapig, október 8-áig sikeres elhárítóharc folyt Torda térségében. A tordai csatában a magyar–német fél elérte stratégiai célját, időt nyertünk, és sikerült elkerülni, hogy az ellenség egy nagy harapófogóba zárja a Kelet- és Északkelet-Magyarországon védekező saját erőket. A szovjetek nem tudtak az általuk tervezett ütemben előrenyomulni, Budapestet november 7-éig el akarták foglalni, ehhez képest decemberben zárult be az ostromgyűrű, és a főváros csak negyed évvel később, 1945 februárjában esett el – magyarázza Maruzs Roland a közvélemény által kevéssé ismert események hátterét.

Ez utóbbi három hónapos elkeseredett városostrom magyarázza, hogy a megszállók nemcsak katonákat, hanem civileket is összefogdostak és elhurcoltak, Malinovszkij marsall ugyanis a valóságosnál sokkal nagyobb létszámú védőseregről jelentett Sztálinnak, ezzel magyarázta az ostrom elhúzódását.

Az alezredestől azt is megtudjuk, hogy Erdély fölött már a román átállás és a szovjet betörés előtt is súlyos légi harcok is folytak, ezekben különösen a német Luftwaffe pilótái bizonyultak hősiesnek. Ezekben a csatákban részt vett Hans-Ulrich Rudel ezredes is, a német légierő legeredményesebb zuhanóbombázó-pilótája, aki közel kétezer bevetést repült a második világháború időszakában. Ő volt az egyetlen, aki megkapta a Vaskereszt arany tölgyfalombokkal, kardokkal és gyémántokkal ékesített lovagkeresztje kitüntetést, és egyetlen külföldiként a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.

A légi harcok során súlyos károk érték az erdélyi városokat, Kolozsvárt például 1944 júniusától szeptemberéig támadták az angolszász terrorbombázók, főleg a város pályaudvarát, de a támadások több száz civil áldozatot is követeltek, például egy kórházat is lebombáztak a légi terroristák.

– Ez máig ható kataklizma Kolozsváron – mondja tapasztalatai alapján Maruzs Roland. Kérdésünkre, hogy összesen hány magyar áldozatot követeltek az erdélyi harcok, a HM HIM megbízott parancsnoka azt feleli, hogy pontosan nem lehet tudni, a veszteséglistákat ugyanis a harcok Magyarországra való átterjedése után már nem vezették olyan pontosan, mint korábban. Annyi bizonyos, hogy több ezer az Erdélyben elesett hősi halottaink száma.

A jelenlegi adatok szerint összesen 130-140 ezer magyar katona adta életét a hazáért 1941–1945 között. A harcképtelenné vált sebesültek száma mintegy 100 ezer, körülbelül 130 ezren eltűntek, és 500-700 ezer honvéd esett hadifogságba, közülük több mint 60 ezerről korabeli szovjet dokumentumok is igazolják, hogy nem élték túl a rabságot. Mindannyian megérdemlik, hogy az utókor fejet hajtson emlékük előtt, és példaként tekintsen hősies helytállásukra.